Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)
1996-08-17-20 / 193. szám
Magy er, a beszélő... w Sztyeppi népként indultunk és érkeztünk a Kárpát-medencébe. Gyönyörű mondák maradtak fenn a magyarok eredetéről. Almos tetteiről és Árpád vezérről. (15.oldal) n A JAPÁNOK TETSZETTEK ;ßf , I Első alkalommal rendezték meg a Gyulai Várszínházhan A magyar tánc világfesztiválját. Gedeon József igazgatóval az előzményekről és a tapasztalatokról beszélgettünk. (16. oldal) Az Országgyűlés határozata nyomán magyar műszaki csoport tevékenykedik Boszniában, hídépítési feladattal. Tömő László, békéscsabai fiatalom- ' bér élményeiről beszél. (17.oldal) ♦ ♦ Beszélgetés Várszegi Asztrik főapáttal „Az ÉLET KULTÚRÁJÁT HIRDETJÜK Ezer éve, 996-ban Géza nagyfejedelem hívására Szent Adalbert prágai püspök, hittérítő kíséretében bencés szerzetesek érkeztek Magyarországra és telepedtek le a Dunántúl északi szegletében, Pannónia hegyén, ahol a bőséges királyi adományoknak köszönhetően kolostort emeltek Szent Márton tiszteletére. A millenniumát ünneplő bencés főapátság őrzi az elmúlt ezer esztendő minden nyomát. Többször volt a monostor vendége Szent István, az első magyar király, túlélte a tatárok ostromát, állt Mátyás király kormányzósága alatt, megszenvedte a török hódoltság korát, majd II. József rendfeloszlató intézkedéseit. Mindezek ellenére a Pannonhalmán ezer éven át élő bencés szerzetesek jelentős szerepet vállaltak és vállalnak ma is az ország gazdasági, tudományos életében, kultúrájában, oktatásában, művészetében, s a maga nemében páratlan épületegyüttes méltán vár arra, hogy felvegyék a minden időkre megőrzésre méltó világörökségek sorába. •n Az elvont erkölcsi erények helyett az ember igényei szerint kell szólni örömről, boldogságról, közösségről A kereszténység, Krisztus öröksége kétezer éve megtartó erőnek bizonyul a világban, s immáron ezer éve Magyarországon is. A jeles ünnepen, amikor a főmonostor II. János Pál pápa fogadására készülődik, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal, a Magyar Bencés Kongregáció praeses apátjával arról beszélgettünk, miként látja ma, az egyházak szabad működésének, ugyanakkor az országlakók egyre fokozódó kilátástalanságának idején az egyház, az emberek és a hit viszonyát? A mai világban nincs ázsiója a keresztény értékeknek-— A ma embere is istenigénnyel a szívében él, bár ez a vágy nem biztos, hogy megfelel a római katolikus egyház istenképének. A mai gondok éppen ebből fakadnak. A történelmi egyház közvetít egyfajta istenképet, de ez sokszínű és árnyalt. Fontos, hogy aki beszél róla, annak legyen élő hite, s azt kellő módon, az egyház hagyományának megfelelően, ugyanakkor a környezete számára is érthető módon közvetítse — mondta Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát. — Sok esetben úgy tűnik, maga a hithű társadalom is eltávolodik a valóságtól. Nem arról beszélünk, ami lényeges, amit a kérdésekre válaszként mondanunk kellene. Az embert abban a helyzetében kell elfogadnunk, amiben él. Ha magányos, magányosságban kell hirdetnünk az evangéliumot, megmutatnunk a felülemelkedés útjait. Ha szegénységet látunk, elsősorban azért kell mindent megtennünk, hogy a mellettünk élőnek is meglegyen a mindennapi kenyere. Ha családi gondokkal találkozunk — bármilyen természetűek is legyenek azok —, segítségünket kell felmutatnunk elítélésünk helyett. Vonatkozik ez példaként az abortuszra is, amit bár elméleti síkon a keresztény, hithű ember elítél és kerül, de aki mégis ebben a nyomorúságban él, annak az a legfontosabb, hogy érezze: van, aki megérti, elfogadja, felemeli, bátorítja. Úgy gondolom, hogy ott kell megszólítani a ma emberét, ahol szenvedései között vergődik. —A hitéi vállaló ember helyzete nagyon nehéz, hiszen a ha megütik az egyik orcád, tartsd oda a másikat is gondolata