Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15-16 / 139. szám
1996. június 15-16., szombat-vasárnap 9 Király gyilkosságok Magyarországon (12.) Lukács érsek első haláljövendölése: „Negyven napon belül halott leszel, király!” Második Lászlónak, Vak Béla fiának, Harmadik László nagybátyjának arasznyi (1162. VII. 15—1163. I. 14.) királykodása, tragédiája bizánci beavatkozás következménye; a bizánci hadak betörnek az országba, hogy megdöntsék a serdülőkorú III. István uralmát és helyébe saját pártfogoltjukat, a bizánci feleséget vett és a bizánci politika feltétlen kiszolgálására kész István herceget, a későbbi IV: István ültessék a magyar trónra. Kiskorú István a betörő' hadak elől külföldre menekül; sajátos interregnum jön tehát létre, s a nemzeti párt, hogy a bizánci mesterkedést, a közgyűlöletben álló idősebb István királlyá tevését megakadályozza, testvérét, II. Lászlót kiáltja ki királynak. Ilyen baljós, viharos események következtében kerül hát trónra 31 évesen II. László. A viharos kezdetnek viharos a folytatása is. László király végzetes lépéssel kezdi uralkodását: összeütközésbe kerül, jóllehet részint akaratlanul a magyarországi római katolikus klérus teljhatalmú fejével, Lukács esztergomi érsekkel, és ez döntő kihatással van további sorsára. Felszólítja az érseket, hogy koronázza meg, Lukács azonban a külföldre menekült III. Istvánra hivatkozva, kereken megtagadja kívánságát, mi több, gorombán lehordja és bitorlónak nevezi őt, amiért kiskorú István helyének az elfoglalására törekszik. László ezek után a kalocsai érsekhez fordul, aki meg is koronázza. Ámde Lukács érsek még ez ellen is vétót emel, és kiközösíti, egyházi átok alá veti a királyt, aki ezt már nem hajlandó békén elviselni. „II. László rettenetesen felbőszült, kardot rántott, fenyegette Lukácsot és kényszeríteni akarta, hogy vonja vissza az egyházi büntetést; mikor pedig Lukács nem tette, elfogatta, az egyházat pedig kényszerítette, hogy az interdik- tummal ne törődjenek. Az ujjhúzásnak III. Sándor pápa akart véget vetni; közbenjárására az év vége felé II. László szabadon bocsátá az érdeket (...). Karácsony napján hagyta el a börtönt, és azonnal a kápolnába sietett, ahol a király a nagymisét hallgatta; az oltárhoz lépett és — mindenki bámulatára — ledobatta a térítőt, az ékítményeket, az interdiktum (kiátkozás, kiközösítés) miatt, s a megdöbbent, elhűlt királyhoz fordulva mondá: Uram Jézus!, ki ma születtél fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd!, ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős kardoddal, mely Pharaót lesújtá, hadd érezze, ki ellen vétkezett!” Ámint e fenyegető próféta szavakat kimondá és a kápolnát elhagyá, újra elfogták, még szigorúbb fogságba vitték, „ahol imádkozott és dicsőíté az Istent!” II. László király pedig, mielőtt a negyven nap elmúlt, 1163. január 14-én bűnbánat nélkül meghalálozott. Fél évig uralkodott csak”. (Pauler Gyula, A magyar nemzet története, 1.297.) Negyven nap alatt meghalsz! — lényegében ezt kiáltotta Lukács érsek a királynak. Es II. László negyven napon belül csakugyan meghalt! Olyan tény ez, amelyet senki sem vonhat kétségbe. II. László halálát tehát Lukács érsek előre bejelentette. Misztikus lelkek vélhetik, hogy Lukács érsekkel isteni látomás tudatta a király halálának bekövetkezését. Mások — bizonytalankodók és óvatoskodók — hihetik, hogy csak véletlen egybeesésről van szó: Lukács „prófétálása” és a király halála