Békés Megyei Hírlap, 1996. április (51. évfolyam, 77-100. szám)
1996-04-13-14 / 87. szám
Király gyilkosságok Magyarországon 3. Katolikus Endre és Béla különös halála Első Endrét, népies nevén Katolikus Endre királyt (1047—1060), Szár László három fia közül a legidősebbet hatalmas népmozgalom, nemzeti szabadságharc — amelynek célja az Árpád-ház uralmának visszaállítása—emeli a királyi székbe. Az egész országot megmozgató, fegyverbeállító és Péter áruló uralmát elsöprő össznépi szabadságharc fő követelései: a nemzet ősi szabadságának, őshagyományának és ősvallásának visszaállítása, az ország fölötti hatalmat kisajátító idegen fegyveres kalandorok és papok eltávolítása. Katolikus Endre azonban a későbbiek során (itt nem térhetünk ki rá, hogyan és miért) a katolikus restauráció érdekében pálfordulást hajt végre, megtagadva a nemzet követeléseinek teljesítését. A kitörő népharag élére testvéröccse, Béla herceg áll, s Endre még idegen — főleg német — fegyveres segítséggel sem képes fenntartani uralmát: a testvérháborúban Béla seregei győzedelmeskednek. így ismétlődik meg rövid időn belül harmadszor a már vázolt történés: veszett csata után menekül a király. A második és a harmadik Árpád-kori király után a negyedik is. A Képes Krónika szerint Katolikus Endre halála gondatlanság folytán következett be: „Isten segítségével Béla herceg nyert győzelmet, a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek. Az András királlyal levő magyarok látván, hogy Béláé a győzelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett: a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében, Zirc nevű udvarházában gondtalanul tartották, meghalt.” Ez a „gondtalanul tartás” mint halálok, természetesen nem fogadható el, már csak azért sem, mert legkevesebb annyit jelent, hogy a király éhen halt börtönében; ez pedig csak szándékos gondatlanság lehet. Fennmaradtak még más halvány nyomok, amelyek másféle életvégről szólnak. Ezeknek a fakó és bizonytalan halál- változat-nyomoknak a feltárásához itt terjedelmi okok miatt nincs lehetőségünk. Szerfölött különös módon halt meg I. Béla (1060—1063), aki alig hároméves uralkodása alatt sikeresen munkálkodott a közjóiét emelésén és kifelé is megerősítette a magyar állam tekintélyét. Székesfehérvárra összehívott országgyűlésére azonban a parasztság nagy tömegei vonultak fel, s a hatalmas néptömeg az ősi szabadsághoz, alkotmányhoz, hitvalláshoz való visszatérést követelte. A királyi csapatok rájuk törtek és sokakat leöldös- tek közülük, Székesfehérvár tetemekkel volt borítva. Béla királyt pedig nem sokkal ezek után, a német császár ellen hadikészülődés közben—micsoda félelmetes jelkép(!) —, agyonverte a saját trónszéke. A Chronica Hungarorum változata szerint: „A legkegyelmesebb Béla király pedig, amikor uralkodásának harmadik évét betöltötte, királyi birtokán, Dömösön — trónszéke összeomolván — testét összetörte, és gyógyíthatatlan betegségbe esett. Félholtan a Kinisiva patak mellé vitték némely fontos országos ügyek miatt, itt aztán elköltözött a világból.” A szöveg nem világos, és a többi krónika sem teszi csöppet sem világosabbá. A Képes Krónika szerint Béla trónja „beomlott” („összezúzódott beomló trónján”). Hogy értsük ezt? A trónszék, bármilyen méretű legyen is az, nem magasba nyúló torony vagy holmi emeletes építmény, hogy oly módon roskadjon össze a király alatt, hogy halálra sebezze. Talán a trónterem padozata szakadt le? Akadtak, akik ösztönös magyarázatkényszer hatása alatt arról írnak, hogy a trónszék mennyezete szakadt rá a királyra, úgy vélvén, hogy amolyan kétrészes trónszék volt, hasonló a templomi szószékhez, s a felső rész elég keményen megkopácsolhatta annak fejét, akire ráesett. Ismét mások úgy vélik, nem a trónszék, hanem a trónterem mennyezete szakadt be. Heltai Gáspár krónikája szerint: „Mikoron a Gemes várasba ment volna, és ott a nyári palotában ülne, leesék a palota és mind elrontá az ő székit és annyira törte el a királyt is, hogy halálra megbetegedék bele”. De Heltai itt már igazított a régebbi krónikás szövegeken, amelyek világosan két részre tagolják a királyt ért szerencsétlenséget: a) összezúzódott, b) gyógyíthatatlan betegségbe esett. Ez utóbbi elkülönülni látszik az összezúzódástól, s úgy tűnik, királyt egyszerre két csapás érte: összetörte magát, ugyanakkor valamiféle gyógyíthatatlan betegségbe is esett. Az eset tehát nem világos. Ami a balesetet illeti, nem lehet kétséges: a véletlen baleset okozta halál egyrészt pontosan irányított, másrészt pontosan időzített volt; időzített, mert éppen akkor következett be a „trónszékomlás”, amikor akirály rajta ült, s irányított, mert pontosan a király fejére zúdult a baj, senki egyébnek nem esett baja. (A szöveg Grandpierre K. Endre Királygyilkosságok című könyve alapján készült.) Fekete fehéren A szakadék szélén Futótűzként terjed a hír Gyulán az önkormányzati intézmények átalakításáról. Hallani óvodák megszüntetéséről, gimnázium bezárásáról, a várszínház és a művelődési ház összevonásáról, bölcsődék vállalkozásba adásáról. Forrnak az indulatok, gyűlések gyűléseket követnek, pedagógusok, szülők tiltakoznak, talán demonstrációt is szerveznek az önkormányzat ellen. Okkal, hiszen nem csekély a tét: maga a munkahely. Lesz-e hol tanítani, óvónéninek lenni, kicsiket nevelni. Ha nem, jön a munkanélküliség és a velejáró nélkülözés keserű kenyere. Az észérvek nyomán feltörnek az érzelmek, megidéződnek a hagyományok, a múlt, a szellemi örökség. Minden, amibe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodni lehet. Eközben az intézményfelszámolás úthengere megállíthatatlanul halad előre. Ami szintén természetes. Hiszen azt beszélik, a város minap elfogadott költségvetése egyenes út a csőd, az intézmények teljes ellehetetlenülése felé. Dönteni kell tehát, hozzányúlni iskolákhoz, óvodákhoz, városi fenntartású intézményekhez. Hogy a város átvilágíttatta oktatási-szociális intézményeit, és lép — mert anyagilag nem bírja — aligha vitatható. A baj csak az, hogy rapid-gyorsasággal történik mindez. Gyulán már évekkel ezelőtt szinte mindenki tudta: ennyi középiskolát nem bír eltartani a város. Ennyi közalkalmazottat sem. Mégsem léptek, ehelyett légvárakat építettek, garandiózus iskolaépítési terveket szövögettek. A városi képviselőtestület most a szakadék szélén áll. Nincs hová hátrálnia. Döntenie kell. A közharaggal, a demonstráló, a munkahelyükért joggal aggódókkal szemben. Amit elmulasztottak megtenni körültekintően, megértetve a folyamatot, azt most kell megcselekedni. Vihart aratva, sebeket ejtve. A város — különösen az érintettek — kíváncsiak az idevezető okokra. Ezért — bármennyire kínos —, be kell végre vallani, mi is történt valójában, mire ment el a város pénze, most mire, mennyit költenek, egyáltalán, hogyan juthatott ilyen helyzetbe az Alföld hajdani gyöngyszeme, Gyula? Árpási Zoltán — __________ J ~ T BITRfiOKYA- VÍJ.IÍIÁKISÍTÁS A Telekgerendási Földművelők Szövetkezetében fémzárolt IT-I ts. Kondor fajtájú vetoburgonya 35 Ft/kg 25 Ft/kg 20 Ft/kg áfával. kisfrakció nagyfrakció étkezési Árusítás munkaidőben a szövetkezet Aradi majorjában, a 47-es út 148-as km-jelénél, Békéscsabától 10 km-re. Érdeklődni lehet a (66) 482-377 és a (60) 306-712-es telefonon. Kicsoda ön, kedves tanár úr? „Bölcsebb vagyok annál, hogy elhiggyem: zsebemben hordom a bölcsek kövét” Épp egy esztendeje indítottuk útjára a Mit szól hozzá, kedves tanár úr? című sorozatunkat. Eddig 48 beszélgetés jelent meg az olvasók számára ismeretlen Kelet-Európa szakértő Réti László egyetemi docenssel. A magyar sajtóban páratlan hosszúságú és témájú interjú-füzérrel a rendszerváltás hatásának és ellentmondásainak értelmezése, a napi politika útvesztőiben való eligazodás segítése volt a szándékunk. Sem a tanár úr, sem az interjút készítő nem szeretné, ha a sorozat fogadtatása közönybe fulladna, ezért úgy gondoltuk: abbahagyjuk. Kapcsolatunk, közös gondolkodásunk ezzel nem fejeződik be, később más formában és más témában folytatjuk. Nem akarunk adóssággal a zsebünkben elköszönni. Tartozunk még egy interjúval. Azzal, amelyiknek legelső kérdése: —Kicsoda Ön, kedves tanár úr? — Azt gondolom, a világ legszürkébb válaszát lehet erre adni: valóban létezek és valóban tanár vagyok. —Örülök annak, hogy így fogalmaz, mert sokan úgy vélték, én vagyok ön, vagyis öninterjúval szórakoztatom az olvasókat. — Ennek valószínűleg van egy tapasztalati oka: amit az újság közöl, az valamelyest tükrözheti a főszerkesztő ízlésvilágát. — Valamelyest. Ez csapatmunka, ahol mindenkinek engednie kell egy kicsit. Különben színtelenné válik az egész. De térjünk vissza az alapkérdésre: miért maradt mindvégig homályban? — Két ok miatt. Az egyik, hogy a mondanivalóra kerüljön a hangsúly, vagyis ne tolakodjon a mondanivaló elé az, aki beszél. Egy régi viccet idézve: ne a dudára menjen a gőz, hanem a kerékre. A másik: hátha a kedves olvasó érdeklődését jobban lekötjük a beszélő személyének sejtelmessé tételével. —Mondana magáról többet? — Csak nagyon röviden. Egész életemben társadalomtudományokkal foglalkoztam, jóllehet van egyéb irányú tanulóságom is. Ebből a tudományágból szereztem doktori címet és tudományos fokozatot. Jelenleg a kelet-európai tanszéket vezetem a csabai főiskolán. Sokféle egyetemen, főiskolán tanítottam, rendszerint ebben a sávban mozogtam, s ezekben a témákban publikáltam. — Miért vállalkozott erre a beszélgetés-sorozatra? — Egyfelől azért, mert lehetőséget kaptam rá, hogy olyan kérdésekről is beszélgessünk, amelyek az embereket érdeklik. Másfelől az emberben feszül a mondanivaló annak láttán, hogy a megszólalók, vagyis a jelenhez beszélők rendszerint nem az objektív valóságot Réti László: „ Valóban létezek és valóban tanár vagyok” FOTÓ: SUCH TAMÁS szólaltatják meg, ami körülveszi őket, hanem azt, amit látni akarnak. —Ahhoz mit szól, hogy a baloldaliak egy része jobboldalinak, a jobboldaliak egy része pedig baloldalinak tartja? — Az alapvető oka ennek bizonyára az az értékzavar, ami mindkét oldalon megfigyelhető. Senki nem tudja igazán, hogy valaki mitől baloldali és mitől jobboldali? Egyetlen mutatót szoktak kiemelni: jobboldali az, aki hangsúlyozza a nemzetit, baloldali aki hangsúlyozza a szociálist. Ha megnézzük, ki hol tart ebben a kérdésben, akkor kiderül: ez egydimenziós játék, ami bizonyára abból fakad, hogy a társadalom egészét egyetlen párt sem vállalja fel. Ebből a létező ellentmondásból jöhetett létre olyan megítélés, hogy ez a sorozat ilyen is, meg olyan is. —Ön tulajdonképpen milyen oldali? — Ha a szó eredeti, tudományos értelmezését veszem, akkor baloldali. De ennek semmi jelentősége nincs, mert a tények se nem jobboldaliak, se nem baloldaliak, a tények: tények. — Ón egy éven keresztül mondta a nagy igazságokat. Miből gondolja, hogy zsebében hordja a bölcsek kövét? — Annál már bölcsebb vagyok, hogy azt higgyem, a bölcsek kövét hordom azsebemben. Inkább arról van szó, hogy megpróbáltam objektív lenni, tehát a dolgokat, a lényegest és a lényegtelent elválasztani egymástól. Rendszerint ott szoktak tévedni az emberek, amikor az őket érintő nagyon kemény tényeket reálisan próbálják számba venni, de a rajtuk kívüli világgal nem tudnak mit kezdeni, elengedik magukat és nem ugyanazzal a következetességgel viszonyulnak a dolgokhoz. — Mit üzen azoknak, akik szombatonként elolvasták a gondolatait, ne adj Isten, ezért vették a lapot? — Megtisztelőnek tartom a figyelmüket és szeretnék beszélgetni velük arról, mit fogadtak el tőlem és mit nem, mit gondolnak másképp, s miért? Ugyanis a legkülönbözőbb megközelítések adják ki a teljes valóságot, amit egy ember, bármennyire figyelmes és próbál objektív lenni, önmaga sose tud megcsinálni. — Volt visszajelzése a sorozatról? — Kezdetben inkább megjegyzések hagzottak el és sokan kérdezték, olvas- tam-e? Örömmel újságoltam: persze, hogy olvastam. — És mondta, hogy nagyon okos ember ez a tanár úr... — Természetesen kifejeztem elégedettségemet, sőt mondtam, hogy ilyenekre lenne szükség az országos lapokban is. Szóval nem kellett nagyon fülelni, hogy megtudjam: sokan olvassák. Általában az volt a vélemény, hogy „na, ezt nagyon elkapták”, és hogy sikerült olyan nyelvezetet találni, ami megkerülte a túl választékos, túl árnyalt, a dolgokat nem a nevén nevező újságírói stílust, ami még mindig a régi idők valamiféle maradványa. Vagyis, hogy nem a tényeket írják le és nem a tényekről beszélnek, hanem, hogy mi jut eszükbe róluk. Összességében; úgy hiszem, azoknak van igazuk és szeretném hinni, hogy így van, akik meg voltak elégedve a sorozattal.
