Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)

1996-08-17-20 / 193. szám

A HÉT TEM AJ A

1996. augusztus 17—20., szombat—kedd

A Bolza-kastély utolsó grólja

Gróf Bolza Pál 1861. augusztus

18-án született Tiszakürtön, a család ötödik gyermekeként.

Ahogyan az a főrendi ház leendő tagjához illik, jogot végez, ám autodidakta módon inkább hódol a botanika tudományának. A tájkertészet, a kertépítés és a növényhonosítás iránti szenvedélye akkor teljesedik ki igazán, amikor nagybátyja örökül hagyja rá a Körös partján elterülő fás legelőt. Amint befejeződik a folyószabályozás és a terület mentesül az áradásoktól hozzálát a századfordulón oly divatos tájképi kert kialakításához. A nagyszabású vállalkozás megvalósításában kiváló társra és segítőre talál felesége, Vigyázó Jozefa grófnő személyében, aki vácrátóti otthonából hozza a dísznövények szeretetét. A telepítés 1888 után kezdődik nagy ütemben. A gróf ^Ausztriából, Németországból, Franciaországból és Hollandiából hozat dugványokat és magvakat, itthon Malonya, TiszaA főrendi ház tagjának a botanika több volt mint afféle úri passzió. Élete fő műve, a Pepi-kert világhíressé lett. Az arborétum fái néma tanúságtevői a gróf életének. Mi azonban nem elégedtünk meg ennyivel. Megidéztük lányát Mariette-t, megkerestük a kastélyban tizenöt évet leszolgált belső inast, s felkutattuk a hajdani lovászfiút is: vajon ők hogyan emlékeznek a szarvasi Bolza-kastély utolsó urára? Mindezt az alkalomból, hogy Gróf Bolza Pál 135 évvel ezelőtt, 1861. augusztus 18-án született.

kürt, Kámon, Szombathely kertészeteivel kereskedik.

Többen állítják, a gróf nemcsak elméleti megálmodója volt a kertnek és a kiadások finanszírozója, hanem tervezője is, a telepítés tevékeny részese. A kerti munkások beszámolói arról tanúskodnak, ősszel és tavasszal a gróf maga jelölte ki az új fák helyét. Azt azonban, hogy készült-e ten'a kertről, nem tudni, mert 1945-ben a kastély udvarán minden dokumentumot elégettek.

1912. drámai változást hoz az életében. Imádott felesége kislányuk, Mariette születése után

nemsokkal meghal. Visszavonul felesége somogyhárságyi birtokára, ám itt sem nyughatik. A következő tizennyolc esztendőt Somogy, Budapest és Szarvas között váltakozva tölti.

1930-ban költözik vissza véglegesen szarvasi kastélyába, s hallatlan energiával, birtoka jövedelmének jelentős részét erre áldozva lát hozzá az arborétum továbbfejlesztéséhez. Háfságyról küldött levelezőlapon arra utasítja szarvasi kertészet. hog\ vegyék meg a már kiválasztott fát és fizessék ki érte a hat mázsa búzát. Ez jó termő évben egy kataszteri hold föld termése lehetett. Visszavonul, elmélyült életet él, minden idegszálával a kertre összpontosít. Több jeles botanikus is megfordul nála, így Ambrózy-Migazzi István gróf is, aki a Malonyai tuja nemesítőjeként lett ismert. Ebből a növényből ma is jó néhány díszük a Pepi-kertben, többek között Malonyai tuja szegélyezi a legendás olasz út két oldalát. S valószínű, hogy Bolza gróf Ambrózyra hallgatott akkor is, amikor a legváltozatosabb fenyőfélékkel népesítette be a kertet.

1944-ben, amikor közeledik a front, el kell hagynia a kastélyt. Egy ideig az alkalmazottai fogadják be, majd elköltözik onnan a város másik részébe. 1946-ban leánya magával viszi Hárságyra, itt tölti élete utolsó esztendejét. Földi maradványait Mariette hozatta Somogyhár- ságyról haza. A gróf a szarvasi Ó-temető Bolza-mauzóleuma kriptájában pihen, hitvese, Vigyázó Jozefa mellett.

Bolza Pál (balról) sofőrje társaságában. (A felvétel 1937- ben egy siófoki kiránduláson készült)

A kis csibészek

Mondják, Bolza gróf nem az az ember volt, akiről anekdoták születnek. Mégis néhány kedves történetet máig mesélnek Szarvason.

Az egyik ilyen arról szól, hogyan „büntette meg” a gróf a kertben engedély nélkül tartózkodó gyerekeket.

Az arborétum kapuján nem lehetett csak úgy ki-be mászkálni, s a kíváncsi fiatalok, vagy mert nem volt engedélyük, vagy pusztán csibészségból sokszor a kerítésen ugráltak át. A rajtakapott lurkókat Bolza Pál egy kiadós uzsonnával „büntette”. A tejeskávés, kalács os uzsonna helyszíne a vadszólóivei befuttatott alsó pihenő' volt. Nem egyszer maga is együtt falatozott a gyerekekkel, akik. közül néhány, bár a kapun is bejárhatott volna, inkább a kerítést választotta, csakhogy részese legyen ennek a kalandnak.

