Békés Megyei Hírlap, 1996. július (51. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-16 / 165. szám

Gyógyítás XXI. századi környezetben Egészségügyi tanulmányúton Németországban O Jl,ll"s ----------------------------------------------------1 megyeikörkép]— i BEKÉSMEGYEI HÍRLAP Olvasóink írják ......... - 1 = Az itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szer­kesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rö­vidítve jelentetjük meg. A mozgáskorlátozott beteget emelőszerkezet juttatja a terápiás medencébe az egészségügyi szakember fi­gyelmét? — A szanatóriumok a tenger­parti üdülőhely legdrágább, leg­jobb helyén vannak. így van ez a Neustadti Klinikán is. Ilyen kör­nyezetben eredményesebben gyógyulnak a betegek és ez megéri a társadalombiztosító­nak. Hamarabb lesznek munka­képesek az emberek. Beszélget­tünk a nővéri fizetésekről is ott, ahol lehetett. Egy harmincéves ápolónő, akinek esetleg két gyermeke van és ő kapja a csalá­di pótlékot, nettóban 2900-3000 márka fizetést vihet haza tisztán havonta. A bruttója az 4—4,2 ezer márka. Böngésztünk a hir­detésekben például egyhetes ka­nári szigeti nyaralást is, 790 márkából már erőlködés nélkül biztosíthatja a nyaralását. —Hogyan illeszkedik össze a gyógyítás és a kórházi környe­zet? —A klinikán minden sárga és kék élénk színű, vidám, a bete­geknek jó lehet a közérzete. Még a lelkiéletükre is gondolnak, a kórházakban egy-egy kicsi ká­polnába mehetnek imádkozni. Természetes, hogy a járdaszegé­lyek, a liftek, a WC-k, a villany­kapcsolók mozgáskorlátozottak számára is járhatóak, elérhetőek. Alapvető dolog a higiéniai felté­telek biztosítása, ezért meg is kö­vetelhetik a rendet, a szabályok betartását. A beteg minden szol- gáltatást’igénybe vehet, amelyre az általa felhasználható kártyán fedezete van. A napi ellátás 430 márka, de azt a különböző bizto­sítótársaságok, amelyeket mun­kája során, egész életén át fizet a beteg, fedezik és követik a klien­sek sorsát. A hívórendszer rend­kívül praktikus, az ágy mellett nővérhívó csengő áll, ezt meg­nyomva, megszólal a nővér zse­bében is a jelzés. Ha záros határidőn belül nem érkezik se­gítség a beteghez, akkor az egész egységben hangjelzés szólal meg, nem riasztóan, de figyelemfelkeltően. A biztosító- társaságok így utólag ellen­őrizhetik, egészségkárosodás esetén, kit kell felelősségre von­ni. A nővérek műszakátadására két órát fordítanak, hogy volt a beteg, ki látogatta, milyen az egészségi állapota? A gyógysze­reket naprakészen tartják számon és pótolják a szükségeseket. A méregnek minősülők kódolt szekrényben rejlenek, csak az il­letékesek férhetnek hozzá. — Ez a klinika már a XXI. század világa? — Minden esztétikus, higié­nikus, itt minden beteg- és nővércentrikus. A klinika ud­vara sem ingerszegény, merev környezetet tükröz, akváriu­mok, kicsiny háziállatok, a be­tegek kedvére művelhető ker- tecskék vannak. Működés köz­ben láttuk az intenzív osztályt, a gyermekosztályokat, a szülé­szetet. A beteg a sterilizált mat- racú ágyra már a vizsgálat he­lyén felfekszik és így kerül a megfelelő kórterembe. A halál méltóságát is megad­ják ezekben az intézményekben, erről ugyancsak példát vehet­nénk. Természetes