Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)
1996-08-10-11 / 187. szám
Háry János, táncban elbeszélve Kodály Zoltán Háry János című daljátéka új arcát mutatja felénk, amint a Gyulai Várszínház évadzáró bemutatóján színre került. A Székelyfonó bemutatója óta Kodály szelleme honos lett a téglavári falak között, illő tisztelettel köszöntsük tehát a Mestert. A címszerepben Bubik István. (8. oldal) Titkok fekete pecsétjével örökre lezárt halál? 1301. január 14-én a budai várban váratlan hirtelen örökre lehunyta szemét III. András királyunk. Ez a halál a maga feltörhetetlen fekete pecsétjével lezárta az Árpádok nagy nemzetségének sorát. Nem maradt örököse szent koronánknak. A magyarság ősi, nemzeti dinasztiája kihalt. (9. oldal) Gergely Ágnes József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Magyar írószövetség választmányának tagja. A tanári katedráról a Magyar Rádióhoz került, ahol a külföldi adások belső munkatársaként dolgozott. Később az Elet és Irodalom szerkesztője, majd a Szépirodalmi Kiadó felelős szerkesztője lett. A Nagyvilág rovatvezetőjeként ment nyugdíjba. 1992 óta ismét tanít, az ELTE bölcsészettudományi karán. A közelmúltban hazalátogatott szülőfalujába, Endrődre. Lapunknak adott interjújában irodalmi munkásságáról és a szülőfölddel való kapcsolatáról vallott. „Az embernek belülről valaki diktál...” FOTÓ; SUCH TAMÁS Endrőd, a szeretet forrása — Az irodalmi életben létezik-e még a napi és az urbánus irányzat, s ha igen. Ön melyiket vállalja? — Létezik. Ha nem is erősen, de nyomaiban most is megvan. Itt nincs az, hogy melyiket vállalom, az ember ebbe beleszületik. Hiába születtem falun, én urbánusnak számítok. De mindig arra törekszem, hogy ennek ne legyen jelentősége. Ha például az írószövetség választmányában József Attila-díjat szavazunk meg, akkor soha nem törődöm azzal, hogy ki honnan jön, csakis azzal, hogy kinek milyen a tehetsége. Illyés Gyula is megmondta, nem az számít, hogy ki honnan jön, hanem hogy merre tart. Nem szabad mással törődni. — Idehaza melyik irányzat az erősebb? — Egyforma. Azt hiszem, egyensúlyban vannak. —Absztrakt tehén című memoárkötetében visszaköszönnek a gyökerek. — Amikor egy angolból fordított szövegben népi, falusi szavakat használtam, valaki figyelmeztetett, ezek az én számból nem hitelesek. És akkor kezdtem mondani, hogy dehogynem hiteles! Hiszen a dédapám harminckét holdon gazdálkodott. A háború előtt Endrődön egyholdas konyhakertet műveltünk és tehenünk is volt. Szóval ebben nőttem föl. Zsidó vagyok, ahogy én szeretem mondani, izraelita vallású, s ez nekem konfliktust soha nem okozott. Kivéve azt a traumát — ami sajnos meghatározója lett az életemnek —, hogy a háború végén minket meg akartak ölni. De azt mindig tudtam, hogy nem Magyarország akart minket megölni, hanem egyetlen gonosz csoport, ami sajnos ebben az országban élt és él —jelen időben is. Sok izraelita vallású ember élt falun, ám aki a háború után életben maradt, az a városokba húzódott. A vidéki zsidóság minimumra zsugorodott. Ez egy fájdalmas trauma maradt azóta is, s minden változáskor valamilyen módon fellobban. Én mindig szerettem ezt az országot. Legelsősorban az anyanyelvemet, mert az a munkaeszközöm, de az embereket, a tájat, a szokásokat, s a gondolkodás- módot is, mert mindez az enyém. Nem engedtem, nem engedem, és nem is fogom engedni magam ebből kitúrni — és késő is volna már változtatnom rajta. A memoárkötetben ebből indulok ki, ugyanis az az illető azt mondta, hogy ha nekem van „tehenem”, az már csak absztrakt tehén lehet. Nem! Az a tehén egy nagyon vérbő emlék, csak városi ember lettem és eltávolodtam tőle. Élem a városi emberek életmódját. Mindig arra igyekeztem, és ez az én leckém, amit a tehéntől kaptam, hogy soha ne felejtsem el, ki vagyok és honnan jövök, de mindig arra figyeljek — és itt visszakanyarodok a kiindulópontunkhoz —, hogy én merre megyek és a többi ember merre megy. Mert ha állandóan azt figyelgetjük, hogy honnan jövünk, akkor visszataszítjuk az országot a balkánra. Európába csak úgy lehet országostul bemenni, ha az útirányt figyeljük és nem állandóan azt lesegetjük visszafelé, hogy kinek hány tehene volt.