Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-07 / 132. szám

^RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP­ÉVFORDULÓ 1996. június 7., péntek ^------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ Nagy Imre unokái Az 1956-os forradalom és sza­badságharc mártírhalált halt mi­niszterelnökének két unokája, Jánosi Katalin és Jánosi Ferenc meghatározó gyermekkori élmé­nye, hogy a forradalom leverése után családjukkal Romániába in­ternálták őket. Mire visszatértek Magyarországra, nagyapjukat már kivégezték, édesapjuk pedig nyolcéves börtönbüntetését töl­tötte. Ma már felnőtt emberek. Jánosi Katalin ötéves volt 1956- ban, festőművész, huszonöt éve házas, Imre nevű fia grafikus. Já­nosi Ferenc 1956-ban kilencéves volt, autóközlekedési üzemmér­nök. Nagy Imréről, Jánosi Ferencről, a nagymamáról, Égethő Máriáról, és az édesanyá­ról, Nagy Erzsébetről nyilatkoz­tak lapunk számára. Az interjú közlésével a ma száz éve szüle­tett, 1958-ban kivégzett kormányfőre emlékezünk. Utolsó találkozás a nagyapával — Mikor találkoztak utoljára a nagyapával? Katalin: — 1956 karácso­nyán. Amikor megérkeztünk Ro­mániába, nagyapáékat elkülöní­tették tőlünk. Karácsonykor fe­kete, lefüggönyözött autók jöttek értünk, és elvittek hozzájuk. Na­gyon féltem. Ferenc: — Nekem volt egy megbízatásom, egy levelet kel­lett volna átadnom, de az egyik kísérő, aki belügyes volt, kutako­dott a zsebemben, és elvette. Nagyapám bizalmas üzenetét vi­szont — Itt járt a „Gyufa” (Gyu­fa: Kállai Gyula volt, aki Kádárék megbízásából tárgyalt Nagy Im­rével) — átadtam a többieknek. — Mikor térhettek vissza Ma­gyarországra, s hogyan alakult az életük az öftenes évek végén, a hah’anas évek elején? Katalin: — Repülőgéppel hoztak haza minket, gyerekeket 1958 szeptemberében, hogy ne veszítsünk még egy évet. Édes­anyám és a nagyanyám még Calimanesti-ben maradtak, Donáth Ferenc húga jött értünk. Ferenc:—Miután megérkez­tünk Budapestre, értünk jöhettek a rokonok. Engem nagymamám bátyja, Égethő László vitt el a XIII. kerületi lakásukba, és miu­tán magánvizsgát tettem a III., IV. osztályból, járhattam az ötö­dikbe. Katalint Szerdahelyi Elemér, kispesti iskolaigazgató vitte magával. Katalin: — Az Akácfa utcá­ban ’59 áprilisában kaptunk egy negyedik emeleti bérházi lakást. Édesanyámnak engedélyt adtak, hogy elmenjen az Orsó utcai há­zunkba, és onnan elhozzon né­hány bútort és személyes holmit. Nagymama nem mehetett be töb­bé egykori lakásukba, mindössze néhány ruhadarabot kapott meg. Édesanyám igyekezett meg­nyugtatni, hogy valahogy el fog­nak rendeződni a dolgok, és majd megjön édesapám is. Tanuljunk szorgalmasan. A lakókkal sem­miféle kontaktusunk nem volt, csak a házmesterrel. Később, 1967-ben sikerült az Akácfa ut­cai lakásunkat elcserélni lakóte­lepire, így a nagymamának és nekünk külön lakásunk lett. Ne­hezen éltünk. Édesanyám nem dolgozhatott nyilvános munka­helyen, ha kapott orosz fordítói munkát, akkor volt némi pén­zünk. Jánosi nagymamától kap­tunk időnként csomagot. A nagy­mama 750 forint kegydíjat ka­pott, a halálos ítélet teljes va­gyonelkobzással járt, semmit sem kaptunk meg, ami az Orsó utcában volt. Gyakran beszélget­tünk a nagyapáról, a falon ott volt a fényképe, és tán ez okozta, hogy én sohasem éreztem, hogy ő meghalt. Csak mintha elment volna. Ferenc: — Az iskolában fel­tűnt, hogy édesapám nem jött szülői értekezletre. Az egyik ta­nár megkérdezte, miért. Mond­tam, hogy a börtönben van. Egyik gyerek meghallotta, s azt mond­ta, persze, mert börtönön A gim­náziumban egy kicsit távol tartot­ta magát tőlem mindenki, lehet, hogy szolidaritásból, lehet, hogy más oka volt. Kisebb inzultusok is értek. Sohasem felejtem el, hogy egyszer a matematikatanár kihívott a táblához, és a példában az ’56-os forradalom adatai sze­repeltek. Ki kellett volna monda­nom, hogy ellenforradalom. Tel­jesen megzavarodtam, el is hi­báztam a megoldást, de aztán az ellen szót elharaptam. Katalin: — Nekem szeren­csém volt, zenei szakközépisko­lába jártam, és a diákok s tanárok is érzékenyebbek voltak. Az egyik tanárnő a folyosón gyakran megsimogatta a fejem, s odasúg­ta: a szemed olyan, mint a nagyapádé. Egy másik a történe­lemóra előtt szólt: Kati, ’56 lesz a téma, maradj otthon, igazolom az órád. Anyu mesélte, hogy sokan átmentek az utca másik oldalára, kerültek bennünket. De arra is emlékszem, hogy a korábban ki­végzett honvédtábornok, Só­lyom László özvegye és családja gyakran megfordult nálunk. Melyik az, akinek a nagyapját felakasztották? — Milyen érzéssel gondoltak ezekben az években Kádár Já­nosra és a hatalomra? Katalin: — Egyszerű volt számunkra a világ. Fekete és fe­hér. Mi tudtuk, ahogyan ez van, hazug, rossz és el fog múlni. Jön majd egy hófehér élet, amely cso­dálatos lesz. De abban nem na­gyon bíztunk, hogy ez még éle­tünkben bekövetkezik. El kellett mennünkmájus 1-jén felvonulni. A tribünön ott volt Kádár János, nem integettem, elfordítottam a fejem... Ferenc: — Úttörők és KISZ- tagok is voltunk. Édesapám azt mondta, hogy egy gyereknek kö­zösségben kell élni. Katalin: — A rajztanárom a főiskolán egyszer úgy rontott be, melyik az, akinek a nagyapját felakasztották. Felemeltem a ke­zem, ekkor már mindenki tudta, hogy kihez tartozom. Ferenc:— Amikor a főiskolát elvégeztem, és dolgozni kezd­tem, mindig magamon éreztem a megkülönböztető figyelmet. Egyszer egy másik vállalattól hívtak fel, hogy úgy tudják, él akarok menni. Ébből tudtam, ki­áll a szekerem rúdja. Egy másik cégnél én üzemmérnöki diplo­mával még művezető sem lehet­tem, de egy nyolc általánost vég­zett igen. — Tudom, a nagymamát na­gyon bántotta, hogy nem tudta, ho! van eltemetve a férje. 1989 előtt próbálta a család megtudni, hova temették el Nagy Imrét, s fordult-e a hatalomhoz ebben az ügyben? Katalin: — Sejtettük, hogy a köztemetőbe temették el a kivég­zetteket. Amikor hazajöttünk Romániából, édesanyám sokat kóborolt a temetőben, érdeklődött a sírásóktól, de bizto­sat nem sikerüli megtudnia. A hatalomhoz sohasem fordult, mert mindig azt mondta, ezektől mi nem kérünk semmit. Később, amikor már biztosan tudtuk, hogy a mai 301-es parcellában van nagyapa eltemetve, többször kimentünk. Ferenc: — Egy bozóterdő volt az egész parcella, reményte­Jánosi Katalin: „Sohasem éreztem, hogy meghalt. Csak mintha elment volna. ” len volt, hogy megtaláljuk a sírt, de arra nem gondoltunk — amint később kiderült —, hogy a temető legvégén vannak eltemet­ve a kivégzettek. Az első reményt Pozsgay szavai jelentették — A hetvenes években Nyugat- Európában több könyv is megje­lent Nagy Imre életéről. Gondo­lok itt Méray Tibor és Molnár Miklós munkáira. Ezekről tudott akkor a család? Katalin: — Igen, 1968-ban kaptunk útlevelet édesanyám­mal, és kimehettünk Párizsba Méray Tiborékhoz. Édesapám akkor már kikerült a börtönből, és a bátyám túszként itthon maradt. Ott megkaptuk a könyveket, és elhatároztuk, hogy hazahozzuk. Sikerült. —Mindkettőjüknek családjuk van. Tudták-e későbbi házastár­saik, hogy megbélyegzett embe­rekkel élik majd le az életüket? Katalin: — Mindkettőnknél kizárólag olyan párkapcsolat jö­hetett számításba, hogy akikkel együtt járunk, hasonlóan gondol- kozzanak a világról, mint mi. Va­gyis olyan ember nem válhatott szeretetünk tárgyává, aki ebben a kérdésben más véleményen van. Ez így is történt. Mindkettőnk párja mindig mellettünk állt és’ együttérzett velünk. Ferenc: — Hát nálam azért volt egy kis probléma. A felesé­gem édesapja néhányszor azt mondta, hogy jó az, amit Kádár csinál. Én úgy gondoltam, nem