ma, el nem ítélhető módon megmosolyogni- való szemlélet csupán. — Minden bizonnyal. A kereszténység, ha az evangélium radikalitását nézzük—nevezzük nyugodtan így —, nem zajos hétvége, nem happy end, hanem erős kihívás az ember érdekei, józan ítélete ellenében. Bárhogy értelmezi a kereszténység a maga örömüzenetét, a szelídeket, az éhezőket, a szegényeket boldognak mondani, már kijelentésében is őrültség. Meg kell gondolni, miként próbáljuk hirdetni az e világgal ellentétes értékrendet. Hogyan legyen valaki becsületes, hogyan szeresse ellenségeit, amikor világunk azt diktálja: saját előnyünkre, hasznunkra és érdekünk szerint formáljuk vagy használjuk ki a másikat. Azoknak az értékeknek, melyeket mi keresztény polgári erényeknek mondunk, a mai világban nincs ázsiója. — Tehát nincs hithez való hűség áldozathozatal nélkül? — Mondjuk a szót: szeretet, s a ma embere úgy gondolja, ez a mindent megértésben, megbocsátásban úszó édeskés fogalom. A szeretet mindenekelőtt egy szóval helyettesíthető: ez pedig az áldozat. A holnap szerzetesközössége — Egyre több szó esik az elkereszténytelenedésről, az értékek torzulásáról. Az egyház ugyanakkor a halál kultúrája helyett az élet kultúrája mellett tesz hitet. Mit jelent ez' a hétköznapokban? — A magyarázat II. János Pál pápa az élet evangéliuma kezdetű tanításában rejlik. A jóléti társadalmak szembetalálják magukat a túlkorosodással, az eutanázia, az abortusz kérdésével. II. János Pál pápa, mint az evangélium hirdetője elkötelezettje az életnek, s ennek megfelelően az egyház nem a halált, hanem minden vonatkozásban az életet, az élet kultúráját hirdeti. Teszi ezt azért, mert az egyház hite áll vagy bukik azon, hogy Krisztus nemcsak szenvedett és meghalt, hanem fel is támadott. És mindenki, aki Krisztushoz tartozik, ugyanebben a sorsban részesül. Ez az egyház hite, és ezért foglal állást radikálisan az élet mellett. Ugyanakkor ellenez minden olyan cselekedetet, ami az ártatlan életet erőszakos módon veszélyezteti vagy éppen öreg korban a halál megkönnyítésére irányul. — A szerzetesi, papi hivatást vállalók száma egyre riasztóbban csökken, falvak sokaságának évek óta nincs plébánosa. Főapát úr, milyennek látja a szerzetesség jövőjét? — Előre kell bocsátanom: amit mondani készülök, azon meglehet, sokan megbotránkoz- nak majd vagy félreértik, pedig a keresztény katolikus egyházon belül, a szerzetesség 1700 esztendős története ismeretében fogalmazok. 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendek zömét. Mind a megmaradónak — bencések, ferencesek, piaristák, szegény iskolanővérek —, mind pedig a hat évvel ezelőtt újjáalakult rendek a második világháború előtti hagyományaikat élesztik újjá, viszik tovább a társadalom igényeinek, a most vagy soha többé kényszerének megfelelően. Egészségügyi, oktatási, nevelési intézményekben gondolkodnak, már csak azért is, mert a rendek idős nővéreinek, atyáinak szinte nem volt más alternatívája. Meggyőződésem, az egyház életét a szerzetesség mindig kísérte és a jövőben is kísérni fogja. Ennek megfelelően a holnapnak is megvan, meglesz a szerzetessége. S most kell csalódást okoznom sokaknak: nem olyan, mint amilyet ma látnak vagy a közelmúltban tapasztalnak. — Milyen lesz a XXL század szerzetese, papja?