Békés Megyei Hírlap, 1996. április (51. évfolyam, 77-100. szám)
1996-04-27-28 / 99. szám
Királygyilkosságok Magyarországon 5. Titkos tervek I. Géza elpusztítására Géza és László herceg látomása. Balról az előtérben a Duna mellett Vácnál állnak egymást árkarolva. Géza király országalmával és László herceg csatabárddal. (Forrás: Képes Krónika) I33WEI fehéren Tigrisen lovagolni Úgy hírlik, a szocialisták egykori reformerei — kiket az idő szanaszét szórt — ma egyre elégedetlenebbek pártjuk teljesítményével. Hogyne lennének azok, amikor annak idején ők váltottak rendszert (volt ellenzékiekkel együtt), s ma sehol nincsenek. Naivitásuk maga alá gyűrte őket. Nem jutottak be a hatalom sáncaiba (legfeljebb a parlamentben tartanak rájuk igényt), meg sem gazdagodtak (mint más elvtársak), a tetejébe pedig még Pozsgay is elhagyta őket. Ahhoz „buták” voltak, túl becsületesek, hogy „szakítsanak” maguknak. Be kell látniuk, a forradalmi romantikának vége, a forradalom felfalta gyermekeit: a bársonyszékekben szakemberek ülnek, a nagy vagyonokat meg azok kaparintották meg, akik időben fordultak egyet, akik nem hitték, hogy bármi is átmenthető — a megszerzett vagyonon kívül. Sokan közülük ma nosztalgiáznak, s bevallják, legfélelmetesebb álmaikban sem látták ennek a ma itt „épülő” kapitalizmusnak a vízióját. De ha már így alakult, legalább ne nekik kellene ezt a „vacakságot” csinálni. Kétségtelen, azt a pártot — a szocialistát —, amely 1989— 90-ben szinkronban volt a világpolitikai folyamatokkal és amelyik akkor történelmet csinált, ma lelkiismereti válság gyötri. Kiderült, az előkapitalizmus nem hülyeség, hanem kőkemény és fájdalmas valóság, amit errefelé, Közép-Európában nemigen lehet — mint hitték és hirdették — szociálissá tenni. Ahol kapitalizmus van, ott bizony kapitalizmusnak kell lennie. Vagyis nem lehet kapitalista keretekbe szocializmust, vagy szocialisztikus tartalmat gyömöszölni nyugdíj, egészségügyi ellátás, foglalkoztatottság, oktatás tekintetében sem. Ezekben különösen nem. A történelem fura fintora, hogy mindezt az artistamutatványt — szocializmushoz szokott fejekbe kapitalista gondolatokat ültetni — egy szocialista pártnak kell előadnia. Meg kell mutatniuk, tudnak-e a tigrisen lovagolni. Sovány vigasz lehet nekik, hogy a mutatvány — a körülmények meghatározottsága miatt — másnak sem lenne könnyebb. Ám ha a tigrisen nem sikerül megkapaszkodniuk, akkor mégiscsak ők puffannak; Elsőként. Árpási Zoltán Juhász Gyula: Este az Alföldön Géza király haláláról krónikáink, szokásuk szerint, pár rövid szóban tudósítanak, ámde ez a pár szó mégis fogódzót nyújt Géza király rejtélyes halálának megfejtéséhez. Még gazdagabb, izgalmasabb anyagot hoznak tudomásunkra e halál előzményeinek és körülményeinek ismertetésével a krónikák. Jóvoltukból rendkívül különös jelenéseknek válhatunk részeseivé, s titkos szövetkezést, gyilkos merénylet kitervelését követhetjük nyomon egy derék, s a legjobb pillanatban elrejtőzött egyházfi, a kesztölci Szent Megváltó monostorának igazlcl- kű apátja, az olasz Willermus apát révén. Titkos szövetkezés jelenetei sorjáznak a szemünk előtt. Salamon király legbensőbb híveivel, köztük Vid ispánnal — aki a krónikák szerint király a király fölött — arról tanácskozik, miként szabadulhatna meg legfőbb ellenfelétől, Géza hercegtől, a későbbi királytól. Vid kész tervet nyújt be Géza herceg elfogására és meggyilkolására. Kétségtelen: tanácsosai Géza meggyilkolását javasolják Salamonnak, és ő a tanácsot, miként a későbbiekből kitetszik, el is fogadja. Az alattomos gyilkossági terv csak azért nem sikerül, mert Vilmos apát, aki a tanácskozást kihallgatja, leleplezi a gyilkos tervet, s az utolsó pillanatban felhívja rá a mit sem sejtő Géza figyelmét. Az életmentő figyelmeztetés azonban elsikkad, mert közbelépnek Salamonnak a Géza táborába beépített ügynökei. Az apát mentőakciója tehát az áruló tanácsosok közbelépésére Géza jóhiszeműségén meghiúsult. Minden készen állt tehát, hogy egy újabb „vadászszerencsétlenség” történjék, ahol ismét egy nagytehetségű magyar