velejárója az életnek, eszerint kezelik és fo­gadják el a hozzátartozók érzé­seit, megteremtik a búcsúzás lehetőségét. — Nemcsak ,.hiábavaló” szívfájdító tapasztalás volt az utazás? — Sokat tanultunk és amihez pénz nem szükséges, csak némi lelemény és szervezettség, azt megvalósítjuk idehaza mi is. Bede Zsóka Létezik-e Békés-Tarhos? A Békés Megyei Hírlap levelezési rovatában július 8-án megjelent Nagy György Miklós, Tarhos község polgármesterének a címben felvetett kérdés tisztázását óhajtó levele: Van-e Békés-Tarhos nevű település? A helységnévtárban és más hivatalos nyilvántartásokban nem találta ezt az elnevezést. Békés-Tarhos volt, van és remélem, még hosszú ideig használják majd ezt az elnevezést, amit általánosan ,,tarhosi szellem”-nek neveznek, azt a máig is sokak lelkében és érzéseiben élő örökséget, melyet a Békés-Tarhosi Állami Ének- és Zeneiskola működése idején sugárzott ki, adott át, nem csak az ének- és zenekultúra művelőinek. Ez a szellem alapozta meg és élteti tovább az idén immár huszadik alkalommal megrendezett Békés-Tarhosi Zenei Napok rendezvény- sorozatát, mely nem halványodik, hanem témáiban is egyre bővül, és a fiatal generáció újabb képviselőit kapcsolja be Kodály Zoltán, Bartók Béla és követőik a ,,zene mindenkié" törekvésébe. Az Országos Állami Ének- és Zenelíceum és Tanítóképző alapítá­sát 1946-ban Békés község képviselő-testülete határozta el, és ennek helyét — pedagógiai és zenei szakemberek javaslatára — a Békés határában lévő volt uradalmi Tarhos-major kastélyában jelölte ki. Békésre szólt az illetékes minisztérium alapító okmánya, 1946. szeptember I-jei hatállyal. Itt épült fel 1953-ban az oktatás és előadóművészet céljait szolgáló nagyszerű zenepavilon, mely jelen­leg is helyt ad a különféle zenei rendezvényeknek... Városunk mindig magáénak vallotta az iskola múltját és mindent megtesz jövőjéért is. Tiszteli azt az örökséget, amelyet a volt tarhosi diákok és követőik ,,tarhosi szellem"-nek neveznek, mert ez nem területi, településhatár-fogalom, hanem egyetemes kulturális, mű­vészeti érték... Békés-Tarhos szellemének további sikere közös feladatunk akkor is, ha a két település neve külön-külön szerepel a helységnévtárban. Makoviczki János, a Békés-Tarhosi Baráti Kör elnöke, Békés A vasát értünk, utasokért van Szeretném a segítségüket kérni. Nagy bánatunk van sokunknak a faluban. Gyermekeink, unokáink, rokonaink Pesten laknak. Évtize­deken át nagyon jó volt a közlekedés vonattal — Orosháza— Gádoros—Fábiánsebestyén—Szentesig. Ott elértük a 7 óra körül induló makói gyorsvonatot, amiről nem kellett átszállni és 10.30-ra a Nyugatiban voltunk. Ahogy a makói gyorsvonat indulása változott, úgy igazították az orosházi járatot. Rendszerváltás lett a vasúton is. Miért maradjon meg az, ami sok évig jó volt?! Most korábban indul az orosházi vonat, de ördögi trükkel várakoztatják Szentes előtt addig, míg a makói gyors ki nem megy. Ez a régió el van vágva a jó közlekedéstől. Van később személyvonat, de Kiskunfélegyházán átkeli szállni, és sok csomaggal— kisunokával, időseknek nehéz. A diákokfelsőfokú iskolákba járnak. Kérem, próbáljanak meg intézni érdekünkben valamit. Nem nemzet­közi