Békés Megyei Hírlap, 1996. február (51. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17-18 / 41. szám
A cet, mint a legidősebb fiú Bennszülött a bálna hátán A cetek között vannak egyméteres „törpék ”, de harminchárom méteres óriás példányok is A tengeri emlősök, a cetek körében úszási sebesség tekintetében nagyon jelentős eltérések adódnak, részint azért, mert méreteik is rendkívül tág határok között mozognak. Vannak közöttük egyméteres „törpék”, de harminchárom méteres óriás példányok is. Míg a grönlandi bálna kilenc kilométert halad óránként, addig szürke rokona akár harminc kilométert is megtesz ugyanennyi idő alatt. Az óriás kék bálna még ennél is nagyobb sebességre képes, mely nem csoda, ha tudjuk, a farokúszóját mozgató izomnyaláb teljesítménye elérheti az 520 lóerőt. E hatalmas állatoknál maradva talán sokak számára nem érdektelen a „cetöngyilkosságokként” ismert jelenség, s a válasz, mely e kérdésre adható: miért vetődnek olyan gyakran partra a különféle cetek? Erről kérdeztük Szabó Péter tanár urat, a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusát. — Előzetesen néhány adatot említenék. Új-Zélandon figyelték meg 1966- ban, hogy egyetlen napon kilencven- hét delfin, ugyanitt 1970-ben ugyancsak huszonnégy óra leforgása alatt ötvenkilenc hatalmas árribrás cet vetődött a partra és pusztult el. Egyértelmű, biztos válasz a miértre nem adható, de természetesen hipotézisek sokaságát állították fel a kutatók. Egyes elképzelések szerint mivel ezek az állatok a nyílt tengeren élnek, nincsenek hozzászokva a sekély, parti vizekhez. Éppen ezért, ha mégis oda kerülnek, akár időjárási okok vagy egyebek miatt, partközeiben nem érzékelik a visszhangot, mely alapján tájékozódnak. Ekkor nem történik más, mint egyszerűen eltévednek, s ezen tévedésük következtében kerülnek a partra. Napvilágot látott olyan feltételezés is, mely a jelenséget az állatok hihetetlenül érzékeny idegrendszerével magyarázza úgy, hogy a megváltozott körülmények hatására mintegy vak pánikba esnek, és ennek hatására követik el ezt az irracionális cselekedetet, ami halálukat okozza. Megint mások úgy képzelik, a cetekben, mivel csapatokban élnek, olyan erős a közösségi összetartó ösztön, ha csak egy is közülük véletlenül a partra vetődik, a többiek vakon követik bajba jutott társukat, s ez okozhatja egész cetcsapatok teljes megsemmisülését. —Az öngyilkosságokon kívül az ember is közrejátszott a cetek megtizedelésében. — Méghozzá a legváltozatosabb módon tette ezt. Olvastam egy szinte hihetlennek tűnő, egészen különleges módszerről, bár az ember esetében minden elképzelhető és bizonyítékok is rendelkezésre állnak az eset hitelességét erősítendő. A bizonyíték két festmény, illetve metszet a XVIII., illetve a XIX. századból, melyek megörökítették e cetvadászati módot, szokást. Mindkét ábrázolás a Madagaszkár szigetétől keletre elterülő vizeken szokásban lévő bálnaölő módszereket mutatja be. A technika lényege az, hogy egy bennszülött felmászik a bálna hátára (!) és ott egy fadugót nyom az állat légzőnyílásába — ami a fej tetején helyezkedik el —, s ez a cet fulladásához vezet. — S ez a hatalmas állat mindezt eltűrte? Lehetséges ez? — Ismétlem, ha ez a történet igaz, elképzelhető, hogy a műveletet végző bennszülöttnek milyen elsőrendű úszónak kellett lennie, hiszen az állat fájdalmában akár száz méteres mélységekbe is lemerülhet vagy kivetődhet a vízből több tíz méteres magasságba, s a vadásznak mindvégig ott kell maradnia a hátán, hogy a fadugót a légzőnyílásba helyezhesse. Szinte hihetetlen, de a metszetek erről tanúskodnak, ráadásul két különböző századból, így megengedhető, hogy valamiféle valóságalapja mégiscsak lehet. — A delfinekhez és a cápákhoz hasonlóan a bálnákat is övezte vallásos tisztelet? — Vietnamban