Békés Megyei Hírlap, 1996. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1996-05-18-19 / 116. szám
f& BÉKÉS MEIiVEI HÍRL\p SaÉÉJEH 1996. május 18-19., szombat-vasárnap A halálra ölelgetett király szédületes históriája Kiralygyilkosságok Magyarországon 8. II. István (1101—1131) személyében végre olyan királyra bukkanunk, akinek halált okozó baját historikusaink pontosan megnevezik: II. István vérhasban halt meg. Azaz hogy nem ilyen egyszerű. Vérhas, igen, vérhas, de... azaz... tulajdonképpen... Legjobb, ha áttekintjük a fejleményeket... II. István király rövid életének és még rövidebb uralkodásának (1116—1131) időszaka három ütközőzóna, három erőközpont között feszül: Bizánc, Velence és a belső összeesküvő erők között. Mindhárom erőközpont — legalábbis István elleni akcióiban — titkos, egyedül a magyar királyé nyílt, s míg a három hatalmi erőközpont a titkos erőkre építi tevékenységét, a magyar királyi hatalom nemcsak hogy nem alkalmazza, de nem is ismeri ezek tevékenységét. így hát a küzdelem végkimenetele aligha lehet kétséges. István uralkodásának első évei alárendelt, névleges szerepének megfelelően személyére vonatkozólag különösebb baj nélkül teltek el. A külső villongások, támadások, intrikák természetesen nem szüneteltek, váltakozó sikerrel folyik Velencével a harc Dalmácia birtokáért, a Könyves Kálmán által megvakított Almos herceg, a kor rossz szelleme sem nyugszik. Személye körül az igazi vihar azonban ott kezdődik, mikor a gyermekkirály felserdül, fellázad bábvolta ellen és jogait érvényesítve kezébe ragadja az ország tényleges irányítását, ami -— kellő tapasztalat híján — nem mindenkor előnyösebb a régebbi állapotnál. Mikor történt ez? Adatok hiányában nem tudjuk pontosan, de meglehetős biztonsággal következtethetünk rá a fejleményekből. 1125—1126-ban ugyanis nagy erővel bontakozik ki az ellenpárt szervezkedése: a főurak többsége Vak Almos herceget akarja István helyébe a trónra emelni, de István az összeesküvést leveri. Almos számos hívével együtt Bizáncba menekül. István követeli Álmos kiadatását, majd ennek sikertelensége láttán betör bizánci területre és sértő tartalmú levelet küld a bizánci császárnak, aki viszont válaszüzenetében azt ígérte, hogy „kimetszi köldökét férfiasságával együtt”. Jelképi formába rejtett halálos fenyegetés ez; a köldök (az életet adó köldökzsinór helye), másfelől a férfiasság kimetszése az életfolytonosság két végpontjára utal s értelme: az írmagostul való kiirtás. Semmiképp sem tekinthető üres fenyegetőzésnek, már Kálmán fiát, II. Istvánt megkoronázzák (FORRÁS: KÉPES KRÓNIKA) csak azért sem, mert az ifjú, huszonhatodik életéve körüljáró uralkodó súlyosan megbetegszik, annyira, hogy képtelenné válik a hadműveletek irányítására; a császári hadak nagy erővel támadnak és minden balra fordul, a magyarok irtózatos veszteségeket szenvednek és kénytelenek visszahátrálni. Az ifjú király halálán van, s az ellenpárt a király halálára várva új ellenkirályt választ, a második ellenkirályt, nővérének fiát, Sault. Saul királlyá jelölése azonban később valamilyen ismeretlen okból meghiúsul, s az ellenpárt új királyválasztásra szánja magát. István tehát ismét halálán van. Ezúttal már harmadszor: az új ellenkirályok megválasztása csalhatatlanul jelzi, hogy a közhiedelem szerint a király számára nincs mentség és halála már csak napok vagy órák kérdése: ezért is kell sürgősen, haladéktalanul megválasztani az új ellenkirályokat. Csalódniuk kell azonban ezúttal is: a rendkívüli életerejű király ebből a halálos nyavalyából is felépül. Mivel pedig a megbocsátás nem kenyere, kemény kézzel lát a rendcsinálásnak. Háromszor ismétlődik ez a furcsa eseményszerkezet. És a jelek szerint ismétlődne negyedszer is. Ekkor jön elő a vérhas. A király vérhasba esik, már ismét halálán van, ámde aztán ismét a fordulat és a felépülés jelei mutatkoznak... Ezúttal azonban egy új tényező lép be a dolgok menetébe. A Képes Krónika szerint: „Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király pedig úgy érezte, hogy némiképpen jobban van; amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun pedig jajgatva veszi körül — minthogy nagyon szerette őket —, felmordult és így szólt: Ha meggyógyulok, tízet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most ne búsuljatok életem miatt, mert jobban vagyok.” E szavakkal kinyújtotta kezét a kunok felé, ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak neki. És oly nagyon megszorongatták, hogy ellankasztották a királyt, így visszaesett bajába és meghalt. Már maga az ölelgetés is képtelenségeket rejt, s ezt már lényegi tartalma, végeredménye is kivetíti: „szeretetből” halálra ölelgetik, megölik a királyt! Miféle ölelgetés volt ez? Mindenesetre érdekes, hogy az ölelgetés hátterében van egy másik halálok, halálindoklás: a betegség, a vérhas. Vagy az ölelgetés csak amolyan kísérőzenefélének készült (és hamis kísérőzenének sikerült) és István király mégiscsak vérhasban halt meg. Igen, vérhasban, 1131. március 1-jén. Ügy van: március elsején, vérhasban, nem írtuk el az időpontot. Vagyis István király januárban vagy februárban, a nagy téli hidegek, fagyok évadján esett vérhasba, hiszen csak így halhatott meg március elején vérhasban. Vérhas januárban, februárban! Vérhashalál március 1-jén! Hát bizony ez elég különös, ha arra gondolunk, hogy a vérhasjárvány s évadja nem a téli fagy, hanem a nyári hévség. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült.) Feke | fehéren Magyar, három tételben Boldogok a maturandusok: a magyar nyelv és irodalom írásbeli érettségin az első feladat igazi csemegének számított. Azt is mondhatnánk, diákbarátnak. Hiszen aki nem tud „A hazai táj, a szülőföld, az otthon megjelenítése a magyar költészet néhány műve alapján” cím alá négyoldalnyi értékelhető szöveget „lekenni”, az nem érdemli meg az érettségi bizonyítványt. Nem is nagyon kockáztattak diákjaink, nyolcvan százalékuk a maradék húszra hagyta a másik két tételt: „Kérdések és válaszok Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében”, illetve „Illyés Gyula Bartók című versének értelmezése.” Kiválóan dolgoztak tehát odafönn. Elégedettek lehetnek a tételek kiírói, s — mint említettük elébb — a diákok is. De boldog a tanár is, mi más lenne, amikor célja: minél többet kihozni a „gyerekeiből”. A nagy megelégedettség közepette aztán könnyen meg is feledkezhetünk arról, milyen érzés az, amikor három kaput nyitnak ki előttünk, de csak az egyiken léphetünk be. Ezt a plasztikus hasonlatot egy gimnáziumigazgató használta a minap az írásbeli témaválasztásának minősítésére. Megállapítása aligha vitatható. Gondoljuk csak végig: Az ember tragédiájáról egyetlen szót nem tartalmaz a szöveg- gyűjtemény. Márpedig Madách remekművéről esszét írni idézetek nélkül — vagy fejből vett idézetekkel — bizony nagy bátorság. Illyés Bartókja pedig? A puszták népe írója mindössze kétórás tananyag a negyedikben. Ebben „dolgozzák fel” a magyar költészet egyik legnagyobb erejű, egyszersmind legnehezebben értelmezhető versét. Alapos politikai ismeretek, Bartók zenéjének értése nélkül hozzá sem szabad kezdeni az elemzéshez. Azzal kezdtem, boldogok, akiknek közük van a magyar érettségihez; Ez az egyetlen felmentő körülmény. Ám baj lenne, ha a mostani példa megismétlődne, s diákjaink többségének jövőre ismét csak a látszatválasztás lehetőségét adnák meg. Végtére is: a demokrácia is akkor szül minőséget, ha valós választási lehetőséget kínál a polgárok számára. Árpási Zoltán Szavazólap A Jókai Színház 1995/96-os évadjának legkiemelkedőbb férfi alakítása: ............(név) ...(színdarab) legkiemelkedőbb női alakítása: ............