Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-29-30 / 151. szám
Tisztelet Perlrott előtt A Békéstáji Művészeti Társaság emlékező, a megyei könyvtárban megrendezett kiállítással tisztelgett Perlrott Csaba Vilmos csabai születésű festőművész előtt. Az elfelejtett avangard „csabai” sem kerülhette el a maga végzetét, művészi törekvéseit értetlenség kísérte. Hiba volna észre nem venni életművének példáját és inspirációs erejét! (8. oldal) A nagy meccs Ne vegyék rossz néven a kedves férfiolvasók, de következő sorokat kifejezetten azon nőtársaim számára vetettem papírra, akik értetlenül állnak szemben a nagy kérdéssel: miben áll a foci vonzereje? Azon a sorsdöntő hétfőn fogtam magam, és (nő létemre) kimentem a meccsre. A Békéscsaba-Győr meccsre. Előrebocsátom: focihoz értő férfiaknak elolvasni tilos! Ha mégis — akkor vessenek magukra! (9. oldal) Búcsúzik, művész úr? Gergely László hét évvel ezelőtt szerződött a Jókai Színházhoz rendezőnek. Emlékezetes előadások fűződnek a nevéhez: A Chicago, Oz, Kakukkfészek, A montmarte-i ibolya, Az ördög cimborája, Charley nénje, A Kis Herceg, Ludas Matyi. Az eltelt idő alatt többször „forradalmi” hangulat alakult ki a színházban: a direktor nem tudott, a társulat nem akart tovább együttműködni. Pályázatok és kinevezések sűrűn váltották egymást. Gergely László is pályázott, de nem nyert. Ügyvezető igazgató volt, kezdettől tanít a Sík Ferenc által létrehozott alapítványi főiskolán. Ősztől az újvidéki színház művészeti vezetője. — Tehát búcsúzik Békéscsabától, művész úr? — Nem búcsúzom, hetente kétszer jövök tanítani. —És a színházba ? — Oda egy darabig nem, a barátaim, a kollégáim tudják, hol találnak meg. — Egy ilyen döntésnek előzményei vannak. — Igen, de kezdjük a beszélgetést még régebbről! Hét év a színház életében hosszú időszaknak számít, és a kollégáimmal, a barátaimmal együtt azért vállaltuk az újabb és újabb évadot, mert úgy gondoltuk, hogy valódi társulat jöhet létre, művészileg tovább léphet ez a színház és ki tudunk tömi ebből a rosszul értelmezett csabai miliőből. De a remény mindig csak remény maradt, és évről évre azt tapasztaltam, hogy szűkülnek a lehetőségek. Mindenkinek — és persze nem csak a művészeti életben — folyamatos megújulásra van szüksége, amit vagy megkap a munkában, vagy harcol érte. Ez nekünk nem hogy nem adatott meg, hanem egyre jobban kiszolgáltatottá váltunk, én is, mint a színház második embere. S mivel lejárt a szerződésem, a kinevezésem június 30-áig szólt, döntenem kellett. — Miért nem tudott tovább együttműködni Konter László igazgató-főrendezővel? — Elsősorban azért, mert nem tudtunk művészi vitákat kiprovokálni egymástól, s mindjobban a hatalmi szó felé tolódott el a vezetés, ami a színház jövőjét tekintve nagyon káros. Ez idő alatt nem erősödött meg a társulat, hanem széthullott. Csend és nyugalom ' veszi körül a színházat, és ez a megfélemlítés eredménye. A létminimumért küzdenek az emberek, próbálnak inkább csendben maradni, semhogy kikerüljenek az utcára. A mai magyar társadalomban ez sok helyen így működik. A kérdés az, hogy ezt az állapotot ki és meddig vállalhatja. A másik dolog, hogy a művészi összeférhetetlenség a színház vezetésével már odáig ment, hogy nem tudtam mit tenni a színház érdekében, a kollégákért. S ez az a pont, amikor vagy megpróbál az ember keményebben bekerülni a ringbe — ez volt az a bizonyos választás, amit most nem akarok minősíteni, dehát végülis jelezte, hogy egyetlenegy személy volt, aki közül lehetett „választani”. Másképpen gondolkodunk a színházról, s ilyen ellentéteket a színház vezetése már nem bírt el. — A Regionális Színházművészetért Alapítvány, folytatódik", de az évadzárón elhangzott, hogy ősztől a színház is új iskolát indít. — Sík Ferenccel, Havasi Istvánnal öt évvel ezelőtt úgy gondoltuk, érdemes ebben a régióban, megyében, városban kialakítani egy oktatási központot, érdemes négy éven át energiát befektetni fiatalok képzésébe, nevelésébe. Itt, ahol valójában polgársághiányban szenved ez a megye, nagy szükség lenne egy ilyen intézményre. Furcsa az, hogy — bár az utolsó lépés konkrétan egy személytől ered ennek a megfojtására, beolvasztására—az eltelt öt év azt bizonyítja, hogy a megyei vezetők is legalább annyira hibásak, amikor háttérbe szorítják a kultúrát. — Semmiféle támogatásról nem lehet beszélni, s itt főleg erkölcsi