vonatot kérünk átirányítani, csak azt, hogy pár percet adjanak nekünk. Ha kell, sokan aláírják kérésünket. Szépen kérnénk a tisztelt vasúti vezetőséget, most, mikor minden rossz és szomorú, legalább a vasutat ne szidjuk—hanem dicsérjük és pártoljuk, segítsük, hiszen értünk, utasokért van. Bízunk a segítségben! Lengyelvári Yiktorné, Gádoros Maradj veszteg, te kis ribanc! Évekkel korábban létesített ala­pítvány, amely a Népjóléti Mi­nisztériumban Erdei Édit nevé­hez fűződik, nyújtja a lehe­tőséget, hogy olasz, amerikai, német egészségügyi szakembe­reket vendégül láthatunk Ma­gyarországon. Cserébe a mieink járhatják a világot. így történt ez Christián Lászlónéval is, aki a megyei egészségügyi gyermek- otthon ápolási igazgatója Bé­késcsabán. A látottakról, tapasz­taltakról beszélgettünk vele. — Hamburg és környéke is­meretlen volt eddig számomra — meséli Flórika. — Az egész­ségügy és szociálpolitika náluk is sokat változott és nem biztos, hogy véleményük szerint pozi­tív irányban. Szociálpolitiku­sok, ápolási igazgatók, nővérek és egy orvos volt a társaságunk­ban. Negyvenen indultunk az or­szág minden területéről. Bliesdorfban a tengerparton he­lyeztek el bennünket. Minden­hová kísértek, kalauzoltak, ma­gyaráztak. Az eutini kórház ápolónőképzőjének igazgatója, Leiter Wilhelm Barzack volt a társunk. Végtelen kedvességgel fogadtak és felajánlották, hogy aki szeretne ilyen körülmények között ápolónőként dolgozni, menedzselnék egy ideig. Jó lehetőség a nyelvtanulásra, a szakma gyakorlására (a mi vég­zettségünket igen magasra érté­kelik), a tapasztalatszerzésre. — A szállásfoglalást köve­tően azonnal útnak indultak? — Jártunk egy mentőállo­máson, korszerű a felszereltsé­gük, de a szervezettségük felül­múlja a technikai adottságokat. Számítógépes diszpécserszol­gálattal egy egész járást bizton­sággal, visszakereshetően, pon­tosan ellátnak. A legtöbb kór­házban egy-két-három ágyas kórtermek találhatók. Mindenki a saját szakmáját látja el, a gyó­gyítást az egészségügyiek, a főzést, a takarítást, a javítási munkálatokat különböző szerződéses cégek végzik. Ab­ban érdekeltek, hogy kiválóan dolgozzanak. —Mi ragadta meg leginkább Úgy állt ott, az út szélén, mint egy kérdőjel. Begörbített háttal, jobb lábát kissé előretolva, szinte behajolt az elsu­hanó kocsik ablakán. Térdben rongyos farmert viselt, hozzá mell alatt elvágott fekete sztreccs-blúzt. Hosszú, geszte- nyebama haja a hátát takarta. Félig- meddig nagy, kerek napszemüveg fedte az arcát. Úgy látszik arra várt, hogy egy nőt vezéreljen útjába a sors. Mert amikor meglátta, hogy egyedül ülök a kocsi­ban, hevesen integetni kezdett. Csak pár másodpercem volt arra, hogy el­döntsem, felvegyem-e a stoppos lányt? Bár a szemét eltakarta a külvilág elől, valamiféle szomorúságot olvastam ki az arcából. Megsajnáltam. Hirtelen le­fékeztem előtte és kinyitottam a jobb oldali ajtót. — Hova, hova? — ejtettem ki ezt a két buta szócskát. —Elvinne Újkígyósra? — Odáig nem, de Szabadkígyósig szívesen. A hátsó ülésre dobta a műanyag szatyrocskában lévő kis holmiját és le­huppant a mellettem lévő ülésre. — Nem kockázatos egy ilyen fiatal lánynak stoppolni? — tettem fel a kér­dést és mintha kést