Békés Megyei Hírlap, 1996. március (51. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-09-10 / 59. szám
®E£JEGYIIHIELAPn AZ ÉV TÉMÁJA 1996. március 9-10., szombat-vasarnap r Q A honfoglalás biztosította a magyarság fennmaradását Beszélgetés a nagy váltásról, a felzárkózási kísérletekről ár. Kristó Gyulával, a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara professzorával Dr. Kristó Gyula: ,?Azt méltatjuk, hogy a magyarság bekerült a Kárpát-medencébe, és itt meg tudott maradni... ” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Ebben az esztendőben sokszor és sokféleképpen alkalmunk nyílik a magyarok történelmében meghatározó állomásra, a 896-os honfoglalásra gondolni. Mi tagadás, könnyű kísértésbe esni, s a legendák, mítoszok világában kalandozni, Árpádot és népét hősnek, legyőzhetetlennek képzelni. Ezeregyszáz év után persze nehéz a kérdésre válaszolni: hogyan, milyen előzmények után történt pontosan a magyarok bejövetele, miként fogjuk fel azt a lépést, amely egy nép történelmében általában csak egyszer fordul elő. Álmoktól és legendáktól mentesen, kizárólag a tudományos kutatások eredményeire támaszkodva beszélgettünk a napokban dr. Kristó Gyulával, a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara középkori és koraújkori magyar történeti tanszékének professzorával. —A honfoglalás 1100. évfordulóján megannyi helyen alkalmunk nyílik ünnepelni, emlékezni. A magyarok bejövetelét 896- ban azonban — sejtésünk szerint — nem lengte körül ünnepélyesség. — A történész számára mindig nagy dilemma történelmi eseményeket ünnepelni, de tudomásul veszem és elfogadom, hogy az egész világon megemlékeznek a nagy évfordulókról. Ugyanakkor pontosan és szabatosan meg kell határozni, mit is ünnepelünk. Egy fatális vereség következménye Amióta az emberek megemlékeznek a magyarok bejöveteléről, a honfoglalást dicsőséges hadi cselekedetként értékelik. Szomorú tény, de a honfoglalás egy „nem kívánt terhesség” volt. Semmi jel nem mutat arra, hogy a magyaroknak szándékukban állt a jó Etelközből eljönni. Azon a vidéken óriási területen uralkodtak, legeltették az állataikat. A Kárpát-medence ötödakkora volt, mint az Etelköz, sokkal vizesebb, főleg azok a részek, amelyek a magyarok szempontjából számításba jöhettek. A természeti viszonyok tehát korántsem voltak ideálisak. A magyarok bejövetele egy fatális vereség következménye volt, amelyet a besenyőktől szenvedtek el. Ennek közvetlen előidézője pedig egy másik olyan támadás, ami kelet felől a besenyőket érte. Gyakorlatilag egy eurázsiai, több ezer kilométert átfogó népmozgás indult el az Aral-tó vidékéről 893-ban, és 895-ben már a Kárpátok hegygerincéig gyűrűzött. A honfoglalásnak van egy másik előzménye is. A magyarok itt éltek a Kárpátok keleti szomszédságában már legalább negyven esztendeje, azelőtt pedig Levediában, és értelemszerűen bekapcsolódtak a hatalmi viszonyokba. Történt, hogy 895-ben kitört egy bolgár—bizánci háború, ekkor a bizánciak felkérték a magyarokat, hogy segítsék őket a bolgárok ellen. A bolgárok pedig felkérték a besenyőket, hogy kapcsolódjanak be a magyarok ellen. Tulajdonképpen a második szomszédok szövetkeztek egymással. Ebben a háborúban a magyarok győzelmeket arattak a Balkán-félszigeten, visszavonulóban pedig oldalba kapta őket a bolgár támadás délről, illetve a besenyők keletről, ez viszont a magyarok etelközi szálláshelyét érte. Nem