királyjelölt veszítse életét. Salamon király ugyanis elfogadta a gyilkosság tervét. Olasz Vilmos apát azonban résenállt. „Reggel, amikor a király a gondolkodási idő végeztével hajnali ájtatosságra ment, az apát megint elrejtőzött a monostorban, hogy kihallgassa a tanácskozást. O ugyanis a herceg híve volt, mert annak a fia volt a herceg, aki az ő egyházát alapította. A hajnali zsolozsma eléneklé- se után mindenki eltávozott, de a király és Vid hátramaradt, és elfogadta azt a tervet, amit Vid tanácsolt a királynak. Amikor az említett apát mindezt meghallotta, mindjárt levetette szerzetesi öltözékét, világi ruhát vett, kardot kötve lóra szállt, és nagy sebesen a herceghez ment, reggel még alva találta. Fölébresztette, és azt mondta neki: „Fuss, herceg, mert már közelednek Salamon vitézei és azonnal elfognak, ha nem futsz.” Géza herceg fölserkent, sietve összegyűjtötte hadait és indulni akart az ország határaira. De nem maradt rá ideje: Salamon hadai már felvonultak ellene. A hazánkban félelmetesen elharapózott árulás színképeit tükrözik a további fejlemények is: „A herceg és serege Kemejnél találkozott a királlyal. A herceg főemberei, sőt inkább árulói, titokban hírvivőket küldtek a királyhoz, mondván: ha a király megtartja őket méltóságukban és kegyeibe fogadja (ez az árulás bére!) CSERBENHAGYJÁK AZ ÜTKÖZETBEN A HERCEGET, ÉS ÁTPÁRTOLNAK A KIRÁLYHOZ: a király pedig megnyugtatta őket, esküt is tett rá, és ezután nyugodtan átkelt a Tisza fején a herceg ellen. És amikor az ütközethez közelegtek, a király Nagy fiaegyháznál öltözött fegyverbe, ott egyesítette csapatait az ütközetre, és megtámadta a herceget, és le is győzte, hiszen segítői csalárdul cserbenhagyták. Géza főemberei pedig, Peterd és Bikács, a vámépek három csapatával az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték, Géza herceg pedig,' bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem rettent vissza, és csupán egy csapattól kísérve, Salamon harminc csapata ellen a legdühödtebb harcot vívta.” Ámde hasztalan a gaztett. Gézát nem tudják elfogni és megsemmisíteni, az árulók sorsa viszont beteljesedik: „Az árulók futás közben jelt adtak a királynak (Salamonnak)—ahogy Júdás, az áruló is jelt adott —, felemelték a pajzsaikat, hogy akirály vitézei ne üldözzék őket. A király katonái azonban nem tudták, hogy ez az árulás jele, és látva, hogy a herceg csapatai futásnak erednek, üldözőbe vették őket mindhalálig, úgyhogy az árulók közül alig egynéhányan kerülték ki a halált. (Thúróczy: A magya- rokkrónikája 154—156.) Géza — aki ekkor már a nép által szeretett és magnusnak (Nagy, hatalmas, nemeslelkű) nevezett király — jóhiszeműen és békülést keresően tárgyalásokba bocsátkozik az elűzött, trónjafosztott Salamonnal: engesztelhetetlen, erkölcsi gátlásokat nem ismerő ellenségével. Még folynak a tárgyalások, mikor kirobban a dráma: „Ide s tova jártak hát a követek, s e dologról ki-ki másképpen vélekedett: a megegyezés ügye nem haladt jó végre — tudósít a Képes Krónika. Éközben Magnus Király súlyos betegségbe esett, és bár virtusokkal volt ékes. április huszonötödikén minden test útjára tért.” Úgy véljük, ehhez már fölösleges bármit is hozzáfűznünk. Köztudott, hogy az efféle, hosszan elnyúló tárgyalásokon, kivált uralkodói szintű egyezkedéseken sok ismeretlen, idegen személy is megjelenik, és ilyenkor — a békülékenység jegyében — sűrűn és óvatlanul folynak az italozások, poharazgatások. II. Endre —és több más királyunk is •— egy hasonló tárgyalássorozat után hunyt el fölöttébb gyanús, hirtelen halállal. (A szöveg Grandpierre K. Endre Királygyilkosságok című könyve alapján készült.) Az alkony kéken hamvadó ködében Most térnek nyugovóra mind a házak, A csöndbe bámulnak komoly fehéren, S tetó'iket lehúzza az alázat. Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek. Öreg parasztok néznek így az éjbe, És lecsukódnak jó korán e fények, S virraszt tovább az udvar jegenyéje. Mint régi csősz, dúdolgat egymagában, S a csillagokba nyújtózik didergőn, Alatta boldogabb a tyúkok álma, S ha elszundít, hát ő-is egy az erdőn. Az országút elindul bandukolva Az éjszakában, tornyokat, keresve, Fáradt utast és aranypénzt a porba, S egyszer csak eltűnik a végtelenbe. (1926) Gulyáságyútól az önforralásig Aki az amerikai hadseregnek dolgozott Úgy látszik, ez már így lesz... Újra együtt kell élnünk egy idegen hadsereg katonáival. Negyven év alatt megszoktuk azt a másikat. Meg kellett szoknunk. Ott álltak az utak szélén a lerohadt Zil-ek, Ural-ok és Uaz-ok, felnyitott motorháztetejük alól ránk meredt az orosz, ukrán, lett, belorusz, üzbég, s a többi nemzető birodalmi baka segge. Azon ritka alkalmakkor, ha kiengedték őket a kaszárnyából, ott fényképezkedtek szerencsétlenek a mi emlékműveinknél, ott menekültek erdeinkben a szökött felszabadítók, akik közül sokat tárgyalás nélkül, magyar földön lőttek le tisztjeik... Kereskedtek benzinnel, ruhával, fegyverrel, mindennel, s ha hadgyakorlat közben megéheztek, egyszerűen levadásztak néhány vadat a Bakony erdőségeiben. Nem szerettük, de nem is gyűlöltük őket. Az egyenruháját azt esetleg, de a katonát, aki azt se tudta, hová küldték ideiglenesen állomásozni, nem utálta, inkább szánta a magyar. Hiszen a történelem drámai színpadán akár a mi népünket is beöltöztethették volna ugyanabba a barna, félt és lenézett egyenruhába. Emlékszem, katonakoromban együtt gyakoroltuk velük a honvédelmet, egymás után helyeztük át a parancsnoki harcálláspontokat a nyugat felé, a végén az első T—72-es harckocsiékek már az osztrák határ előtt álltak meg. Érdekes egy védelem volt, annyi szent... Közben megesett velem, hogy a ruszki rámfordította a géppisztolyát, s úgy kérte a cigarettát. De többségével nagyon jól lehetett üzletelni, egy szexmagazinért a délceg szovjet mindenét odaadta, legyen az egyenruha, lőszer, benzin vagy akár rakéta. Egyrement. Éz a másik, az amerikai igényesebb. Hozzánk képest tele van pénzzel, élő kurva kell neki, nem álmodott, költ és dolgoztat, s látszatra fél Somogy megye rajtuk akar meggazdagodni. Ittlétük nem mentes a gondoktól, egyre több rossz hírt hallani a karambolozott amikről, a szétrongált utakról, a lecsalt fizetésekről... Közben kiadványt szerkesztettek az amerikai tisztek azokról a pécsi, kaposvári vendéglőkről, ahol becsapják őket... a sor hosszú. És a politikai viharokról nem is szóltunk még... Nézőpont kérdése, hogy sajnos vagy szerencsénkre — mindenesetre szokjuk őket. * Nagy György velencei vállalkozó egyike volt azoknak, akik autóbusszal szállították az amerikai katonákat Taszárra és Kaposvárra. Jöt- tek-mentek a repülőtér, a helikopterbázis, a laktanyák között, legalább hatvan busz végezte, végzi ezt. Velük élt, dolgozott jó néhány napig. —Egyre több botrányról hallani... Arról, hogy az amerikaiak nem fizetnek rendesen vagy arról, hogy lopják őket... Önnek milyen tapasztalatai voltak? Mások. Lezserek, lazák... — Aki rossz véleményt terjeszt róluk, abból szerintem a sértődöttség beszélhet... — Mire lehet sértődött? — Mondok egy esetet. A magyar sofőr lopta a főnökét, aki erre kirúgta. Erre az, jó magyar módra elment az amerikaiakhoz, ahhoz a vállalathoz, amely a katonák ellátásával foglalkozik, s „kipakolt”. Elmondta, hogy vállalkozó főnöke hogyan csapjabe őket, hogy lopják a gázolajat, lopnak mindent... Áz ügyintéző meg csak nézett. Látni kellett volna az amerikai arcát, azt a lekicsinylő, undorodó pillantást. Ok nem ismerik ezt a mi régi, beidegződön besúgóstílusunkat. Az ilyenek persze azt is terjeszthetik, hogy az amerikai katonák bunkók, hogy állatok... De nem igaz. Mások. Lezserek, lazák... — Valahol olyat olvastam, hogy tönkreteszik a buszokat, felvagdalják az üléseket... — Nem rongálnak, s nagyon fegyelmezettek. Miért tennének ilyesmit? Hiszen náluk egy katona mindenért anyagilag is felelősséget vállal. De nem ülnek vigyázzban, az biztos. Egyszerűen élik a saját életüket, ami számunkra furcsának tűnhet. — Önnek mi volt a legnagyobb meglepetése velük kapcsolatban? — Egy apróság, de akár jelképes is lehet... Az előkészített ételük önmaga forralja fel magát, szinte másodpercek alatt... (Tihanyi)