Mariette: „Ez a kert nekem az Apám”

Bolza Martette-grófnő gyermekéveit Szarvason töltötte. Élete és neveltetése egészen más y,olt. mint a többi arisztokrata gyéreteké. Már tízéves korában művészképzést kapott. Lévén túl fiatal, az akadémia nem fogadta, így az akadémiai tanárok műtermeiben tanult. Bár apja ez ellen sose gördített akadályt, egyetlen feltételt mégis szabott: a középíjki minden egyes tantárgyát; zamosan négy nyelven kellett megtanulnia. Egy vele készült interjúban így emlékszik özekre az évekre:,:,Szabadidőm, játszásra való időm, az nemigen maradt... Sportra, JctÄgfll volt mindig idő. különben pedig tanulás és mégegyszer tanti; lás. ami hogyha műd volt szó. tiszta gypnfoj volt" Tizenhét eves koromban állítottam ki először á Iayassírtfe^

laton, ahol minden szó nélkül felaggatták a képeimet. A többi lány ebben a korban egy kicsit tanult, esetleg középiskolában vizsgázgatQlt. Én nem, mert ugye, olyan iskola, ami négy nyelven vizsgáztatott yoiha, nem létezett. Ampám, f barátja voltak ífeizsg

tek ifaTi^fest az von egyes, vagy ötté, a téfa$ iPgy marad ajjnűterem.,

* nincs^j|ább! •' ff JÉgyhogy eúvoltaz t mekkorofj. Aztán mindejjgglg segítetten nak a kefÄjo. Nagyon együu csináim

at ültetett ,'-1^11^

' jöttek, akkor' ai agy ünnep volt."

Mariette tizenkilenc évesen ment férjhez grot Zieh) Do* attaséhoz 'Házaslr

gukból három gyermek született.

A grófnő ezév július 5-én hunyt el 84 éves korában. Bár Budapesten élt. mindvégig tartotta a kapcsolatot szülőhelyével. Rendszeresen lejárt Szarvasra festeni, s az arborétumban van ma is az olaj- és akvarell-képeinck állandó kiállítása.

A kert emléke számára egyet jelentett apja emlékével — vallotta egyszer.

— „Ez a kert nekem az Apám. <5 meghalt, de nem hiszem. hogy a halottak végleg 'elmennek; hapem ami hozzájuk nagyon kötődik, abban valamilyen foriaÉÉÉtreaiahoiiv an megmaradnak. Úgyhogy más ember a temetőbejár, én az apámmal a kertjében találkozom. Találkozom azj emlékével és valahogyan az egyéniségével is.”

Mátyás, a gróf inasa

Dénes Mátyás is lovászlegényként kezdte a Bolza-birtokon. Ám a lovászkodás nemigen tetszett a tizenhét éves fiatalembernek, ezért vette a kalapját, s a kastéllyal szemközti tanítóképzőben vállalt iskolaszolga állást. Ám az itt eltöltött esztendő, mint az alábbi történetéből kiderül, csak rövid kitérőnek bizonyult.

— 1930 áprilisában inast kerestek a kastélyba. Engem Krasznai János lovászmester ajánlott be és ő is vezetett a gróf úr elé.

— El tudod te látni ezt a munkát?—kérdezte a méltóságos úr.

— Kedvem volna, és biztos, hogy el is tudom látni! — feleltem. Igen meggyőző lehettem, mert nyomban megkaptam az állást. A szabó méretet vett, és csakhamar már a kastélyban kötelező viseletét hordtam, ami sötétszürke öltöny, fehér ing és fehér nyakkendő volt. A továbbiakban is a fizetésen kívül minden évben egy öltöny ruhát és két pár cipőt kaptam. Az inasmunkába hamar beletanultam. Fél hatkor keltem. Áz irodatakarítással kezdtem, majd az ebédlőt, a szervírozó szobát és a könyvtárat tettem rendbe. Ezalatt a szakácsnő elkészítette a reggelit, s azt tálcán felhoztam a grófnak.

Bolza grófot nemcsak a kastélyban volt alkalmam megismerni. Többször a pesti útjára is magával vitt. Ilyenkor nekem is szállodai szobát bérelt, s esténként a színházba is vele tarthattam. Csak annyit mondhatok, egy pár arisztokratával találkoztam abban az időben, de a gróf úrhoz foghatóval eggyel sem.

Egyszer gróf Bolza Géza inasával beszélgettünk, s valahogy a főnökökre terelődött a szó.

■— A gazdám amilyen demokrata az utcán, olyan arisztokrata a kastélyban. Pál grófnál ez éppen fordítva van—mondta az az inas, és milyen igaza volt!

Egy hétig nem szólt hozzá a méltóságos úr

„A méltóságos úr gyakran feljárt Pestre. Onnan pedig mindig táviratozott, hogy tudjuk, mikor érkezik — meséli Mátyás bácsi, a hajdani inas. — No egy ilyen sürgöny miatt majdnem bajba keveredtem! Megérkezett az annak rendje-módja szerint, s az állt benne: „vasárnap délután érkezem”. Igen ám, de vasárnap volt a futball-meccs! Abban bízva,

hogy a gróf addigra úgysem ér haza, én bizony elmentem és végigszurkoltam a mérkőzést. A játék után rosszat sejtve szaporáz- tam a lépteimet hazafelé. Már a hídról láttam, hogy ott ül Bolza gróf a kastély teraszán. Hogyne ült volna kint, amikor a bejárati ajtó zárva volt, a kulcs pedig ott lapult a zsebemben! Rettenetesen megijedtem, de azért töredelmesen bevallottam az igazságot.

— Édes Lelkem! Küldtem a táviratot, és Te mégsem tudtál itt lenni! — csak ennyit válaszolt. Attól, hogy még meg sem emelte a hangját, csak nagyobb lett a lelkiismeretfurdalásom. Azután egy hétig nem szólt hozzám. A hét elteltével azonban már nem neheztelt rám, és újra a régi lett a kapcsolatunk.”

t&vtr(l+A\ ar*/** ÁtA/^ 'r ' levelez

ÖfAoiHtl -te/ ÍX./

Áfn. J8 JiUér, - i V

t&ÁMM.

____

*

l/trretdktb

...

.....

6 £ <D

Bolza Pál a távolból is tartotta a kapcsolatot egykori alkalmazottaival. Dénes Mátyásékhoz küldött utolsó levelezőlapját 1947. március 13-án adta postára Hárságyon

A lovász

Gyurik János 1922-ben, ló évesen szegődött el lovásznak a Bolza-birtokra. A 89 esztendős János bácsi így emlékezik azokra az időkre:

— Nagy dolog volt állást kapni a gróféknál. Büszke is vagyok rá, hogy nekem sikerült. Akkoriban többnyire terményben fizettek. Úgy fél mázsát kaptunk egy hónapra. Krasznai János lovászmester és Demeter György lovász mellett dolgoztam. Az istállóban hét lovat tartottak. Szinte egész nap a patások körül foglalatoskodtunk, de meg is volt az eredménye! Az istálló csak úgy ragyogott a tisztaságtól!

Mariette grófnő nagyon szerette a lovakat, s amikor itthon töltött egy kis időt, minden délután benézett hozzájuk az istállóba. A két hátasló volt az övé, s ha ideje engedte, lovagolt is. Bolza gróf sosem lovagolt, de még az istálló tájára sem jött. Neki a kert volt a mindene. Én róla csak jót mondhatok. Jólelkű, adakozó embernek tartotta mindenki.

Hét esztendeig voltam a grófék szolgálatában. Azután másképp hozta az élet, Pestre mentem, ahol versenylovakkal foglalkoztam. Ám rövidesen ennek is vége szakadt, s a továbbiakban már soha nem kerültem lovak közelébe.

Koszt, kvártély a kastélyban

Újabb történet, szintén Mátyás bácsi, a hajdani inas meséli:

— „Bolza József leányának, Dodi grófnőnek szarvasi szobalánya volt Havran Judit. Mikor hazajött szabadságra, néhányszor bálban találkoztunk. Szép lány volt, nagyon tetszett nekem. Valahogy a méltóságos úr is megtudhatta, hogy ismerjük egymást, mert egy alkalommal, amikor látogatóba indult Tiszakürtre, megkérdezte:

— Te Matyi! Elmegyek Kürtre. Nincs kedved jönni? Úgy tudom, neked van ott valakid.

Hát vele mentem.

A szerelemből házasság lett. 1941. augusztus 1-jén keltünk egybe az ótemplomban. Az oltár előtt a gróf úr is gratulált.

Noha a kastélyban nem kellett szobalány, Judit velem lakhatott. S amikor megkaptam a behívót, a gróf úr Csak ennyit mondott:

— Nagyon vigyázz magadra! A feleségedre ne legyen gondod/én majd vigyázok rá.

És így is lett. Judit kosz- tot, kvártélyt kapott és 75 pengős fizetést. Én ezért nem tudok eléggé hálás lenni a gróf úrnak.

írt is nekem a frontra. Egy alkalommal, amikor a katonaszabadságom töltöttem, a gróf úr egy borítékot tett az íróasztalra:

— Ez a tied!

Bár nem volt leragasztva, zsebre tettem anélkül, hogy belenéztem volna.

— Meg sem nézed, mi van benne? — kérdezte.

Kibontottam. A borítékban ezer pengő volt.

— Miért? — a meglepetéstől csak ennyire futotta.

— Mert sokat szenvedtél — mondta a gróf úf.”

Az oldalt írta és szerkesztette: Csath Róza Felhasznált forrás: Szarvasi Krónika és a Szarvasi Mozaik helytörténeti kiadványok Információval segítette dr. Sipos András, a szarvasi arborétum igazgatója