tehettek mást, mint ráléptek egy egyirányú útra, amelyen csak nyugat felé lehetett menni. Dél felől a bolgárok, észak felől a földműveléssel foglalkozó szláv törzsek helyezkedtek el, illetve ott volt az erdő, amelybe nomád nép soha nem megy be — legalábbis jószántából —, keleti oldalról a besenyők szorították őket. Az egyirányú utca a magyarokat egyértelműen a Kárpát-medencébe vezette, amely valamelyest hasonlított Etelközhöz; voltak steppei jellegű területei, igaz, annak sokkal gyengébb, rosszabb, kisebb kiadása. Nem véletlen, hogy a Kárpát-medencében néhány évtized után a magyarok felhagytak nomád életmódjukkal, és kénytelenek voltak áttérni a földművelésre. Nyugaton a legborzalmasabb ellenség — Miért nem vonultak tovább? Volt-e lehetőségük máshol végleges hazát találni? — Nem, ugyanis a Fertő-tótól nyugatra már nem találhattak steppét. A nagy állattartó, lóval foglalkozó, nomád magyarok sem az Alpok magas hegyei között, sem a német—lengyel síkság hideg éghajlatú, erdős vidékén, sem a mai Franciaország sík, de erdős területén nem tudtak megélni. —Másrészt ezek a vidékek márfoglaltak voltak... — Részint foglaltak voltak, de ez egy nomád nép számára sohasem probléma, hihetetlenül életképes, és örömét leli abban, hogy háborúzhat. Ki tudja tisztítani maga számára a terepet, ha a talaj- és éghajlati viszonyok erre lehetőséget nyújtanak. Nem véletlen azonban, hogy egyetlen nomád nép sem ment lakni a Fertő-tótól nyugatra, csak rabolni. Kalandozó hadjáratuk során a magyarok két ízben is eljutottak az Atlanti-óceánig, egyszer bizonyosan az Ibériaifélszigetre, sokszor vették az irányt Dél-Itália felé, az olasz csizmának a legdélibb részére, vagy Konstantinápoly alá, tehát irdatlan távolságokat tettek meg, miközben eszük ágában nem volt ott letelepedni, kifejezetten csak zsákmányolni akartak. —Nyilván nem voltak ott kedvelt vendégek. — Sőt, a nyugatabbra élőktől a legborzalmasabb jelzőket kapták, hiszen lerombolták otthonaikat, felégették templomaikat, meggyilkolták családtagjaikat, barbár módon viselkedtek, és minden mozdítható dolgot elvittek. Főleg kétféle zsákmányt szerettek nagyon a magyarok, az élelmet — lovas nomád eleinket ugyanis a Kárpátmedence nem tudta eltartani, csak később, a letelepedés után, a földművelés nyújtott jóval nagyobb hozamot — és a nemesfémet. Tetszett nekik a nemesfém csillogása, bár nemigen tudták, értékén kezelni. Ezt bizonyítja, hogy az elrabolt pénzeket, amelyeknek Nyugat-Európában már értékmérő szerepük volt, egyszerűen átfúrták, és díszként viselték. ,4 fáradalmakat derekasan tűrik” —Erényeik is voltak a magyaroknak? — Természetesen, csupa olyanok, amelyek a lovas nomádokra jellemzőek. Bölcs Leó bizánci császár 905-ben leírta, milyenek a magyarok. íme: „Ez a nép feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved elkövetett vétkeiért, s amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken. A fáradalmakat és a nehézségeket derekasan tűri. Dacol a hőséggel és faggyal, és a szükségletekben való egyéb nélkülözésekkel. Lévén nomád nép. A türkök (Bölcs Leó így nevezte a magyarokat — A szerk.) törzsei fürkészők, szándékaikat rejtegetők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, s mivel telhetetlen kincsszomj rabjai, semmibe se veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg. Hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, s ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés, és