Békés Megyei Hírlap, 1996. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)
1996-09-07-08 / 209. szám
Tanítani nehéz, de szép hivatás Szűcs Csaba zenész-tanár, a békéscsabai Körös-parti Junior Fúvószenekar vezetője. Ebben az évben két első helyezést ért el csapatával: a XXI. Siklósi Fúvószenekari Versenyen és a békéscsabai IX. Zeniten. A vele készült beszélgetésben a munkáról, a sikerekről és a tervekről faggattuk. (8. oldal) Spékelt Speter-parti a Hyattben Szeptember elsején rendezte meg hagyományos nyárvégi partiját Speter Erzsébet Budapesten, az Atrium Hyatt szálló báltermében. A parti a Hála-gála hevet viseli, és elhunyt férjével, Henryvel kötött házasságuk évfordulójára hivatott emlékezni. (11. oldal) Mondtuk a magunkét Őt Horn Gyulának hívják, engem Nyemcsok Lászlónak. Sok a különbség köztünk. Ó alacsony, vékony és életkorban túl jár a hatvanon, én magasabb, ducibb vagyok, a harminckettedik évemet taposom. Ó Magyarország jelenlegi miniszterelnökeién a Békés Megyei Hírlap újságírója vagyok. Rá egy ország figyel, nagy a felelőssége jelenünk, jövőnk alakulásában, ha én papírra vetek valamit, azt vagy elolvassák, vagy nem. Talán abban hasonlítunk, hogy szidnak és dicsérnek bennünket. Mert mi is emberek vagyunk jó és rossz tulajdonságokkal. A napokban találkoztunk, beszéltünk egy rövidet, még ha ez benne nem is hagyott mély nyomokat, és két perc múlva valószínűleg nem is emlékezett rá. A miniszterelnököt nemigen tudtuk kihozni a sodrából feb-fotó Hivat a főnök. A fizetésemelésen így vagy úgy már átestünk, és tudomásom szerint aznap még semmit nem toltam el, mert nem is csináltam semmit. Valami turpisság lehet a dologban. Eszmecserénk ennek megfelelően gyanúsan kezdődik. — Felvisz a kocsi Pestre, és haza is hoz — mondja a főszerkesztő. — Ha visszajössz, meghívlak egy korsó sörre is (figyelem, nem pohárra, ami ismét súlyos csapást sejtet). Ebből munka lesz, nem is akármilyen. Vagy a szalvéta- és gyufacímke- gyűjtők országos konferenciájára kell mennem, vagy a fővárosi trolibuszhelyzet kihatásait kell leképeznem megyénkre. Bár ezekről lett volna szó. Helyettük azonban megtiszteltetés ért. — A miniszterelnök immáron hagyományos havi tévés sajtóértekezletén kellene részt venned — bújtatja ki a szöget a zsákból. Időpont: szeptember 3., 11 óra, helyszín a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székháza. Begyújtom agysejtrakétáimat, hogy éppen akkorra gyorsan kitaláljak valami elfoglaltságot, de látom elszántságán, hogy annyi az esélyem a program lemondására, mint a Claudia Schiffer- rel való tartós és szoros kapcsolatra. Jobb, ha megadom magam. A hátralévő pár napot senkinek nem kívánom. Mit kérdezzek én Horn Gyulától, hogy ne zavarodjak bele, és ne rajtam röhögjön a fél ország. A baráti körére természetesen számíthat az ember. — Kérdezd meg tőle, hogy ityeg a fityeg — tanácsolja egyikük. — Tudakold meg tőle, mikor vett piros szegfűt legutoljára a felesége névnapjára — vigyorog a másik. Ez az út nem járható, döbbenek rá. Ha aktuális országos témát találnék ki, azt biztosan lelőnék előttem. Ha konkrét, regionális kérdést szegeznék a miniszterelnöknek, azzal vádolnának, hogy csak pazarlóm a drága időt, ezt megérdeklődhetném a falusi önkormányzat jegyzőjétől is. Közben újabb csapás ér. Megjön Pestről a meghívó névre szólóan. Felhívják a figyelmet a szabályokra. A sajtótájékoztatón csak meghívott médiumok képviselői vehetnek részt. Az időtartam pontosan 45 perc. A szót a miniszterelnök adja meg, a megszólított legfeljebb 30-—40 másodpercben tehet fel kérdést, és a kapott választ legfeljebb egy nagyon rövid kiegészítő kérdés követheti. A színházteremben minden médium képviselője meghatározott helyen ül, az üresen hagyott székeket más médium nem foglalhatja el. Regisztráció és helyfoglalás 10.45 óráig. A terembe nem lehet bevinni rádió- telefont és nagyobb méretű táskát. Megjelenés öltönyben. Az utolsó mondatot már egykedvűen veszem tudomásul, pedig a szövetnadrág—zakó—nyakkendő együttest annyira szeretem, mint a tejbegrízt. Megadom magam a sorsnak, most már előre kell tekinteni, és kérdést kell találni. Kollégám segítségemre siet. — Érdeklődj a gyulai polgármester javaslatáról. Lebenszky Attila levélben felajánlotta, hogy a magyar—román alapszerződést Gyula városában írják alá. Jó, jó, de mindenki az alapszerződéssel foglalkozik majd, és biztos kivesézik a témát előttem. Marad a másik kérdés, mely országos