Békés Megyei Hírlap, 1996. május (51. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-11-12 / 110. szám

•A MEGYEI HÍRLAP

SEliiiíláfflM

1996. május 11-12., szombat-vasárnap

Királygyilkosságok Magyarországon 7.

Könyves Kálmán király és az országárulók

Mi történt Könyves Kálmán'( 1096—1116) királlyal? Hogyan halt meg? Miként végezte életét és uralkodását? Miféle rejtélyek lappanganak élete és halála körül? A legenyhébb megfogalmazás az, hogy szokatlan körülmények között végezte, s az egykorúak mérget, isteni bosszút (vérbosszút) emlegettek. Krónikáink meglehetősen sajátos módon

méltatják Kálmán király halálát. Szerintük a királyt a fülére tett, méreggel bekent tapasz ölte meg, amely kiszívta agy velejének egy részét.

Történettorzítóink és azok, akik a magyar történelem titkainak feltárásában ellenérdekeltek, kurtán-furcsán akarják elintézni ezt, kinyilatkoztatván, hogy a kérdéses váladék nem agyvelő volt. Egyikük orákulumként így szól: a krónikások által „emlegetett »agyvelő« pedig nyilván genny” volt.

Lássuk hát a legilletékesebbet, a Képes Krónikát, s mindenekelőtt az előzményeket. A Krónika félelmetes eseményekről számol be. Olyan jelenségekről, amelyek alapjaiban rázzák meg az országot, s amelyek alkalmasak minden ország hatalmának megdöntésére, gyökeres elpusztítására: a belső árulás összefog a külső nagyhatalmakkal, vagyis a belső árulás nemzetközi összeesküvéssé terebélyesedik és támadó idegen hadsereg jön az határaira.

„Az Úr 1113-ik évében a csász hatalmas sereget mozgósított Ál mos herceg érdekében, és Magyarország határára jött.”

Álmos herceg tudniillik, a király összeférhetetlen, szüntelen cselszövésekbe bonyolódó testvére, akit méltán a kor rossz szellemének nevezhetünk, trónkövetelőként lép fel testvére ellenében, és külr földi segítséget kér trónigényének érvényesítésére.

Kálmán mesteri diplomád ciával, ajándékokkal, kedveskedő ígéretekkel eléri, hogy a császári sereg visszavonul. Á király ezután elfogatja testvérét, Álmost és azt kicsiny fiával együtt megvakíttatja, hogy ily módon egyszers- mindenkorra alkalmatlanná tegye őket az uralkodásra, de az ország főemberei közül másokat is büntetéseknek vet alá.

A Krónika az alábbiakat fűzi ehhez:

„Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az ISTENI BOSSZÚ KORAI HALÁL BÚS ITALÁT NYELETTE LE VELE, ÉS MEGBÜNTETTE ideigtartó országának romlásával.”

Lehet-e ennél világosabb kifejezése a király megmérgezésének?

Ha a király csakugyan holmi közönséges fülbajban betegedett meg és füléből csakugyan a szokásos váladék, genny szivárgott, akkor felhorgad a nagy kérdés: mibe halt bele s mi vitte el gyors iramban, hiszen a fülbetegségek nem pusztítanak úgy, mint a pestis, himlő, kolera, hanem csendesebb lefo- lyásúak és zömükben gyógyíthatók, s a régiek értettek is gyógyításához, egyáltalán nem lévén olyan tudatlanok, mint amilyennek némelyek őket beállítani szeretnék.

De visszatérünk az „agyvelő — genny” problémához. S itt idéznünk kell ismét a Krónikát. .

Kálmán királynak „volt egy Draco

nevű olasz orvosa, AKIBEN. FELETTE MEGBÍZOTT. Ez flastromot rakott a király fülére, mert gyötörte a fejfájás”.

Figyelem! Meg kell szakítanunk a krónikás szövegét: Kálmán király fülbaja, fülfolyása itt kezdődik! A királyt előzőleg csupán fejfájás gyötri, ennek ezer oka is lehet, Draco ezért tesz rá flastromot a fülére, a fejfájás, nem pedig fülfájás, fülfolyás vagy fülpanaszok miatt! A váladékot aztán Draco flast- romja húzza ki.