a szükségletekben való megszorítás útján.” Nos gyakorlatilag egy tipikus nomád leírást kapunk. Abban a korszakban egyébként a nomád magyarok tulajdonságai jónak számítottak, ez a korszak sajátossága. — Mikorra tehető a magyarok megjelenése Békés megye területén? — A honfoglalással egy időre, 895—896-ra, azaz a nagyobb valószínűség 895 mellett szól, de nem lehet kizárni a 896-ot sem. Azt mondhatjuk, hogy nem korábban 895-nél és nem később 896-nál. — A mocsaras, vizes terep igazán nem kedvezett a nomád életmódnak. Hogyan tudtak mégis gyökeret verni? Éppen elfogadták ezt a vidéket — Rendszeresen a partosabb részeket szállták meg. Orosháza környékén is található néhány laposabb, 2—3—4 méterrel az átlagos szint alatti rész, de nem ezeket, hanem a magasabb helyeket keresték. Tény, hogy nem biztosított az etelközihez hasonló, jó viszonyokat a legeltetésre, de végül is Békés megye a még éppen elfogadható területhez tartozott. Nem vitás azonban, hogy a honfoglaló magyarok nagyobb tömegei nem Békés megye területén szálltak meg. Igazából a homokos vidékeket kedvelték, a Duna—Tisza közét, a Nyírséget, illetve a ma Szlovákiához tartozó Csallóköztől északra fekvő területet. Békés megyében szép számmal ismerünk honfoglaláskori anyagot, sajnos azonban a régészet nincs abban a helyzetben, hogy évtizednyi, negyedszázadnyi pontossággal meg tudja határozni egy-egy sír, temető megnyitását. Orosháza környékén például pénzzel keltezett sírokat találtak, ahol a pénzkibocsátó uralkodó 930 táján élt, tehát ott nem temetkezhettek 895-ben, A régészetben tehát a honfoglalás kora sok évtizedet fog át. — A honfoglaló magyarok találkoztak-e más népekkel Békés megye területén? — Igen. Nagyon sokáig az a vélekedés volt, hogy a Kárpátmedence úgyszólván üresen tátongott, és nem lakta senki. Ez nem igaz, Békés megyében, Szarvas környékén olyan temetők kerültek elő, amelyek bizonyítják, hogy az avarok megélték a magyar honfoglalást. Ilyen leletek kerültek elő a Békés megyével közvetlenül határos, de már Csongrádba eső Székkutas területén. Nagyon valószínűnek tartjuk, hogy ebben a térségben — a Tisza—Maros—Körös közén — szláv népesség is élt. Ma már egyre inkább azt valljuk, hogy az avarok arra az időre, amikorra a magyar honfoglalás tehető, már nyelvükben elszlávosodtak. — Mit tudhatunk a Békés megyében élő magyarok első évszázadairól, milyen volt az életmódja például a mágori Csőit nemzetségnek? Kétszáz év alatt szálltak le a lóról — Erről nagyon keveset tudunk. Egyáltalán nincsenek egységesen kimunkálva azok a támpontok, amelyek alapján a nomád életmódról történő nagy váltást a magyarság életében meg lehet fogni. Nagyon sok nehézséggel és gonddal terhelten dolgozik a magyar régészettudomány, a történettudomány. Békés megyéről írott források gyakorlatilag a XIII. századig alig szólnak. Egy-egy apró pici mozzanatot ismerünk. A régészeti emlékanyag viszont borzalmasan nehezen adja meg magát, mert sok vonatkozásban nem azokra válaszol, amiket kérdezünk, vagy talán rosszul kérdezünk, és ennél fogva eleve nem válaszol. Nem tudjuk megmondani, hogy Békés megyében hogyan történt az átmenet. Az országban valamikor a X.