és megyei is egyben: „A megígért árvízvédelmi kormánytámogatás további része mikor jut el a veszélyeztetett területekre?” Nagy betűkkel felírom a füzetembe, és úgy búcsúzkodok otthon, mintha háborúba mennék. Halad az autó Pest felé. Az öcsödi büfénél nem kívánom a fokhagymás lángost, Pesten a MUOSZ-székházhoz érve pedig már egyáltalán semmit sem kívánok. A nagykapuban két civil ruhás őrszem, köszönünk egymásnak, de semmi több. Pedig nálam az utazótáska. A portán hagyom, a portás szerint jobban is teszem. — Fent úgyis átnéznék töviről hegyire, tudja, milyen világot élünk. A színházterem előtt kollégák hada, van, aki kérdést mormol, más most fogalmazza, de akad, aki azt ecseteli: békén hagyja a miniszterelnököt. A „kínzókamra” ajtajában bekapcsoltatja a biztonsági ember a magnómat, és megelégedéssel Veszi tudomásul, hogy szalag forog benne. Lapunknak a harmadik sorban van garantált helye, szomszédaink a Pesti Riport és a Déli Hírlap. A sor végén kézi mikrofon, azt adogatjuk majd egymásnak, vagyis annak, akit kiszúr Horn Gyula. Beállítják a tévékamerákat, kettőt a miniszterelnök „tá- maszkodójához”, egyet pedig ránk. Kezdődik. Vagyis csak kezdődne. Amikor Kereszty András, a MUOSZ elnöke köszönti a megjelenteket és a tévénézőket, „megszólal” a közvetítő- kocsi. — Állj! Szörcsögés hallatszik a mikrofonból. Mikrofoncsere, újra bevezető mondatok, és újra szörcsögés. A rendező ideges. — Nincs a mikrofonod mellett valami? — tudakolja. — Csak a miniszterelnök vize — válaszol Kereszty. Találnak egy szörcsögésmentes mikrofont. A MÚOSZ-elnök újra belevág, majd az oldalsó ajtón, a függöny mögül előlép a főszereplő. Olyan nyugodt lépésekkel halad a helyére, mintha a 7-es buszhoz menne, ami csak tíz perc múlva indul. Köszönt bennünket, és reményét fejezi ki, hogy a nyáron kipihentük magunkat. Aztán lendülnek a kezek, és a kormányfő szólítgat az első sorból, ahol az országos médiumok képviselői ülnek. Terítéken a magyar— román alapszerződés, a gazdasági-stratégiai munkacsoport felállítása, a pápa látogatása, a várható adókulcsok. Igaz, hogy napok óta ezen csámcsog mindenki, de hátha mond a miniszterelnök valami bombasztikusát. Nem mond. Válaszaiban sok évtized politikai rutinja elevenedik meg, ismert mondatok, melyekkel három kulturális műsort is végigvezethetne a tévében. A kérdések között fel-felmerül mellbevágó értesülés, de a kormányfőt nehéz kizökkenteni nyugalmából. Ha kell, diplomatikusan kitér a válasz elől és másra vált át, ha kell (tudatosan?) félreérti a kérdést vagy utánajárást ígér, esetleg a jól bevált mondatokat ismételgeti, vagy egyszerűen azt mondja: „Ezt még nem hallottam, miket ki tudnak találni egyesek!” Vérbeli profi, de mi is „alájátszunk”. Legalább öt kérdés az alapszerződésről, de más témák is ismétlődnek. Kezd unalomba fulladni az egész. Nem Horn Gyula és még csak nem is az újságírók miatt, hanem azért, mert az Amerikából átvett minta nálunk — de szerintem náluk sem — túl hatékony. A miniszterelnöknek ugyanakkor jó azért, mert kijelentheti: „ott voltak, kérdezhették bármiről”. Az újságíróknak biztos bekerülés a médiumba, mert azért a kormányfő szavára mindenki odafigyel. A tévénéző, újságolvasó, rádióhallgató is kíváncsi rá, hátha elcsíp valami számára fontos információt. Az egésznek mégsincs igazán bu- kéja, varázsa, mert sokat várunk tőle és keveset kapunk. A hátsó sorokban ülő, főként vidéki kollégáknak—akik valóban kérdezni szeretnének, de nem jutnak szóhoz — még reménytelenebb a dolog. Miközben ezen elmélkedem, néhány pillanatra történik valami, ami színt, emberit visz a tájékoztatóba. A Nők Lapja munkatársa a tanévkezdés költségeit hozza föl. A miniszterelnök átvált a politikusból. „Az önöké egy jó újság, jó cikkekkel” — mondja, és a válaszában is van valami magánembe- á Miskolczi Miklós, a Kiskegyed főszerkesztője arról érdeklődik, hol és kivel nyaralt a miniszterelnök, és mennyibe került ez. Hóm Gyula mosolyog, persze teheti, mert mint kiderül, kifizette a kéthetes magyarországi nyaralásának számláit. Azt azonban nem árulja el, hol pihent. Egy kolléga rosszmájú megjegyzése szerint azért, mert a sok gond miatt már kiment a fejéből. A jó hangulat elrontásához én is hozzájárulok, mert utolsó előttiként felte- hetem a kérdésemet. Mondom a magamét, a miniszterelnök pedig a magáét. Aztán kikapcsolják a lámpákat, vége az előadásnak. Azóta azon gyötrődöm: megért-e nekem ez egy korsó sört? Nyemcsok László