Ez a flastrom természetesen nem

Könyves Kálmánt királlyá koronázzák. A püspök a pú pos király fejére helyezi a koronát (Forrás: Képes Króni ka)

Léteztek-e hát efféle mérgek? Vagy mindez csupán üres szó, puszta képzet? Könyves Kálmánt nem mérgezték meg?

Nagy kérdés: lehetséges-e, hogy Ottmár ispán akkora tudatlanságban leiedzett, hogy nem tudta megkülönböztetni a gennyet az agyvelőtől? Nem látott tán még effélét soha? Maga Kálmán király is tüstént elhiszi és magáévá teszi ezt az állítólagos képtelenséget, tévhiedelmet. Mi több: középkori krónikáink sora is fenntartás nélkül elfogadja ezt. Ottmár ispán megállapításának azonban csupán az egyik része, előrésze az agyvelőre való utalás: megállapításának lényegi része: a király halálán van s haladéktalanul intézkednie kell az utódlás kérdésében: gondoskodnia kell trónutódjáról, mielőtt meghal.

Ez pedig, mint tudjuk, bekövetkezik.

Ottmár ispán „diagnózisának” lényegi megállapítása történelmileg beigazolódott. Ebben tehát nem tévedett, ez pedig ellentétben áll a gennypártiak állításával, s felveti a kérdést: Mibe halt bele hát oly gyorsan a király?

Efféle fülbajjal, fülfolyással ugyanis — még ha elhanyagolják is, s nem gondoskodnak a kezeléséről, hónapokig, sőt évekig el lehet élni, s az sem kétséges, hogy az efféle bajokat az ősi, népi gyógyászat eszközeivel rendszeresen gyógyították. De a király mellett ott voltak udvari orvosai, s ott volt Draco, akinek mégiscsak kellett valamit értenie a fülbajok gyógyításához: a király mégis, ennek ellenére — vagy talán épp ezért? — hamarosan belehalt nem halálos jellegű betegségébe.

Még tovább menve: némelyek azért kardoskodnak a genny mellett, mert tagadni akarják, hogy Kálmánt megmérgezték, megfeledkezvén arról, hogy a király esetleges betegsége—illetve semmiféle betegség, gyengeség, sérült testfelület — nem zárja ki a mérgezést, ellenkezőleg: a beteg, sérült testfelületre lehet a legkönnyebben és leggyanútla- nabbul rávinni a mérget. Esetünkben a király fejfájása nyújthatott lehetőséget Draco végzetes beavatkozására és a halálos flastromnak a fülére helyezésére. Beteg, elesett embert lehet a legkönnyebben és a legkevesebb kockázattal megölni, megmérgezni, hiszen ilyenkor mindenki természetes halálra gondol, ha pedig sikerült ezt elhitetni (ami történelmi gyilkosságoknál lét- fontosságú), úgy nincs nyomozás, nincs felelősségre vonás és még csak a gyanú sem éled fel.

(A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült.)

fehéren

Sírkereszt Lukanényén

Patay Tibiké mindössze félórát élt. Édesanyja és kántortanító apja ragaszkodott ahhoz, hogy emberhez méltó módon hántolják el. Csöppnyi testéhez illő kis parcellát kapott a temetőben. Ám Patay Tibikéhez holtában sem volt kegyes a sors. Tizenhárom éves lett volna, amikor szüleinek, testvérének menniök kellett. Kitelepítették őket, át Magyarországra. Rossz helyen laktak, a magyar—szlovák határtól kőhajításnyira, de odaát. A holtakat mégsem illő kihantolni, Patay Tibiké maradt hát örökre a lukanényei temetőben. A reményre bízva, hogy néha sikerül talán visszatérni, egy szál virágot vinni kicsi sírjára. De a kegyetlen ítélőmester, a történelem közbeszólt. A holtak emlékét sem kímélte. A sírhantra akkor került csak virág, amikor a helyiek tettek rá. És tettek, mi több, kőkeresztet is emeltek. A magyarok lakta faluban alig emlékszik már valaki Patay Tibiké 63 évvel ezelőtti szerencsétlen érkezésére, sírját mégis féltő szeretettel gondozzák ma is.