—XI. század fordulója táján, Szent István idejében elkezdődött egy nagyon erőteljes keresztényiesítés, ami hosszú évtizedeken kérészül tartott, és csak egy-két évszázaddal később zárult le. Azok a lovas nomádok, akiknek elődei a honfoglalást elvégezték, legalább két évszázad alatt szálltak le a lóról és szoktak a földműves tevékenységbe. Valószínű, hogy Békés megyében, amely a váradi püspökség területén létesült, a XI. század 30-as, 40-es éveiben indultak el érdemben a változások, tehát még inkább elnyúj- tottabb volt ez a folyamat. Hozzájárult ehhez, hogy nagyon sokáig az állattartásnak rezervátumai maradtak a későbbi időszakokban is. Viszonylag kevés a térségben a monostor. A Csőit monostor nagyon érdekes és szép emléke az alföldi monostori építészetnek. Ugyanilyen fajta monostorok a Dunárítúlon körülbelül fél évszázaddal korábban már létesültek. A mennyiségi lemaradás még nagyobb, hiszen a Dunántúlon jóval több monostort építettek, sajnos az Alföldön lényegesen kevesebbet. — Igazán keserves kényszerűség lehetett a nomád magyaroknak leszállni a lóról, egy ősi hagyományt, életmódot feladni. — Borzalmas dolog volt, és nem ment egyik pillanatról a másikra. Senki nem mondhatja ki jelszóként, hogy Szent István megteremtette Magyarországon a földművelést vagy a kereszténységet. Sajnos oly ’ keveset tudunk a korai időszakokról, hogy ezeket nem mutathatjuk be teljes mélységükben, de elképesztő kataklizma volt egy nép számára, amikor kiderült: az az életmód, hitvilág, társadalom-felépítési rend, amelyben eddig élt, tovább nem járható. Egy nép önálló arcéllel —Professzor úr, térjünk vissza beszélgetésünk bevezető gondolatára. Mit ünnepelhetünk a millecentenárium évében Magyarországon ? — Úgy hiszem, hogy mi, amikor ünnepelünk, nem a magyarság ezerszáz évvel ezelőtti vereségére gondolunk. Azt méltatjuk, hogy a magyarság bekerült a Kárpát-medencébe, és itt meg tudott maradni, európai értékrendekhez igazodott. Gondolkodjunk el azon, mi történik, ha a magyarok Etelközben maradnak. Ebben az esetben véleményem szerint ma nem lenne magyarság. Csekély létszámánál és a térség óriási méreteinél fogva, illetve még nagyobb hódítók, a kunok és a mongolok későbbi clőjövetciei ókán a magyarság egyszerűen felszívódott volna. A honfoglalásban egyfelől azt az aktust értékelem, amelynek révén a magyarság — nem azonnal ugyan, de 60—70 év után — kiszakadt ebből a homogenizáló steppei nomád közegből, és önálló arcéit kapott. Másrészt, ha most megnézzük, hol tart Etelköz—a romániai Moldváról, az önálló volt szovjet Moldáviáról és Ukrajnáról van szó —, akkor teljesen világos, hogy ha a magyarok esetleg megmaradnak Etelközben, gyakorlatilag az ott élő népeknek osztályrészül jutott folyamatokból részesültek volna. Egészen biztos, hogy nem lett volna humanizmus, reformáció, barokk, rokokó, tehát nem európai (nyugati-európai jellegű) történelmet élt volna meg ezalatt az ezerszáz év alatt a magyar nép. A honfoglalás biztosította önmagában a magyarság fennmaradását, másfelől azt, hogy állandóan megkísérelhette a fejlettebb európai régiókhoz való felzárkózást. A magyar történelem ebben az olvasatban nem más és nem több a Kárpát-medencében, mintfolyamatos felzárkózási kísérletek sora, és a felzárkózási kísérletek folyamatos kudarcának a sora. A honfoglalással a magyarság megkapta azt a lehetőséget, hogy sziszifuszi munkával állandóan görgesse a sziklát a hegyen felfelé, amely mindig visszacsúszik valamiért. Sziklája természetesen minden népnek, minden országnak van. Mindenki görgeti a saját szikláját egy szüntelen, örökös folyamatban.-—Professzor úr, köszönjük a beszélgetést. L. E.