-—Ehhez a gondolathoz a Közép-Euró- pa ígéret volt című kötet annyira ide\úg. — Igen. A cím egy amerikai költő parafrazeált sora, ami eredetileg így hangzik: Amerika ígéret volt. Ezt tettem át magyar viszonylatra. Irtózatosan elkeserít az Ország balkanizálódása. Mintha valamilyen erő sodorná az országot két pólus irányába: a nagy meggazdagodás és a nagy elszegényedés felé és lassan megszűnik a középréteg. Az a fajta értelmiség, amelyhez én is tartozónak vélem magam, az mindig is a középréteghez tartozott, és aggódom, hogy mi lesz. — Fordítóként mintha hidat emelne hazánk és a távoli országok irodalma között. Tudatosan vállalt feladat ez, vagy egyszerűen így hozta az élete? — Tudatosan vállalt feladat — lett, mert eredetileg nem az volt. Azt szoktam mondani William Blake szavával, hogy az embernek belülről valaki diktál. Fiatalon nem hittem volna el, hogy ilyen létezik. Mintha valaki vezetné a kezemet írás közben, vezetné a torkomat beszéd közben. Amikor már nagyon benne voltam a pályában, egyszer csak észrevettem, hogy amivel foglalkoztam, az kiad négy égtájat. Lefordítottam Akutagawa, japán prózaíró novelláit. O akart híd lenni Ázsia és Európa között. Én erre ráéreztem. Ez volt kelet. Nyugatot az ír irodalom jelenti, amivel már egyetemista korom óta foglalkozom. írtam egy könyvet az írek legnagyobb írójáról, Yeats-ről. O is híd volt Írország és Anglia között. A könyv címe Nyugat magyarja. Ezt ő mondja egyébként egy versében, hogy Írország, az a nyugat Magyarországa. Valahogy ő is ráérzett erre a párhuzamra. Nyugat-afrikai költészetből doktoráltam, pontosan Christopher Okigbo nevű nigériai ipo költő munkásságából. Megölték és tömegsírba került. Úgyhogy én a Költészet és veszély tudata című tanulmányt Petőfinek és Radnótinak ajánlottam, akik szintén tömegsírba kerültek a megöletésükkor. Ez volt a dél. Végül Észak-Európa. Ösztöndíjjal jutottam el Norvégiába, Dániába, majd Svédországba és e három ország második világháború alatti magatartásáról írtam egy könyvet. Amikor ezzel így készen lettem, akkor jöttem rá, hogy ez négy égtáj. Hogy alakult ez így? De,hát Freud óta tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. Nyilván ezt belülről vezérelte valami. Egy normálisnál nagyobb kalandvágy. — Rengeteget utazott. A műveinek mennyire ihletűje az utazás? — Mindig ihletőforrás egy-egy út. Ilyenkor az ember nem csak azt nézi, hogy hová megy, hanem azt is, hogy honnan távolodik el. Van egy állandó bemérése a dolgoknak. Milyen az élet ahová megyek, ahhoz képest ahonnét eljöttem? És itt van a gyökereknek nagy szerepük. — Az ELTE-n fordítást is tanít. Hogyan győzi energiával? — Imádok tanítani. Nem volnék pontos, ha úgy mondanám, hogy eltávolítottak a katedráról, mert én mondtam föl, de olyan helyzetet teremtettek, hogy el kellett jönnöm az iskolából. Általános iskolai, majd középiskolai tanár voltam és arra vágytam, hogy a legkedvesebb osztályomat végigviszem, s a legtehetségesebbeket az egyetemen is. No ez nem sikerült. És akkor újságíró lettem, előbb a rádiónál, majd különféle lapoknál. Dolgoztam szerkesztőként a Szépirodalmi Kiadónál és a Nagyvilágtól mentem nyugdíjba. ’92-ben az ELTE pesti bölcsészkar angol tanszékére hívtak külső előadónak. A fiatalok gondolkodás- módjába belepillantani rendkívül izgalmas. Nagyon távoli az enyémtől, mert ez egy technicizálódott nemzedék. A dolgozatot komputeren írják, ez nekik teljesen természetes, én meg egy öreg Olivetti írógépen dolgozok harminc éve, és nem lesz komputerem soha. De ha lényegi, fontos erkölcsi kérdésekről van szó, mindig kiderül, hogy egyetértünk. És akkor a nemzedéki különbség pontosan úgy semmivé válik, mint a népi és urbánus. Tanítás és írás tökéletesen kiegészítik egymást. — Mitől olyan fontosak Önnek a szülőfaluban tartott író-olvasó találkozók? — Czigány György egy rádióinterjúban azt kérdezte tőlem, hol volt életemben a legjobb író-olvasó találkozóm. Két helyen — válaszoltam —, Stockholmban és Endrődön. Tudniillik nagyon sok olyan álságos író-olvasó találkozón jártam már, ahol a kultúros betanítja a kérdéseket előre. Hogy lettem író? Hogy írok verset? Itt meg olyan szívből jövő kérdések vannak, és olyan szeretettel fogadnak. Ugyanígy volt Stockholmban is. Érdekes ez. Endrőd meg Stockholm, mint a megértés és a szeretet forrása, mint két jelzőoszlop. Csath Róza