szúrtam volna a hátába, úgy megrezzent. — Megígértem az anyámnak, hogy soha... — dobta ki magából hevesen ezt az öt szót, aztán sóhajtott egy nagyot és úgy folytatta. — Úgy nézzen rám, hogy egyszer engem egy stopp-utamon meg­késeltek. Ettől a vallomástól én rezzentem meg, s ki se nyitottam a számat, attól tartva, hogy elriasztom a történet továb­bi folytatásától. Egy lélegzetvételnyi ideig csöndben maradt. Talán megrágta magában, mondja-e tovább, vagy jobb, ha hallgat. Aztán győzött az emberi gyarlósága. Ki akarta önteni a benne lévő, lelkét rágó történetet. Számára ismeretlen voltam. Nem tudhattam hogy hívják, kicsoda, hova megy, mit akar? Semmi nem gá­tolta meg abban, hogy meséljen. — Két hónappal ezelőtt a kaposvári főiskoláról jöttem haza. Békéscsabáig vonattal, onnan busszal akartam Újkí­gyósra utazni. Csakhogy az utolsó busz az orrom előtt húzott el. Engem meg várt otthon a beteg édesanyám és a türelmetlen vőlegényem. Kibattyogtam a Kétegyházi útra és stoppoltam. Nem először tettem, bár általában a barátnőmmel kettesben gyakoroltuk az utazásnak ezen formáját. Soha nem ke­rültünk cikis helyzetbe. Szóval május 11-én már sötét volt, amikor az út jobb oldalán a szerencsémre vártam. Sok­sok kocsi húzott el mellettem, míg egy meg nem állt, hogy felvegyen. A kocsi­ban két férfi ült. A vezető mellett ülő szemüveges, szakállas, negyven körüli férfi volt, a vezető pedig alig múlhatott húsz. Mondtam, hogy Újkígyósra tar­tok, a szakállas mondani akart valamit, de a fiatal megelőzte. — Mi is éppen oda megyünk — közölte — és én bol­dog voltam, hogy pár perc múlva talál­kozom az anyámmal és a vőlegé­nyemmel. Egészen a kereszteződésig semmi nem történt, a két férfi meg sem szólalt, én meg nem tudtam, hogyan kezdjek valami témába. A keresztező­déshez érve elállt a szívverésem. Ugyanis nem jobbra, Kígyós felé, ha­nem balra, Kétegyháza felé vették az irányt. Pánikba estem és rájuk szóltam: „Uraim, arról volt szó, hogy Kígyósra mennek” — mondtam szinte kiáltva, amikor a vezető durván rám kiáltott: kuss! — Mi a fenét akarsz? — fordult a vezetőhöz a szakállas. Neki is ciniku­san válaszolt, aztán azt kérdezte: na, mit gondolsz? — Peti, te begolyóztál — hordta le a fiatal srácot először az idősebb, de aztán mintha meggondolta volna magát, el­hallgatott. A Kétegyházi út teljesen ki­halt volt, amikor kicsit lassított a kocsi, ki akartam ugrani. A szakállas egy má­sodperc töredéke alatt fordult hátra és vasmarokkal szorította meg a bal karo­mat. — Maradj veszteg, te kis ribanc — kiáltotta, miközben társa befordult egy kis földúton. — Na cicám, gyere, légy jó hozzám — mondta a Petinek hívott srác és ki- ráncigált a kocsiból. Kiáltani szerettem volna, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Higgye el, nem tudtam kia­bálni — mondja és a visszaem­lékezéstől egyszerre csak zokogni kez­dett. (Csak ez hiányzott nekem, én is sími kezdtem. Rossz szokásom, hogy azonnal a saját lányom jut eszembe, mi lett volna, ha vele történik meg ez a szörnyűség?) Észre sem vettem, s már elhagytuk Szabadkígyóst, megálltam Újkígyós határában, hogy a lány végigmondja a történetet. Kezébe nyomtam egy papírzsebkendőt, s vártam, hogy meg­nyugodjék. — A