közt nincs semmi összefüggés. Akadnak azonban még egyéb kiegészítő tények: mindezek előtt az, hogy II. László ekkor 31 éves; nem szenved semmiféle betegségben; „bűnbánat nélkül” hal meg, vagyis anélkül, hogy meggyónt, megáldozott és felvette volna az utolsó kenetet; következésképp II. László — alig öt hónapos uralkodása után — váratlanul halt meg, azaz; senki sem számított, számíthatott közeli halálára; halála hirtelenül következett be, villámcsapásszerűen. Miként fentebb említettük —- Lukács érsek pedig mindezt előre látta, annyira, hogy még a király halálának időkeretét — negyven napon belül — is kijelölte. így halt meg László király ifjan, virágjában, mint elődei és utódai hosszú sora a magyar királyi széken. Ha a misztikát elvetjük, az oksági lánc érvényesül; az ok és az okozat összefüggése pedig jelzi a köztes történés módozatait. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült.) II. László, alii „bűnbánat nélkül”hal meg fehéren Kis magyar pornó Őrület, hogy mik történnek ebben az országban! Pornófilmet forgattak a keszthelyi kastélymúzeumban! Pucér hölgyek és urak malackodtak az ódon falak és bútorok között. Meg- szentségtelenítették a művészetek otthonát. Azokban az ágyakban hemperegtek, amelyekben legközelebb talán a visegrádi államok elnökei alszanak és álmodoznak majd Európáról. A szocialisták országgyűlési képviselője kardot is rántott, hogy fejét vegye a múzeum igazgatójának. Akiről hamarjában kiderítették: „bolsi”. A pártközpontban dolgozott egy időben, onnan lett igazgató Keszthelyen. Igaz, 1985- ben a helyi patrióták elindították a képviselőválasztáson, ahol a hivatalos MSZMP-jelöltet „dadogósra verte”. Aztán ugyanő a helyi hatalmasságokkal szembeszegülve megakadályozta, hogy közforgalmú utat építsenek a múzeumi parkon keresztül, majd követelte a honvédségtől, telepítsék ki a kastély szomszédságából a rakétaalakulatot. Egyszóval megvédte és felhozta Keszthelyt, Európa-hírű szellemi központtá tette. Aztán jött ez a pornófilmezés. Ami a jelek szerint csak Keszthelyen baj, mert — mint hírlik —, előtte más nemzeti közintézményekben is forgatott a stáb. De amiatt nem rántott kardot senki. Amint az itteni lányrablások, a vidékünkét átszövő balkáni és ukrán maffiák, az egyre szaporodó, százmilliós adócsalások és adócsalók miatt sem. Úgy tetszik ezek kis erkölcstelenségek a keszthelyihez képest. Ami a kastélymúzeumban történt, az a fontos. Az botrány. Csámcsoghat rajta a sajtó, tárgyalhatják a politikusok, sőt akár „igazságot is szolgáltathatnak” egy könnyen fülön- csíphető igazgató menesztésével ebben a hulló fejekre vágyó országban. Cirkusz a népnek — ez kell a benzináremelés, a félszázalékos nyugdíjemelés, miegymás feledtetésére. Eközben talán keveseknek jut eszébe: az igazi botrány mégsem a pornófilmezés, hanem az, hogy egy nagyhírű kulturális intézmény csak úgy tud működni, ha díszletnek bérbeadja az épületét. Erről mindenki hallgat. Pedig erről kellene igazán beszélni: hogy prostituálódik ez az ország és ki érte a felelős? Természetesen nem a keszthelyi igazgató. Árpási Zoltán Bodicsi Zsuzsa verse: Szent-Györgyi Albert A tanítványok figyeltek, a Tanár hallgatott, majd hirtelen belekezdett, idézett holnapot. Körben süvölvény-lányok feszült tekintetek. A Tanár mondta, mondta az új törvényeket. — Milyen sovány és fáradt — súgja egy lány-gyerek, a Tanár folytatja, mondja, mint aki láz-beteg. Szerelmes hittel mondja a gyönyörű vallomást egy képlet