kellően tájékozott. — A nyolcvanas évek szaba­dabb légkörében már úgy élhet­tek Nagy Imre unokái, mint az átlag magyar állampolgár, de lelkűkben, szívükben mély sebet hordoztak. Mikor érezték, hogy megváltozik 1956 és Nagy Imre személyének értékelése? Ferenc: — 1988-ban talán, hiszen akkor volt Párizsban nagyapáék síremlékének avatá­sa, amin édesanyám is kint volt. De aztán jött Grósz Károly, aki Amerikában, majd itthon is kije­lentette: Nagy Imrét sohasem fogják rehabilitálni. Katalin: — Az első reményt Pozsgay Imre emlékezetes népfelkelésről szóló januári nyi­latkozata jelentette. Összesza­ladt a szűkebb és nagyobb család édesanyámék lakásán, hogy vég­re történik valami. Ferenc: — Ezt megelőzően 1988 végén behívatták édesanyá­mat az Igazságügy-minisztéri­umba, s közölték, hogy tavasszal lehet exhumálni a holttesteket ti­tokban és csendben, susmus ala­pon mindenki elviheti a saját ha­lottját, ahová akarja. Szó sem volt akkor a parcellában eltemetett forradalmárokról, csak a Nagy Imre-per áldozatairól. Édes­anyám ragaszkodott ahhoz, hogy nagyapát a többiekkel együtt ex­humálják. — A televízióban Újmagyar Mária-siralom címmel vetítettek egy filmet a kihantolásról. Önök ott voltak akkor, amikor megta­lálták Nagy Imre csontjait? Katalin: — Igen. Borzalmas érzés volt, arccal lefelé dobták a sírba. Ferenc: — Az egész megfo- galmazhatatlan, ahogyan össze volt kötözve dróttal egy zsák­ban... Kralovánszky Alán régész és Nemeskéry István antropoló­gus végezték az exhumálást. Minden úgy történt, mint egy ré­gészeti feltárás esetén. Először az derült ki, hogy a koponya üregei­ben nem a 301-es parcella földje van, ekkor tudtuk meg, hogy csak később hozták ide, korábban máshol földelték el. Kézbe ve­hettük a koponyát, és édesanyám azonnal mondta, hogy ez a nagy­apáé. De az azonosítás hosszabb időt vett igénybe, végül egy régi protézis alapján történt. Az emberek szíve együtt dobogott —Elérkezett 1989. június 16. Ott álltak az unokák Nagy Imre ko­porsója mellett, majd a köztemetőben a végső nyughely­nél. Mit jelentett ez a nap a család számára? Katalin: — Csodálatos nap volt. Én azt éreztem, hogy az or­szág népének a szíve együtt do­bog a mienkkel, és azt is, hogy valaminek most vége van. Ferenc:—Kora reggeltől jöt­tek az emberek, hozták a koszo­rúkat, a virágokat. Sokan nem is jutottak el virágjaikkal a kopor­sóig. Temetés volt, de számunkra ünnep, amelyen a becsület, a tisz­Jánosi Ferenc: „Mindig ma­gamon éreztem a megkülön­böztetőfigyelmet. ” tesség és az igazság érvényre ju­tott. Én azt éreztem, hogy most valami újat kezdünk. Tisztán és őszintén fogunk élni. A temetés után a TIB fogadást rendezett a budai fogadóban. Ott is átjárta a levegőt a katarzis felemelő érzé­se. — Az unokák 1958 karácso­nyán látták utoljára élve Nagy Imrét. Készült egy film a tárgya­lásról, amely a nagy nyilvános­ság előtt máig titokban van. Né­hány részletet, így többek között a miniszterelnöknek az utolsó szó jogán elmondott beszédét, az íté­lethirdetést többször is levetítette a televízió. A család látta ezt a filmet? Katalin: — Csak azokat a filmkockákat, amelyet mindenki láthatott. Szívszorító volt látni, hogy néz ki nagyapa, mennyire tönkrement. Nem volt lelkierőm végignézni az egészet. — Tud-e a család most ennyi év után biztosat arról, hogyan töltötte Nagy Imre a siralomház­ban az utolsó éjszakáját. Vissza- kapták-e személyes tárgyait? Katalin: — Úgy tudjuk, hogy egész éjjel írt, de levele, illetve feljegyzései nem kerültek el hoz­zánk. Személyes holmijai, cvikkere sem. A jegygyűrűjét visszaadták, csak amint kiderült, az arany helyett egy rézgyűrűt. Ferenc: — A nagymama megkapott egy kabátot, amin ételmaradék volt, feltehetően durván bántak vele, meglökték vagy kiverték kezéből a csajkát. Hogy a cvikkerét nem kaptuk meg, egy darabig még élt egy olyan illúzió is a családban, hogy hátha él. Mert hát kinek lenne szüksége egy cvikkerre. Krisztusi módon áldozta fel magát —M it jelent a unokák számára a mártírhalált halt nagyapa emlé­ke? Katalin:—Számomra példa­kép ő. Olyan emberi tisztaság volt benne, ami az átlagember­ben is ritka, nemhogy a politikus­ban. Önfeláldozóan dolgozott nemzetéért, nem épített villát, nem volt külföldi bankszámlája, nem voltak magánbulijai. 