háttérre lenne szükség. A színház nem pénzkérdés, a színház hit, szív kérdése. Ezek az emberek nem a nagy pénzért vannak itt, hanem azért, mert mindenki hitt abban, hogy itt valamit létre lehel hozni. S ebben a színházban, amire olyan sokat költöttek központi költségvetésből, a fejekben is végre rendet kellene csinálni. — Színháznak és színészképzésnek csak együtt van értelme. — Az én törekvésem az utóbbi két évben az volt, hogy leválasszam a színházat és az iskolát egymásról, noha szoros kapcsolatban kell együtt létezniük. De ha komolyan akarjuk venni, hogy a gyerekeket képezzük, tanítsuk, utána felelősséggel merjük a pályára indítani, akkor a szakmai gyakorlat önmagában kevés. Arról nem is beszélve, hogy a színházon belüli lét bentlakásos stúdiózást jelent, s ez arról szól: hogyan tudjuk kihasználni és a saját érdekek alá gyűrni a gyerekeket? — Eddig volt remény és szándék. A színház, mint tudjuk, kollektív műfaj. Hová lettek a társak? — A színházon kívül mindenki a társam, a színházon belül senki. Ez a hét év egy színházi rendszer- és szemlélet- váltást is magába foglal. Elég sok vezetőcsere zajlott le ebben a színházban, rövid időn belül túl sok, amit a művész nem tud feldolgozni. A színész játszani szeretne, nem politizálni, nem a döntéshozatalban résztvenni, de ebbe volt belekényszerítve. A színháznak (és egyáltalán egy kulturális intézménynek) örök feladata, hogy a maga módján véleményezzen, tudatot határozzon meg, támpontot adjon, segítsen. Itt valóban lezajlott egy forradalom, ami nagyon jó dolog, de utána mindig restauráció, visszalépés következik. Jött Konter. Kettőnk személyes ellentétét félretéve, a társulatra nézve mára nagyon negatív helyzet uralkodott el. Ez elsősorban azért van, mert a fenntartó, a megyei önkormányzat célja mintha nem lenne más, mint a „dolce farmiente”, az édes semmittevés fenntartása, a látszólagos béke, nyugalom. Kifelé semmi lázongás, de nem is történik semmi. A rossz közérzet elsősorban a rossz feladatrendszerből ;yA színház nem pénzkérdés. A színház hit, szív kérdése. ” ered, abból, hogy nincsenek kihasználva a színészek, nem a képességeiknek megfelelően lépnek előre, hanem az érdekek diktálta vendégek miatt lépnek hátra. Ez a 22-es csapdája, amiből a színész nem tud kilépni, függőségben van, örül, hogy kap szerepet, mindegy, milyet. Örül, ha kap szerződést, mindegy, hogy hol, mert ha nem kap, kint van az utcán. Kilincselni nemcsak veszélyes, hanem reménytelen. Ez a működés olyan színészeket is elkapott, akikre még néhány évvel ezelőtt azt lehetett volna mondani, bármelyik fővárosi színházban vezető színészek lehettek volna. — Ha egy színház egyéni arculatot akar, akkor azt elsősorban saját társulata teremtheti meg, nem? — De igen. Társulatot kell építeni, még akkor is, ha bizonyos szerepkörök hiányoznak, ezekre kell hívni vendégeket, és meg kell próbálni egyenran- gúsítani a saját színészeket. Egyre nagyobb divat a sztárkultusz, ezt én nem Pestről oldanám meg, hanem itt helyben emelném fel a színészeket, ettől az egész társulat emelkedne. S ma, amikor egy ország veri a mellét, dicsekszik a magyarságával, miért nem lehet egy városnak a lokálpatriotizmusát egészséges módon felvállalni? A színházi gyökerek régen jelen vannak ebben a városban, itt évtizedek óta működik színház, ezt fel kellene erősíteni, tudomásul kellene venni. Az arculatteremtésben a város is közrejátszik, ez nem épület kérdése, hanem a város, a megye kötelessége lenne. Elég nagy szégyen az, ha egy város, vagy megye közömbösen szemléli a színházát. A kép, ami erről a megyéről kialakulhat az országban, az többnyire a kultúrán keresztül jelenik meg, de csak akkor, ha ebben a megyei vezetés saját lenyomata is ott van. Ezért kell saját társulatot építeni, nem befogaadó színházzá degradálni egy épületet. Ahol ez nem történik meg, ott a megyének valószínűleg nem célja, hogy önálló kultúrával rendelkezzen. — Kemény és keserű megállapítások. —Én optimista ember vagyok, most is azt mondom, ha falak vannak, akkor is neki kell menni a falaknak, mert mindig vannak olyan társak, barátok, van olyan közeg, ahol ezzel tisztában vannak. Itt sajnos összefogás nincs, itt majmolás van, megpróbáljuk azt majmolni, amit magunk is meg tudnánk csinálni, csak talán sokkal magasabb szinten, emberibben, őszintébben. Csak ettől kicsit félünk. Miért? Niedzielsky Katalin