A kisfiú történetét bátyja, Patay László festőművész mesélte el, akit a napokban Lukanénye díszpolgárává választott. A csabai, jaminai templom freskóinak Mestere most tudta meg, hogy született egy kistestvére, s tapasztalhatta, milyen szeretettel ápolják öccse emlékét a luka- nényeiek.

A történet fájdalmasan gyönyörű. Egy sírkereszt a határon túl. Egy hatvanhárom évvel ezelőtti sírhant, amely — bár mindössze félórányi életet zár magába — iszonyúan fontos mindenki számára. Annak aki még ismerte Patay Tibikét, de annak is, aki nem. Fontos, mert ott, az idegen országban élni kényszerülő kis magyar közösségnek ő holtában is számít. Eggyel több magyarnak, aki valaha is ott élt. Eggyel több magyar nyelvű sírkőnek, amely bizonyítja, családja, rokonsága, az egész falu magyarnak született és gyökereiben is odatartozik. Elűzhetetlenül. Patay Tibiké emléke üzenet a történelemnek, üzenet a politikusoknak. Sírkeresztje a magyarság megmaradásának örök szimbóluma.

Árpási Zoltán

iikgrimííl Rt.

BÉKÉSCSABA

felvételre keres

gépészmérnököt.

KÖVETELMÉNYEK:

— gépészmérnöki végzettség

— élelmiszer-ipari ismeretek (malomipar)

— legalább 10 éves szakmai gyakorlat

— erkölcsi bizonyítvány.

A munkahely a személyes meghallgatáson alapuló sikeres pályázat után azonnal elfoglalható. A havi illetmény megállapodás szerint alakul. fELENTKEZNI LEHET LEVÉLBEN:

— kézzel írott szakmai önéletrajzzal, valamint a szükséges okmányok fénymásolataival

— az AGRIMILL RT. vezérigazgatójának címezve:

5600 Békéscsaba, Gyulai út 2.

így élünk mi... és mások

A Pécsi Magyar—Román Baráti Társaság megalakulásakor Románia elnöke üdvözlő levelet küldött Pécsre, amelyben a rengeteg szóáradatba becsúsztatta a következő mondatot: „...a román állam a határain belül élő más etnikumú polgárainak a lehetőségek teljes körét adja ahhoz, hogy korlátozások nélkül őrizhessék, kinyilváníthassák és fejleszthessék identitásukat és saját kultúrájukat, mint olyan lehetőségeket, amelyek jelentősen meghaladják a demokratikus világban általánosan elfogadott és alkalmazott mértékeket”. Ezeket olvasva, a baráti társaságnak tátva maradhatott a szája a csodálkozástól, mert biztosan tudta és tudja, hogy nem éppen így állnak a dolgok. De hát tévedni emberi dolog, és hazudni is ugyanaz. Mert ugyebár valaminek a mértékét túlhaladni, mértéktelenséget jelent. Ez pedig abnormitás, fonákság, eltorzulás vagy egyéb ehhez hasonló.

Ébből logikusan következik, hogy

ha az általánosan elfogadott és alkalmazott mértéket túlhaladva élünk, akkor mindennapi létezésünk elüt a megszokottól, vagyis abnormális. Az elnök úr állítása szerint mi, magyarok úgy élünk Romániában, mint Marci Hevesen, sőt egy fokkal jobban!

De hát valaminek az értékét csak úgy lehet felmérni, ha összehasonlítjuk másvalamivel. Ennek érdekében kiragadunk a sok, valóban demokratikus ország tömegéből egyet. Legyen az Svájc. Mi—csekély több mint 2 milliónyian — úgy tekinthetünk arra az országra és népére, mint sivatagi vándor a távoli délibábra. Ez a csinos, nagyon rendezett ország 25 tagállamból, kantonból áll. A lakosság 65 százaléka német, 18 százaléka francia, 9 százaléka olasz és 0,8 százaléka rétoromán. Ennek megfelelően négy hivatalos nyelv van, és egyik kantonnak se jut eszébe fejbe kólintani a másikat, mert nem úgy beszél, mintő.