-■— Az evilági törvények szerint élő társadalomban kiéleződnek az ellentétek, erősödnek a kihívások. Szerzetes — létszámát tekintve —, emberi számítás szerint, kevesebb lesz. De az igazi szerzetesség soha nem volt tömegmozgalom. Az eljövendő világban csak a hiteles, a megélt lelkiséget bátran felmutató, sugárzó egyén és közösség lesz képes helytállni. A világ kihívásainak, mely a reklámok szintjén örömöt, élvezetet, boldogságot kínál és errefelé csalja az embereket, csak olyan típusú keresztény szerzetesi magatartással lehet megfelelni, amivel megmutatható a valódi öröm, boldogság, emberség. Vágyat kell ébreszteni a mélyebb Igazság megismerésére —Egyre többször szólnak a közélet megnyilatkozói a gazdasági és az erkölcsi felemelkedés kapcsolatáról, mint egymás nélkül nem létező dolgokról. Főapát úr, miként vélekedik erről? — E megoldatlan gazdasági kérdések között vergődő országban kikerülhetetlenül ütődünk nap mint nap az alapértékek, és azok tiszteletének hiányába. Mégis úgy gondolom, a gazdasági és erkölcsi felemelkedés egyaránt fontos, még ha azt vallom is, hogy a humán elem helyreállítása, s ennek feltételeinek megteremtése az elsőrendű feladat. Ez is azért nehéz a mában, mert kézzelfogható az eszmei kavarodás, a tisztázatlanság. Amikor keresztény értékekről beszélünk, páni félelem lepi meg a társadalmat, kiváltképp az azt nem ismerőket. Ezért kellene bölcsen, emberi síkon megközelíteni e kérdést. Az elvont erkölcsi erények helyett az ember igényei szerint kell szólni örömről, boldogságról, közösségről. Tenni mindezt úgy, hogy az emberekben vágy ébredjen a mélyebb igazság és dimenzió megismerésére. — Miből táplálkozik az említettfélelem? — Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi nemzedékünk olyan korban nőtt fel, melyben a keresztény értékeket pellengérre állították, ajjnak lehetetlen voltát próbálták igazolni. Ez még ma is átjárja az emberek gondolkodását, főképpen azokét, akiknek nem volt vagy nincs elsődleges élménye az egyházról. Másrészről mi, keresztények is tudunk olyan életidegen magatartásformákat, hamis megközelítéseket felmutatni, amitől nincs kedve a másik embernek a keresztény értékekhez. Ezt el kellett mondanom, ugyanakkor tudom, hogy ezekre az értékekre nemcsak a magyar valóságnak, hanem a világnak is szüksége van. A boldogság megteremti a maga kisugárzását — A gyötrelem nem az, hogy az ember valamiféle liberális csepp- folyósításban elúsztassa az értékeket, hanem hogy újrafogalmazza és szimpatikusán láttassa azokat. Elnézést a kereskedelmi hasonlatért, de ha meg vagyok győződve arról, hogy a portékám jó és hasznos, akkor azt kellemes formában kell felmutatnom ahhoz, hogy vonzó legyen. Diktatúráról diktatúrára szenved itt a nép, ezért érthető, ha fél és riadozik minden olyanfajta intézménytől — legyen az egyházi vagy társadalmi —, mely ukázokat, parancsokat ad. Az igazság önmagáért beszél, a boldogság megteremti a maga kisugárzását, az élet másfajta minősége vonzó annak, aki hiányolja azt. Ezt nem erőltetni, csupán felcsillantani szabad. Az egzisztenciális nyomorúság nagyon rossz levegőt terjeszt — Életünket látva mégis joggal tűnhet úgy, a szeretet parancsának tiszteletben tartása csak a jóakaratú emberek sajátja. Illúzió lenne csupán a világjobbító szándék, a szeretet gyakorlatának megteremtése? — Ä mindennapi kenyér küzdelme, az általános veszélyeztetettség, a bizonytalanság, kétség- beesés érzete ingerültséget, elégedetlenséget támaszt az emberi kapcsolatokban. Az egzisztenciális nyomorúság, mely egyre többeket érint e hazában, nagyon rossz levegőt terjeszt a családban, a társadalomban. A válaszadás lehetőségei mindeközben szűkösek. Vagy lázad az ember, vagy elnémul, vagy elhazudva maga elől a tényeket, nem veszi észre a másik ember nyomorúságát. Amikor a mindennapi kenyér forog kockán, a szeretet, a megértés, a megbecsülés szükségszerűen háttérbe szorul, s valóban úgy tűnhet, mindez ábránd csupán. Ezzel együtt a meggyőződésem mégiscsak az: ha az ember szívében ott lakik a béke, az önmagával való kiengésztelődöttséjg, a valóság elfogadásának képessége, a hit távlata, akkor a mindennapi nyomorúságok is könnyebben elviselhetők. Olyan forrásokat kell fakasztanunk, melyek valóban táplálnak, s velük könnyebben hordhatók a lét terhei, mintha azzal a tudattal élnénk: nincsenek kilátásaink, és sehol távol nincs remény. Reszeli L. András