1956 után a nemzetért, mondhatnám azt is, krisztusi módon áldozta fel magát. Én mindig úgy éreztem, hogy szinte megváltotta ezt a kis országot életének feláldozásával, halálával. És azt is hadd mond­jam el, hogy én mindig úgy érez­tem, hogy a nemzet nagy részét, talán döntő többségét valahol mélyen összetartotta volna az ő halála. Ferenc: — Számomra az ő emberi nagyságát többek között az jelenti, hogy noha nagyon sze­rette a családját, s tudta, hogy az itt maradókon bosszút állnak, mégis vállalta a mártírhalált, a forradalom ügyét. 1956. novem­ber 4. után sokan és sokfélekép­pen próbálták megkömyékezni őt Kádárék, az egyszerű lemon­dástól kezdve a Kádár-kormány földművelésügyi tárcájának fel­ajánlásáig. O kitartott elvei mel­lett. Vallomásában, a szembesí­tésekor a valóságnak megfelelően tárta fel a tényeket, hogy az utókor egyszer majd tud­ja meg, mi is történt valójában akkor Magyarországon, és azt ő hogy látta. Ilyenre nagyon kevés ember képes. Hiszen az ember élni akar, s hányán adják oda el­veiket a hatalomért. Ő a másik utat választotta. lélekben m egkönny ebbültünk —Mennyiben változott meg az életük 1989. június 16. után? Katalin: — Különösebben nem változott, ugyanúgy élünk, mint bármelyik magyar állam­polgár e honban, hasonló anyagi, szakmai problémával, mint a töb­biek. Pozitív megkülönböztetés­ben nincs részünk. Sajnos, sok­szor el kellett viselni azóta is a gyanúsításokat, rágalmakát. De ez mindig így van, az alantas em­berek mindig a tisztákat akarják magukhoz lehúzni. Lélekben megkönnyebbültünk, elérkez­tünk oda, hogy ünnepelhetjük születésének századik évfordu­lóját, hogy szobra lesz, tereket, utcákat neveznek el róla. Nincs állandó szidalmazás, s végre ün­nep 1956. — Ha valaki kimegy a 301-es parcellába, két síron mindig van friss virág. A Nagy Imréén és a Mansfeld Péterén. Katalin:— Én akkor szoktam kimenni a temetőbe, ha nincs ün­nepség, és valóban felemelő ér­zés, hogy a nagyapa sírján mind­ig ott vannak az egyszerű embe­rek kis csokrai, virágai. Ez mutat­ja, hogy az ő emléke, bármi törté­nik is a politikában, él tovább. Ferenc:—Az ünnepek, meg­emlékezések formálisakká vál­tak. A családot édesanyám mel­lett én képviselem a koszorúzá­sokon. Ilyenkor édesapámra is gondolok, aki nagyapámnak nemcsak veje volt, hanem a leg­bizalmasabb munkatársa. O mindig nagyapám mellet állt, a forradalom nehéz napjaiban és a tárgyalásokon is. —Méray Tibor a 301-es par­cellában, a Nagy Imre sírja mel­lett elmondott beszédében azt mondta, felemelt fejjel viselték az unokák sorsukat, és őrizték a ki­végzett mártír emlékét. Nehéz életük volt? Katalin: — Egy külső szem­lélő számára minden bizonnyal úgy tűnhet, hogy igen, beszél­tünk is róla. De én mindig hálát adtam a sorsnak, hogy ebbe a családba születtem, mert úgy éreztem, hogy ami velünk tör­tént, attól én több, gazdagabb let­tem, olyan dolgokat élhettem meg, olyan élményeket kaptam, ami csak a javamra szolgált. Egy olyan családban éltem, ahol a szülők és a nagyszülők valóban példaképek. Filep Tibor Portréfotók: Czeglédi Zsolt A Nagy Imre-szobor Budapesten. A bronzba öntött miniszterelnök tekintete a Parlamentre irányul. Az emlékmű Varga Tamás alkotása FOTÓ: FEB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents