Békés Megyei Hírlap, 1996. március (51. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-23-24 / 70. szám
«^BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP ®E51ffi3HS 1996. március 23-24., szombat-vasárnap Királygyilkosságok Magyarországon 1. István és utódlása Siratta őt Szent István király és egész Hungária Vigaztalhatatlanul, nagyon „nagy sírással". (Részlet a Képes Krónikából) „Minekutána pedig az Úr Szent István királyon irgalmasságát megsokasí- totta — írja Kézai — s uralkodása alá vetette sok nemzet népét, elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond, és a világi gondoktól szabadulva, egyedül Isten szolgálatára szenteli magát, s föltette magában, hogy az ország koronáját fiának, Imre hercegnek fogja adni... Midőn ezért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bízni, a herceg hirtelen halállal meghala.” A Hildesheimi Krónikából azt is tudjuk, miként halt meg: vadászaton vaddisznó (vadkan) végzett bele. A magyar krónikák kihangsúlyozzák, hogy a trón várományosa hirtelen halállal halt meg, s azt is, hogy mindez közvetlenül azután történt, hogy Szent István lemondott javára a trónról. Krónikásaink tehát összefüggést látnak a két esemény között. Ne tegyünk úgy, mint aki nem ért a szóból. Kissé tüzetesebben véve (mert az általánosság elmossa a körvonalakat): 1031. szeptember 8-ára már ki volt tűzve Imre herceg koronázásának napja, s az ország rendjeit is egybehívták. Már javában folytak a koronázási előkészületek, mikor — alig hat nappal előbb; 1031. szeptember 2-án — a törvényesen kijelölt új király váratlanul elhunyt. Taglaljuk kissé az eseményeket! Szent István valójában kettős elhatározásra jutott: visszavonul az uralkodástól, illetve trónutódjául fiát, Imrét jelöli. A lemondás hátterét nem ismerjük, tárgyunkat követve itt csupán annak megállapítására szorítkozhatunk: a lemondás Imre javára történik, s a döntés az alábbiakat tanúsítja: Imre herceg ép és egészséges, mindenben alkalmas az uralkodásra, nincs semmilyen örökölt vagy szerzett szervi baja és nem hajlamos a könnyelműsködésre. Halálának körülményei tehát sehogy sem illeszthetők be életének rendjébe. Következésképp: minden jel arra mutat, hogy összefüggésnek kell fennállnia Imre trónutóddá történt kinevezése, illetve a koronázási előkészületek és Imre herceg halála között. így számol be a történtekről Székely István Chronicá-ja: „Imre a Szent István fia meghala, kin az ő attyafia oly igen bánkódék, hogy emiatt halálos kórságba esék”. A további fejleményeket roppant érdekesen világítja meg Székely István imént idézett krónikája: „Mikor Szent István azt megismerte volna, hogy ő abból fel nem támadhatna (t.i. betegségéből), azon kezde gondolkodni, kit hadna halála után a birodalomra. Ennek okáért nagyhamar elküldé a Buda nevű szolgáját Nitrába, hogy onnan Vazult, az ő rokonját hamar alá hozná, hogy minek előtte meghalna, annak előtte királlyá tenné. Vala pedig a Vazul igen szép effiú, kit a Szent Estván az ő vádoltságáért Nitrába a tömlőében tartott volt. Mely dolgot a Buda megjelenté a királyné asszonynak, ki azonhelyt Buda előtt a Sebust a Nitrában bocsátá, ki a Vazulnak mind a két szemét ki tolja és a fülét ólommal beönté”. Taglalnunk kell, bármily röviden is, a történteket, mert azokból támad néhány következés. A király most már nem királyi tanácson dönt Vazul utódlásáról, hanem titokban a szolgáját küldi el Vazulért. Az áruló Buda azonban a királynénak jelenti a megbízatást. Mindkét tény arra világít: baj van Szent István uralkodói szuverenitásával: a király e tények szerint nem rendelkezik kellő hatalommal akaratának végrehajtására. A királyné haladéktalanul cselekszik: lóhalálában küldi emberét, Sebust a nitrai tömlőébe (Budának természetesen esze ágában sincs őt megelőzni), s az Vazult megvakítja, megsüketíti: alkalmatlanná teszi az uralkodásra. És még egy árulkodó nyom, még egy bizonyíték. Szent István semmit sem tesz e borzalmas bűntény megtorlására. Márpedig lehetetlen, hogy a nagy király tétlenül tűrné ezt, ha módja volna a cselekvésre, kivált, amikor az iszonyúan megcsonkított Vazult véresen elébe vezetik. „Látta Szent István király, milyen nyomorúságosán megcsonkították, keservesen sími kezdett, de nyomta a betegség terhe, és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket.” A király sírása — tehetetlenségének jele. Szent István levonta a két előző tragédia tanulságát. A Vazul elleni rémtett után — „Magához hívta... unokaöccsének, Szár Lászlónak a fiait, Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak. A két kijelölt trónutód a sírban, Szár László fiai külföldre futottak a rájuk lesengő veszedelem elől. Most a király következik. Miként halt meg, nem tudjuk. Krónikáink számos királyunk haláláról, halálának módjáról beszámolnak. Itt semmi. Bármi történt is, felmerül a cui prodest? (kinek használt, kinek állt érdekében?) problémája. S mintha krónikáink akaratlanul is erre a kérdésre próbálnának felelni: „Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával— olvashatjuk a Képes Krónikában —, hogy a királyné atyjafiát, a német — helyesebben: velencei — Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék és Magyarország — szabadságát elvesztvén — akadálytalanul a németek alá rendeltessék. Péter Gizella királyné testvére volt, apjuk Vilmos, a velenceiek feje. Péter anyja István király húga volt. Orseolo Péter Velencéből jött Szent István udvarába, s ott egyik napról a másikra a királyi testőrség parancsnokává emelkedett. És Orseolo Péter lépett Szent István örökébe. (A szöveg Grandpierre K. Endre Királygyilkosságok című könyve alapján készült. A kötet megvásárolható: ,,Izabella Magyar Bolt” —Ahony, Magyar Múltban Magyar Jövő Alapítvány — Budapest, Váci út 16., ,,Fehérló fia" antikvárium — Budapest, József krt. 36., Karcag könyvesbolt—Karcag.) ■1 fehéren Amíg nem késő Megint Taszár, megint az amerikaiak. Hiába na, a kelet-európai, sztyeppéről jött őserő birkózik ott az újvilág precízen megtervezett és kivitelezett élétével. Ne bánják, hogy annyiszor olvasnak róluk, ahhoz képest túl keveset, amennyi üzenetük van a dolgoknak számunkra. Most éppen az történt, hogy felemelték a laktanyasorompót a katonák előtt: menjenek, szórakozzanak, ismerjék meg Kaposvárt és környékét. A fiúk odalenn Boszniában elfoglalták helyüket, végzik feladatukat, így tehát idefönn, a taszári bázison kifújhatják magukat egy kicsit a fiúk (meg a lányok, a katonalányok). Mondani sem kell, erre a pillanatra vártak a somogyi vendéglősök. Mi több, nem csak vártak, készültek is. „Természetesen” nem specialitásokkal, különlegesen udvarias felszolgálással, patikatisztaságú üzletekkel. Dehogy, az mind enbé egyes volt náluk, azokon nem kellett javítaniuk. Nem úgy az árakon, amelyek — vélték többen — túl alacsonyak a jenkik zsebében csörgő pénzhez képest. Nosza, lendítettek is rajta, húsz-harminc-ötven százalékkal. Mikor, ha ne most gazdagodjanak meg? A gazdag amerikaiakból. Csakhogy egy dolgot kihagytak a számításból: ájforék sem a hathuszassal jöttek. Hetekkel ezelőtt kiküldtek egy ezredes asszonyt, ugyan egye-igya végig a jobb. „kocsmákat” és közben gyűjtse be az árakat. Most, a kimenők kiadása előtt semmi mást nem kellett tenni, mint összevetni az árakat az ezredes bajtársnő zsebében lévőkkel. Akik nagyot akartak „szakítani”, most kereshetik a kapukulcsot. A katonáknak ugyanis a kezükbe nyomtak egy „szamárvezetőt”: mely vendéglőket kerüljék el — nagy ívben. Vendéglőseink módszere ismerős és jól „bevált” már a Balatonnál. Külföldi oda csak tévedésből megy üdülni. Ismeri a drága, magyaros vendégszeretetet. Nem tudom, hogy vannak vele, de egyszer talán érdemes lenne megpróbálni fordítva is: a hazai vendéglátásnak (tisztelet a kivételnek) megismerni a külföldit. Amíg nem késő! Arpási Zoltán Babits Mihály verse: Hogy bomlanak, hogy hullanak a fésűk és gyűrűs csatok: ha büszkén a tükör előtt bontod villanyos hajzatod! Úgy nyúlik karcsú két karod a válladtól a fürtödig, mint antik kancsó két füle ha könnyed ívben fölszökik. O kancsók kincse! drága kincs! Kincsek kancsója! Csókedény! Hozzád hasonló semmi sincs, szent vággyal nézlek téged én! Eleven kancsó! életé, kiben a nagy elixir áll, amelytől élő lesz a holt s a koldus több lesz, mint király. Sugár Hogyan dicsérjem termeted? A pálmafák, a cédrusok, az árboc és a liliom - az mind nem él, az nem mozog De benned minden izom él, idegek, izmok és inak, titkon mint rejtelmes habok szélcsöndben is hullámlanak. Amerre jársz, a levegő megkéjesül, megfinomul, s miként dicsfény a szent köré, testedhez fényköddel borul. Kályhában fellobog a láng, falon az óra elakad, ha büszkén a tükör előtt kibontod élő derekad. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni! Mi történik itt? - teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértő. Most a március 15-én történtekről kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Március 15-e örökké a lázadás, a tiltakozás ünnepe volt, fiatalos, lendületes nap. Mindenki ki akarta sajátítani, mert ez volt az egyetlen ünnep, amelyet mindenki magáénak vallhatott. A szomorú a dologban, hogy ennek ellenére március 15-e mégsem az igazi. Évek óta nem az! Március idusa sokkal inkább a hamisítások és belemagyarázá- sok, a torzítások és a kisajátítások története. — Akárhogy is, március 15-e évek óta a látványos ünneplés napja, ahol a mindenkori hatalom is szerepet követel magának. — Igen, ez a nap évek, évtizedek óta mindig a hatalom mutatványa volt, felvonult, koszorúzott, sorokat rendezett, s ezzel dögunalmassá tette az ünnepet. Az ünnep kisajátításával ugyan szemben állt a mindenkori kisajátítottak tiltakozása, akik mintegy ellenreakcióként hangot adtak a maguk külön értelmezésének. — Okkal reméltük, mára megváltozik minden... — De nem változott, legfeljebb annyiban, hogy mostanra színre léptek a pártok, szószéknek tekintették az ünnepet és ezzel el is zárták a szabad ünneplés útját. A hivatalosság pedig tette, amit az elődeitől örökölt, begyakorolt forgatókönyvek előírtak: felvonult, koszorúzott, sorokat rendezett és nem mondott semmit. Nem akarta se kisajátítani, se megmagyarázni az ünnepet. Csakhogy az emberek akartak valamit hallani. S mert nem hallottak, az elnyomorodók és a fiatalok egy része bázisként kínálták magukat azoknak, akik saját céljaikra igyekeztek felhasználni a feszültségeket. Ez persze nem menti fel azokat, akik rossz irányba mozdultak, vagy félreállásukkal elősegítették azt, hogy a parlamenti és a parlamenten kívüli jobboldali ellenzék egy része hangoskodjon, lejárassa az ünnepet. Kortünet, hogy a hivatalosság és a jobboldali ellenzék közötti mezőben elhelyezkedők se igen tudtak mit kezdeni Széchenyivel, Kossuthtal és Petőfivel. —Eközben hatásosnak és üzenet értékűnek hitt szónoklatok hangzottak el... — Aki megszólalt, az összefogást sürgetett és hirdetett. „így lehetünk úrrá a gondokon” —mondták fölül a hivatalosok. „így lehet megmenteni a hazát, a magyarságot, a Trianonban megcsonkított nemzetet a liberális férgektől, dögkeselyűktől” — mondta szélsőjobbról, de még a játéktéren belülről a parlamenti ellenzék egy része. Ahogy a köztársasági elnök jellemezte: epezöld gyűlölettel. Az eszelős szónoklatokat nem csak napjaink ázott arcú szegényei hallgatták, hanem a haragot előhívó nyomor áldozatai is. — Időszerű a kérdés: merre tart a magyar demokrácia? Lesz-e erő el torlaszolni az újabb, szakadék felé vezető utat? — Egyelőre még süllyedünk, további százezrekben sűrűsödik a félelem, csomósodik a tehetetlen indulat, a nem értett viszonyok, az egyedül maradottság érzete, a kihívásokkal szembeni válaszképtelenség miatt. Az emberek még mindig nem akarják elhinni, hogy maguknak is segíteniük kell sorsukon. Gondoskodó állam — amiről nem oly régen még megvetéssel beszéltünk — nincs. A mai vesztesek szemében a modernizáció és az Európához csatlakozás már-már ugyanolyan öncélúnak tűnik, mint egykor másokéban a szocializmus építése. Az emberek polgárok akarnak lenni és nem a félelmeiken felülemelkedő hősök, pláne nem áldozatok. Miért is örülnének annak, hogy miközben tűrőképességüket méregetik, azzal „vigasztalják” őket: ami van, annak nincs alternatívája. Ha pedig haragszanak, azt gondolják róluk: nem értik a felsőbbség szándékait. Csakhogy éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni! —Mégis, mi köze mindennek a márciusi felforduláshoz" ? — A március tizenötödikén történteknek ezek a mozgatórugói. Ezek tették lehetővé, hogy a demokrácia zsákjából a fasizmusra emlékeztető extrémista populizmus bújjon elő. Ami történt, egyben büntetés volt a lelkevesztett, hitehagyott baloldalnak a kelet-európai viszonyokkal számolni nem tudó, szociálisan érzéketlennek bizonyuló liberális doktrinerségnek is. És persze figyelmeztetés másoknak, mindazoknak, akik félreálltak. Rosszul gondolták, ha azt hitték, ezzel saját távlati érdekeiket szolgálják. Ehelyett utat nyitottak a támadásba lendült rohamcsapatoknak. A mostani március 15-e tanulsága: össze kell fogni az utóbbiak ellen. Újra időszerű Thomas Mann figyelmeztetése: Európa vigyázz!