(név) ...iszíndarabí A mi szegénységünk a tudatlanság A szobor megmozdult — Nem mer megszólítani, amice? — Elfogódott vagyok, gróf úr, ön olyan magasan van fölöttem, meg aztán szobor... — Nos, a szobrok olykor megmozdulnak! — Talán egy Krúdynak igen — neki megmozdultak. — Csak semmi kishitűség. Szobor ide, szobor oda. Az én hazámban különben sincs jó sorsa a szobroknak. Inkább Goethére figyeljen ön, aki ezt vallotta: NEMCSAK AZ ÉLŐKKEL VAGYUNK EGYÜTT; VELÜNK ÉLNEK AZOK IS, AKIK MESSZE VANNAK, AKIK ELTÁVOZTAK. —Eszerint nem neheztel, hogy főikére stem ezen éji órán ? —- Ugyan, hisz’ földi életemben is rossz alvó valék—éjszakákon át könyvekkel, meg sakkal múlattam az időt. Az álmatlanságnál csak egytől szenvedtem többet—hazám fiainak passzivitásától... —Cselekvőképtelenségtől?... — Igen, így a helyes! Tudja, én elég későn tanultam meg magyarul. —A legnagyobb magyar... — Kossuth nevezett így 44-ben. —Szép idők voltak! — A múlt mindig megszépül az utódok emlékezetében, ámbátor ezekre az évekre én is szívesen gondolék. Noha a kicsinyt előbbiekre még inkább. A harmincas esztendőkre — amikor műveimet közzétettem! Mondja, forgatja valaki is országom mai magyarjai közül a Hitelt például? — Hát az utóbbi időben gyakran emlegetik... —Az nem elég, mikor az erők összefogására, közös erőfeszítésre lenne szükség. A nemzeti átalakulás gyakorlati követelményeinek stratégiáját kellene konstruálni most. Gyorsan, minél gyorsabban, mert az érték (értékteremtés) szorosan a pillanathoz van kötve! Hogyan fordulhat elő például, hogy ebben a kicsinnyé zsugorított országban haszon nélkül fekvő földek vannak? A mai magyaroknak meg kellene tanulniuk gondolkodva gazdálkodni. A teremtő erő határozza el egy nemzetnek feljebb vagy alantabb létét! — S vajon mit tehet egy szegény kis ország? — A mi szegénységünk mindig is a tudatlanság volt. Ó, hányszor s hányféleképpen elmondtam: a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Az ki mindenhez tud egy kicsit, jól közönségesen semmihez nem ért. Fáj nekem, hogy mostan sem jutalmazzák érdeme szerint a tudományokban, művészetekben fáradozót. Krisztus után kétezer évvel is mennyi balvélemény gazdaságról, iparról, tudományról, művészetről... Micsodás ország, nemzet az, hol könyvtárak záratnak be? Atyám forog a sírjában... —Nos, azért vannak programjaink a veszélyek elhárítására! —Ah, csupán hivatalos beavatkozások vannak, melyek a polgárnak kedvét szegik. Sok — majdnem minden — a lakosok ügyességétől függ. Az államnak működtetni kell a szellemet, s a kart. Semmi sem emelheti föl anyaföldünket, csak agyvelőnk s kezeink. Ne azt várja a magyar, hogy a galamb sülve repüljön szájába; EMELKEDJENEK VÉGRE HONFITÁRSAIM. A KÖRÜLMÉNYEK PARANCSOLTA MAGASSÁGRA! —Mi most úgy véljük... — Nem vélekedni, okoskodni kell, hanem számolni! A gazdaság legyen száraz és csalhatatlan számolás tárgya, különben sokan pirulhatnak majd a nemzet hátramaradtságán, s aljasodá- sán. — Ha lesznek később, kik el tudnak még pirulni egyáltalán. Hiszen csak a sértett vagy vesztett erény képes pirulásra, a céda szégyent nem ismer... — Az már bizonyos, hogy alkudo- zók közt, kinek egyike embertársát nyúzza, másika pedig csalja, aligha nevelkedhetik emberség, s polgári erény. — Ón műveiben megannyiszor hangoztatja a szeplőtlen polgári erény szükséget. — És ismétlem most is! Bármily szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által is legyen lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal is bírjanak lakosai, lassan-las- san mégis rabigába görbéd, ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé! Az nép, mely számos olyan férfiúval rendelkezik, akik polgári erényekkel tündökölnek, szabad lesz és gazdag is... >—S vajon ily férfiak nagy számát látja-é ön kicsiny hazánkban, a jognak asztalánál? — Ne higgye, hogy nehéz felelnem erre, hiszen már kortársaimnak megmondám: mi nem születtünk reformátoroknak — előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját. S a becsületet semmiképpen se zavarjuk össze a haszonnal. — Aligha van nálunk egy is, ki Széchenyi Istvánnal nincs azonos nézeten. — Szájjal, mert szájjal könnyű. De vállal legyünk inkább jó hazafiak! S még mi fontos! Ne gyengítsük, ne rontsuk kölcsönös hitelünket, valóban ne! Mert hiszen ha nem vagyunk is egyvéleményűek, magyarok maradunk azértmindannyian... S ne feledjük: nemcsak Melocco Miklós alkotása, 1994. a kormány számlál . sok jeles főt, az ellenzék sincs híjával Ped!§ en tisztelek minde" véleményt — becsületes, értelmes, sőt rendkívül kiveve a megvásároltakat ezeket kitűnő egyéniségeknek. Egyebekben megvetem. gyébe