Van még más megbotránkoztató jelenség is abban az országban: 3 német, 3 francia és 1 olasz egyetem. Ami pedig a legrettenetesebb (és most fogódzzunk meg jól) minden kantonnak saját alkotmánya, törvényhozása és kormánya van. Az egész ország társadalmi és politikai egységét a Szövetségi Gyűlés, valamint a Szövetségi Tanács tartja össze.

Amikor néhány évvel ezelőtt Svájcba látogattam, nagyon büszkék voltak arra, hogy a bűnözési arány csak 0,04 ezrelék. Ázonban 1989 után sok idegen állampolgár bevándorlása következtében ez az arány 0,4 százalékra emelkedett. Erre már nem büszkék. Hatalmas szava van ott a népnek. Nem történhet meg olyasmi, hogy egy félmillió aláírással támogatott óhajt, követelést vagy kívánságot (amennyiben illeszkedik a törvényekbe) a szószátyárság, halogatás vagy elhallgatás süllyesztőjébe csúsztassanak. Ha ez megtörténne, a

bűnösök köthetnék is az útilaput a talpuk alá.

Ezek után mondhatná valaki, hogy Svájc Romániához hasonló? A valóság torzítása lenne ez az állítás! Demokratikus önkívületünkben a mindenható prefektusok leverhetik a kétnyelvű feliratokat (a civilizáció nevében), az őseink által épített házainkat, földjeinket, kőépületeinket, palotáinkat, amelyek 1100 éves valódi ittlétünk bizonyítékai, még mindig mások bitorolják.

De repüljük át gondolatban az óceánt és lépjünk az Egyesült Államok földjére. Úgy rendezzük, hogy éppen március 17- én legyünk Chicagóban. Ez a nap az írek nagy nemzeti ünnepe. Szent Patrik napja. És mivel ebben a metropolisban több tízezer ír nemzetiségű ember él, óriási ünnepségek keretében emlékeznek meg Írország védőszentjéről.

Ott-tartózkodásom alatt alkalmam volt egy ilyen ünnepélyt látni. Megtartva nemzeti hagyományaikat, ír nemzeti

lobogók alatt vonultak fel Chicago utcáin. Rengeteg diák, fiatal, idősebb ír nemzetiségű hagyományos viseletben, jellegzetes nemzeti zenével, táncokkal, tomamutatványokkal gyönyörködtette az utcák mentén felsorakozott fehér és színes bőrű, lelkesen tapsoló közönséget. A rendre több ezer ír nemzetiségű rendőr vigyázott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy vajon az írek nem akarják - e Írországhoz csatolni Chicagót?

Minálunk egy minden, normálisan demokrata országban természetesnek tűnő szoboravatás kapcsán olyan lármát csaptak, hogy röhögött tőle az egész művelt világ.

De ne folytassuk tovább az összehasonlítást, a bevezetésben említett megjegyzés úgyis matt helyzetbe került.

Á légbuborékokként felfújt szavak szétpattannak, semmivé válnak.

A tettek és eredmények beszélnek. Ezeknek pedig itt és most van az ideje.

Kalmár Zoltán

holmi száraz, tiszta vászon vagy valami efféle, hanem egy bizonyos ismeretlen anyaggal Draco által bekent tapasz: ez • pedig — a tények tanúsága szerint nem gyógyít, de betegít: ebbe hal bele a király.

„A flastrom ereje a fül üregén át kiszívta agyának nem kicsiny részét.” — mondja a Krónika. A király fejfájását Draco flastroma nemhogy enyhítené, de az elviselhetetlenségig fokozza.

„Amikor tovább már el nem viselhette a flastromot, levette és megmutatta Ottmár ispánnak. Ottmár ispán megnézte a flastromot, látta rajta a kiszívott agyvelőt, és így szólt a királyhoz: „Uram, el kell látnod magad útravaló- val.” Ennek hallatára megijedt a király, és felsóhajtott — fülében „átkos csalmatok levével”...