Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)
1996-08-03-04 / 181. szám
A HÉT TÉMÁJA 1996. augusztus 3-4., szombat-vasárnap A fénykép csak a felszín Martin Gábor a reklám-, a sajtó- és a művészi fotóról uszony —égőéivé- tel a gazdag romantikus sorozatiból “ / „Ha egy esemény véget ér, a kép mindig megmarad, s olyan halhatatlansággal (és jelentőséggel) ruházza fel a témáját, amilyen egyébként sose jutott volna osztályrészéül... A fénykép erkölcsi tartalma sérülékeny dolog... A fényképek legtöbbje nem őrzi meg érzelmi töltését... A fénykép végső bölcsessége így hangzik: Ez itt a felszín. Gondold el, mi rejtőzik alatta, milyen lehet az a valóság, amely így fest?”—Martin Gábor kedvenc „bibliájából” idéz, Susan Sontag A fényképezésről írt tanulmányából. Megörökíteni a múló pillanatot —ez a fotográfus dolga. Izgalmas, titokzatos és csodálatos világról beszélgetünk, szakmájáról, hivatásáról, művészetéről — szívügyéről, életéről. A kép varázsa Gábort már gyermekkorában rabul ejtette. Tizenhat évesen rendszeresen fényképezett, úgy érezte, mindent meg kell, érdemes rögzíteni, megörökíteni. Eljött a pályaválasztás ideje, nem véletlen, hogy filmoperatőr szeretett volna lenni. Kétszer próbálkozott, felvételizett, a többszörös túljelentkezés miatt sikertelenül. Reklámfotósnak szerződött tizennyolc évesen, mezőgazdasági gépeket gyártó cég termékeit fényképezte. Reklámfotó-stúdiót működtet ma is Békéscsabán. A Művészeti Alap tagja, a Magyar Fotóművészek Szövetségének úgyszintén. Azért az életében a reklámfotón kívül (vagy azzal párhuzamosan, mindig) volt más műfaj is: a sajtó- és a művészi fotó. S nincs ez másként ma sem. —Reklám-, sajtá- és művészi fotó: három egymástól meglehetősen távoli, de egyenként is nagyon szép világ. Kezdjük az elején: mit csinál a reklámfotós? —A reklámfotós megbízások alapján dolgozik, megkomponálja a látványtervet, a kép középpontját, a hátteret; majd a legjobb tudása, ízlése szerint elkészített tervet igyekszik elfogadtatni a megrendelővel, akivel a tárgyalások során nem minden szempontban értenek egyet. A fotós mindenképp a legtökéletesebb technikára, megoldásra törekszik. A reklámfotó esetében az exponálás előtt készülnek a tervek, utána a próbaképek, végül a megrendelővel közös megegyezés alapján elkészül a reklámfotó. Magyarországon az a gyakorlat, hogy általában nem teamben dolgoznak a reklámfotósok, ezért igazi ötletembernek kell lenni. — Valamikor kollégák voltunk. A reklámfotóról egészen más területre, a sajtófotóra váltottál. Hogyan és miért? — Mondhatom, hogy véletlen folytán kerültem újsághoz. A szolnoki Néplap riporteri pályázatot hirdetett 1974-ben, aztán jöttem Csabára. Huszonegy éves voltam, és kedvet éreztem az új, a másféle kihíváshoz. Míg a reklámfotónál az exponálást megelőzik a tervek, a riportnál a dokumentálás a cél. A sajtófotó lényege a valóság lényegének gyors felismerése. A fotós vagy egyedül, önállóan dolgozik, szóló képeket, önálló hírként megjelenő fotókat készít, vagy az újságíró, a riporter írását illusztrálja. — Amennyire emlékszem, a lapunkban, akkor még Népújságban megjelent képeidre és a közös munkára, inkább a művészi fotózás, a lírai, hangulati képek álltak közelebb Hozzád. Másképpen szólva: talán a napilap ,,kiszolgálása" kicsit nehezedre esett, nem? — Jól emlékszel. Igyekeztem ugyan megfelelni a napilap elvárásainak, ahol természetesen a tájékoztatás a fő cél, de a mélyebb lehetőségek mindig jobban izgattak, inkább az esztétizáló megközelítést próbáltam megvalósítani, talán nem is mindig tudatosan, csak egyszerűen ezt tudtam, így alakult. Erre a stílusra persze ritkán, vagy csak kompromisszumokkal volt lehetőség. Fotóriporteri munkám mellett, vagy inkább közben saját kiállításokat szerveztem... — Kellett némi kiegészítés, vagy kárpótlás... — Igen. Körülbelül tizenkét kiállításom volt akkoriban, bemutatkoztam a képeimmel Békéscsabán, Budapesten és még néhány magyar városban, valamint külföldön, Bécsben, Svájcban, a berni Magyar Nagykövetségen, Frick városában. Ott, a lapnál a dolgomat tettem, itt meg, amit szerettem... —Közben levelező tagozaton tanári diplomát szereztél. Miért tartottadfontosnak a tanulást? — A szegedi tanárképző főiskola levelező tagozatán, földrajz—rajz, művészettörténet szakon szereztem tanári diplomát. Abban az időben, a hetvenes években még nem volt felsőfokú fotós képzés a képzőművészeti főiskolán. Úgy gondoltam, valamilyen vizuális képzésre szükségem van, és éppen ez a szak volt elérhető. — A nyolcvanas évek elején aztán elbúcsúztál a szerkesztőségtől, reklámfotó-stúdiót nyitottál Békéscsabán. Azóta eltelt néhány esztendő, és gondolom, ezalatt