ívén fogva életet és halált. A vallomásos tartalom metaforája a humánumnak Kántor Zsolt: Ellenelégia Az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Kántor Zsolt negyedik önálló kötete, mely az előző könyvek értékeit egyesíti magában, ám új szellemi izgalmat is rejt. Kétséget kizáróan harmonikus barátságban van a szavakkal, a betűkkel. Leírhatatlan finom szűrőkön keresztül érzékelteti a valóságot; amire a polgár odafigyel, ő is észreveszi, de átlényegítve a költészet kategóriájába emelve át, a látványt vagy a történetet. Izgalmas és intellektuális hévvel — a féltő kéz ölelésével fogja körbe gondolatait, egy meglepő új szellemi aurát teremtve verseivel. Minden költő szükségszerű örömét a szerelem érzését ugyanúgy prezentálja, mint a hétköznapi dolgok egyszerűségét. A szerelemtől fölhabzó élet, a tiltott gyönyörök, a munka közbeni küszködés, a mindennapok tapasztalata, mintha csak azért lennének, hogy bennük Kántor Zsolt megtalálja azt a rést, melyen át a líra utolérhetetlen morális töltése megjelenhessen: „csupa csukódás, megnyílás, sugdosás, sóhaj, áhítat, ábránd, ujjak dorombolása... Az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Kántor Zsolt legújabb kötete buja combok márványán egy csöpp eső” (Sharp 01). A dacos függetlenség helyett egy belső ördögi kört ír le verseiben, melytől a cinizmus valódi keserűség lesz, a kiábrándultság pedig a végső magány bohémsá- ga. Erről így vallanak sorai — „A szélben tükrök, vitorlák, szférák és szüntelen dac, szerepek vázai közül súgja egy virág: elhagysz” (Opusz). Az ő művészi önkifejezése a szárnyaló képzelet felkorbácsolt vízfolyama, amely az áhítat rögtönzéseinek átgondolt lenyomata. Minél jobban otthonossá válik az olvasó Kántor Zsolt lírájában, annál inkább érzi, hogy a vallomásos tartalom mintegy metaforája a humánumnak. Festőművészeknek, grafikusoknak, filmrendezőnek, öreg jó barátnak ajánlott verseket, éreztetve, hogy a műalkotások hatása tárgy és emóció egyszerre, de a megismert ember a maga tartalmasságával megkettőződik a költészet által. Lírájának alapvető dilemmája, hogy a gesztusokat az igazságokkal együtt hogyan lehet transzformálni. Ihletett lelki állapotában a földrajzi hely megragadása tulajdonképpen egy olyan fogódzó, ami a gondolat fundamentumát nyújtja. Ilyen szellemben fogant a Szarvas városát és a honfoglalást megörökítő opuszsor. Műveiben az az utolérhetetlenül egyedi, hogy a pillanat rögzítése, az asszociálható emlékkép nem „hasonmás”, de versei szentélyéből mégis egységes harmónia árad. A miként a hámozott és hámozatlan dió ugyanazt jelenti, de mégis másként vehető birtokba, Kántor Zsolt verseinél is törekednünk kell a látható szavak mögé nézni. A misztériumok így nem természetfölöttiek, hanem belőlük kapjuk a létezést értelmező bizonyságot. Kvalitásos kötetet bocsátott útjára Kántor Zsolt. Örülni lehet, hogy a legrangosabb folyóiratok — 2000, Kortárs, Holmi, valamint az Élet és Irodalom — publikációi ismertté tették az ő nevét. A beteljesületlen álmok, a szüntelen elégedetlenség teszik érettségében is szellemi izgalommá groteszk költői világát. A lírai hűség kedvéért öntudatosan ragaszkodik a formához miközben verseiben utalások, kérdések váltakoznak, de a szavak zuhataga mögött rend értelmezhető. Nem riad vissza a bonyolult szerkezetektől, a tompán csengő rímektől. Költészete annyira leplezetlen és őszinte, hogy már-már azt mondanánk: mélyen emberi. (Tevan Kiadó, 1996.) D. Cs.