srác egyetlen mozdulattal le­tépte rólam a selyemblúzt, miközben a derekára csatolt nadrágszíjról egy bics­katartót kattintott le. Egy széles pengéjű kést húzott ki és a nyakamhoz szorítot­ta. — Azonnal kipróbálom az élét, ha megszólalsz — sziszegte, miközben az idősebbik férfi kiállt az útra, hogy meg­nézze, nem jön-e arra valami vagy vala­ki. Olyan iszonyatosan féltem, hogy semmi más nem jutott eszembe, mint túlélni ezt a lidércnyomásos éjszakát. Próbáltam tiltakozni, könyörögni, nai­van azt hittem, ha kapálózom, talán megunja, vagy meggondolja magát. A leghevesebb mozdulatomnál ele­ge lett és a késsel egy keresztet metszett a szemem alá. A könnyem és a meleg vérem folyt le az arcomon és olyan fáradtság fogott el, hogy mindenre kép­telen voltam. S akkor jött a legrosszabb. A szakállas férfi visszajött és hátracsa­varta mind a két karom, a fiatal a gyom­romba vágott és a földre tepert. A lány az elbeszélés alatt megint megállt egy pillanatra, aztán levette a napszemüvegét. A szeme alatt még mindig jól látszott egy keresztformájú forradás. — Amikor a fiatal férfi elvégezte, amit akart, attól féltem, az idős követke­zik. A szakállasban azonban mintha lett volna valami szikrája a tisztességnek, mert megszólalt: — Hazavigyük? — Te megbuggyantál, hazatalál nél­külünk is, nem? Úgorj be a kocsiba, aztán tűzzünk innen... Aztán se szó, se beszéd, elmentek ott hagytak a csomagjaimmal, a tépett blú­zommal, megkéselve, megalázva, meg­gyötörve. Hajnalban értem haza, a ker­tek alatt bujkálva, nehogy találkozzam valakivel. A beteg anyám, amikor meg­látott, összeesett. A mentő kórházba szállította. István, a vőlegényem nem hitt nekem. Kétnapos magyarázkodás, veszekedés után otthagyott. —Elkapták ezeket a szemeteket? — Gondolja, hogy feljelentést tet­tem? —Csak nem hagyta futni őket? — Először is: azt sem tudom, milyen kocsi vett fel. A sötétben sem a rendszá­mot, sem a kocsitípust nem néztem meg. Másodszor, feljelentettem volna egy Peti nevű férfit és a szakállas társát? Harmadszor: járjam a bíróságot hosszú éveken keresztül és éljem végig mind­ahányszor azt a pokoli történetet? Nem. Tudatosan dolgozom azon, hogy elfe­lejtsem a borzalmakat. Hiszen ha en­ném magam a történteken, akkor nem lehetne tovább élnem. A főiskolán kitűnő eredményeket érek el, az édes­anyám imád, s mindent megtesz, hogy felejtsek. Egyébként is csak én vagyok neki, egyedül. Az édesapám három év­vel ezelőtt meghalt. Tudja, pár héttel ezelőtt még arra gondoltam, megölöm azt a férfit, ha egyszer az utamba kerül. Aztán eszembe jutott, nagy hiba lenne, hiszen lecsuknának miatta. Hiszek ab­ban, hogy a sors majd mindent lerendez, s talán egyszer mint egy rossz álomra, úgy gondolok erre az egész szörnyű éjszakára. A lány szája icipici mosolyra húzó­dott, aztán felkapta a reklámszatyrot és „nagyon köszönöm, hogy elhozott” mondattal kipördült a kocsiból. Nem hagyott időt arra, hogy megkérdezzem, miért nem vigyáz jobban, miért meszeli le az út szélén ismét a Kígyós felé tartó kocsikat? Még akkor is vigyáznia kelle­ne, ha történetesen nő ül a volán mögött. Halljátok, lányok? Ez a történet bárhol, bárkivel megismétlődhet! Béla Vali

Next

/
Thumbnails
Contents