a piaci igény is változott. Elégedett vagy? — Igen, szeretem a szakmámat. A hetvenes évek végétől Magyarországon egyre nagyobb az igény reklámfotóra. Kezdetben közületi megrendelőket szolgáltam ki. A filozófiám az volt mindig, hogy látszólag egyszerű két kérésre is öt tervet kínálok, abban bízva, hogy a nekem legszebbet választja a megrendelő, de ez sajnos nem így történik. A megrendelők 25—30 százaléka fogadja el, amit ajánlok, a többinek az a fontos, hogy olcsó, vagy az, hogy minél gyorsabban kész legyen a fotó. Szerencsére fellendülés tapasztalható ezen a piacon, legfeljebb a megrendelők cserélődtek. Két csoportba oszthatók ma a reklámigények. Az egyik az a megrendelő, aki igénytelenebb, gyors, napi szükségletet kielégítő terméket vár el. A másik igényesebb, jóval több terméket bemutató, minőséget nyújtó katalógust rendel. —Ez az üzlet, ebből élsz. No és a másik éned? — Az utóbbi három-négy évben lányfotókat készítek, kevés aktot, inkább a lélekfényképe- zéssel próbálkozom. Hallottál már a kabuki maszkokról? —Nem, de a lélekfényképezés nagyon tetszik! — Ezek japán színházi maszkok, az erős sminkkel a lelket festik az arcra. Az a lényege tehát, hogy a színházi játékhoz a szerepeket, a jellemeket rá kell festeni az arcra. Ezt nagy ötletnek tartom. S nagy hatással vannak rám olyan külföldi mesterek, mint Richard Avedon, Steichen, Bresson. — Rengeteget tudsz a világ fotóművészeiéről, élvezettel hallgatom a bölcs idézeteket erről a lenyűgöző szakmáról, művészeti ágról. — Kíváncsi vagyok mások véleményére, fontos ezekből építkezni, úgy érzem. A nagy elődöktől tanulva szeretném a mai emberek világlátását, erkölcsi érzékét formálni. Azokkal értek egyet, akik szerint a kép az első számú tudatformáló műfaj manapság. Képi világban élünk, a világról alkotott képek formálják a tudatot, azok összekeverednek a valósággal, ezért a kép tudatformáló ereje nagyobb. A századfordulón a könyv volt az első számú tudatformáló, de ma a kép. —A színes kép? — A szín másodlagos. Sőt, a fotósok a fekete-fehéret többre tartják, ez erősebb, jelentősebb transzformáción esett át. — Valami hasonlót mondott Nicolas Muller, azaz Müller Miklós, orosházi származású, Spanyolországban élő fotóművész is. Igaz az, hogy a kép hazudni is tud? —Igaz. Alig, hogy feltalálták a fotózást, az 1820-as évek körül, rájöttek a negatív retusálás technikájára is. A fényképezés vizuális szerkesztési rendszer; mint a sakkban, az írásban, a meglévő lehetőségek közül kell választani, a lehetőségek száma pedig végtelen, és persze a manipulációé is. Két egyforma képet nem lehet készíteni. —Szép hivatás a fotográfusé, és nyilván felelősségteljes is. — A fénykép csak a felszín. De milyen lehet a valóság, a lélek mögötte? Ez az izgalmas kérdés! S a mélyebb tartalmat, a valóságot, a lelket csak a megérzés tudja letapogatni. Az oldalt írta és szerkesztette: Niedzielsky Katalin Jogosítvány és útlevél , A fotózás—jogosítvány: vele oda mehettem, ahova csak akartam, azt csinálhattam, amit akartam — írja Arbus. A fényképezőgép olyan útlevél, mely előtt leomlanak az erkölcsi korlátok, feloldódnak a társadalmi gátlások, olyan passzus, mely fölmenti a fotóst minden felelősség alól azokkal szemben, akiket lefényképez. A lényeg az, hogy aki embereket fényképez, az nem avatkozik bele életükbe, csupán fölkeresi őket. A fotós: különleges turista, az antropológus szélsőséges válfaja, aki elmegy bennszülöttekhez, s aztán beszámol egzotikus szokásaikról, furcsa holmijaikról. A fotós minduntalan azon fáradozik, hogy új tapasztalatokat kebelezzen be, vagy hogy új megvilágításba helyezze a megszokott dolgokat — vagyis az unalom ellen küzd. Hiszen az unalom éppen a fonákja az elragadtatásnak: mindkettő abból fakad, hogy nem résztvevői, hanem szemlélői vagyunk egy szituációnak, s az egyik lelkiállapot átvezet a másikba. A kínaiak szerint az ember az unalmon keresztül jut el az elragadtatásig — jegyzi meg Arbus..." (Susan Sontag) „Mindig az esztétizáló megközelítés állt közelebb hozzám ” FOTÓ: SUCH TAMÁS Híd a nemzetek között ,A fénykép az egyetlen olyan nyelv, melyet a világ minden részén megértenek, amely hidat ver nemzetek és kultúrák között, s összekapcsolja az emberiség családját. Lévén független a politikai befolyástól—ott, ahol az emberek szabadok —, híven tükrözi az életet és az eseményeket, lehetővé teszi, hogy osztozzunk mások reményeiben és kétségbeesésében, s rávilágít a politikai és társadalmi viszonyokra. Szemtanúi leszünk az emberiség emberiességének és embertelenségének..." (Helmut Gernsheim) Reklámfotózás üzleti vállalkozásban—egy címlap az igényes, tetszetős, valóban minőségi katalógusok közül