egykoron a bálnákat úgy tisztelték, hogy nyelvükön „úr”- nak szólították őket. Ha egy „úr” a partra vetődött és elpusztult annak, aki először vette észre, úgy kellett tekintenie, mintha saját legidősebb fia feküdne ott, és tartozott a halott bálnát száz napig gyászolni. A bálna csontjait csodálatos gyászpompával egy pagodába vitték és az ebben hívő halászok vízre szállásuk előtt oda jártak imádkozni, kérve a cet segítségét mindennapi munkájuk végzéséhez. Valaha tehát az ember tudott humánusan gondolkodni és betartotta a természet törvényeit. Mi csak kívánhatjuk, hogy egyszer megint így legyen. Készéi L. András fehéren Kézen állva járni Azt hiszem, meg kellene tanulnunk kézen állva járni. A múlt hétvégén megpróbáltam, nekem nem ment. Két „lépés” után hanyatt estem. A gyerekek jót nevettek rajtam, de a fiam biztatott, ne hagyjam abba, menni fog, csak gyakorolni kell. A lányom pedig falajánlotta, megfogja a lábam, amikor én fejjel lefelé akarok „gyalogolni”. Tudom, komikus amit írok, de ilyen időket élünk: meg kell tanulni fordítva — fejjel lefelé —járni. Ha már gondolkodnunk fordítva kell... Itt van az utóbbi hetek két nagy botránya. Az egyik a Kesfló-, illetve Stádium-ügy, ahol az adótörvény kiskapuin tízezrek sétáltak be és kértek vissza adót. A másik az adóelőleg-levonás új rendje miatti cirkusz: milliók kerültek hátrányos helyzetbe, a rossz törvény miatt. Előrebocsátom, nem vagyok érintett egyik ügyben sem: nem vagyok tagja a Kesflónak, sem a Stádiumnak, és az adóelőleg-levonás sem érintett hátrányosan. Tehát kívülállóként jutottam az elhatározásra: meg kell tanulni kézen állva járni! Mert ha a hatalom, a törvényhozás úgy véli: akkor is mi vagyunk a hibásak, ha ő vét, akkor bizony nem kevesebbet kér (vár el) tőlünk, mint azt, hogy fordítva gondolkodjunk (idővel: kézen állva járjunk). Nyilván az én készülékemben lehet a hiba, de mindkét esetben azt hallottam: a törvény jó volt, csak rosszul értelmeztük, illetve alkalmaztuk. Az adóelőleg levonásával kapcsolatban ugyan a miniszterelnök nyilvánosan bocsánatot kért az érintettektől, és az szja-törvényt is módosítják, de a „szakemberek” mondták a magukét: mi, a munkáltatók és a munkavállalók voltunk a hibásak, vagyis hülyék valamennyien. Én viszont úgy látom, a dolog épp fordítva van: ha egy jogszabályt ki lehet játszani, ha az hátrányosan érint milliókat, akkor bizony az a jogszabály rossz. És emiatt nem az állampolgárba kell belerúgni, hanem a törvényalkotóba. Nem nagyot, csak akkorát, hogy soha többé ne legyen kedve ránk kenni a felelősséget. Arpási Zoltán Máté Szabolcs versei: / Ébredés Amikor szürke szemhéjadat álom fátyla borítja Belül hatalmas arany fűzként lelked lángra kap S, kint a földet borító éj leple a szélénél meghasad Almod kusza sűrűjében már nem haladsz tovább Megálljt int a feléd haladó újabb látomás Tiszta áttetsző vízsugár, beléd folyik a testnek csatornáin át Felöltöd az éveket nyúlt földből lett ruhád Kegyelmet kapsz, hogy újra keresd amitől szívedben mardos a vágy Kegyelmet oszt az ELET URA, hogy őt újra megtaláld. Valahol a remény... Valahol a remény melyben egyszer születned kellett s mint a ködbe veszett harmatcseppek utadon vezérelnek Keresd, ha élsz mint haladó, és leszakítanád Illatos szirmát orrodhoz nyomod mint az élet oxigén maszkját Valahol a remény átjut a hanton Benne egy kis harang kong S ha akarod talán meghallod. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Hősök, messiások, látnokok, küldetéses emberek voltak a példaképeink Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyar- országon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértő. Most a sikeres magyarok találkozójáról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Akik elfogadták a kormány meghívását és eljöttek Budapestre, a sikeres magyarok világtalálkozójára, azok — úgy tudjuk — elmondták véleményüket az itthoni viszonyokról, javaslatokat tettek a teendőkre és — reméljük — felhasználják kapcsolataikat az óhaza boldogulása érdekében. Mindezeken túl érdekes lett volna megtudni tőlük a saját sikereik titkát. Alighanem tanulságos válaszokat adtak volna. Úgy általában persze magunk is tudjuk, mi kell a sikerhez. Mindenekelőtt kedvező gazdasági, társadalmi, politikai feltételek, aztán azokra épülve rátermettség, tehetség, alkotókészség, teherbírás, egyszóval egyénre szabott programadó képesség és iránytartás. — Csakhogy nálunk sosem voltak együtt ezek a feltételek. — Nagy íróink, költőink mondták el ékesebbnél ékesebben — semmire nem mentségként, hanem sajgó, száraz tényként —, hogy a Duna-Tisza tájon másként telt az idő, energiánk javát a megmaradásért folytatott harc kötötte le. Boldogabb népeknek már- már unalmas a történelmük, a miénk heroikus. Példaképeink sem a német- alföldi festőktől ismert polgárideálok, hanem bajnokok, hősök, látnokok, messiások, küldetéses emberek, akik ügyet, országot, hazát képviseltek, legjobb meggyőződésük szerint. — Talán, mert errefelé a földet gyakorta dúlták, hódították, tűzzel-vassal rontották... — A föld népe a sokféle ínség, a sok rosszra adott rosszféle válaszok miatt küzdött, küszködött, de legtöbbször félt, sorvadt, szenvedett és maradt. Ha pedig vitték vagy hajtották volna, akkor futva, bukdácsolva menekült, bujdosni, emigrálni, kitántorogni, disszidálni kényszerült. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy nálunk a siker tartalma, igazi és végső próbaköve, mércéje maga a lét, a megmaradás lett. Másként mondva: mifelénk úgy adódott, hogy az igazi siker, vagy amit annak tartunk, az valahogy mindig kollektív. — Azt hiszem, nem csak a sikerrel vagyunk így, hanem a negatív élményekkel is. Amelyek csapdaként leselkednek ránk, s amelyekből már elegünk van. Lát-e esélyt arra, hogy valaha is kikec- mergünk ebből a rossz „passzból” ? — Igen, van esélyünk rá, ha tudomásul vesszük, hogy a polgári értékrend, az egyéni szabadság és teljesítmény nálunk csak akkor válik elfogadott, sőt elvárt társadalmi gyakorlattá, ha nem keveredik kibékíthetetlen konfliktusba azzal a történelmi tapasztalattal, amiből köz- gondolkodásunk építkezik: a kollektív érdekeket is vállaló felelősséggel. A polgári értéktartományból a tömegtapasztalat szerint éppen ez az összetevő hiányzott már a magyar polgárosodás első és igazán nagyot alkotó korszakában, a két- központú monarchia idején. —Lehet, hogy emiatt nem őriz abból a korból egyetlen vérbeli, tetterős alakot sem a nemzet emlékezete? — Igen, pedig voltak és nem is kevesen, nagyformátumú egyéniségek. Ok rakták le szűk évszázad alatt az Európához hasonuló modem Magyarország fundamentumát, a nagyipar, a mező- gazdaság, a kereskedelem, a bank- és hitelszervezet, az infrastruktúra, a városépítés, a tudomány, a kultúra megannyi területén. Sikereik a mi viszonyainkat nézve összevethetők akár az újvilági teljesítményekkel is, csakhogy a magyar fejlődés zsákutcába futott, katasztrófába torkollott. Aminek nem csak világtörténelmi okai voltak, hanem azokkal összefüggésben hazaiak is. Évtizedek jöttek és mindaz ami polgári volt — érték, magatartás —, azt idegennek, magyartalannak bélyegezték. Hordozóját, a citoyent hazug érveléssel bűnbaknak tekintették a verseny- képtelenségüket demagógiával lep- lezők, vagy segédkeztek nagyobb részük kollektív megsemmisítésében. Az így kimondott ítéletet más ideológiai alapon a világháborúk közötti negyed- századot követő újabb tévelygés tette teljessé. A bátrak, a merészek pedig, ha nem akartak Hortobágy poétái, magyar Messiások, vagy bősz Túri Danik lenni, Aranyemberek lettek — másutt. Kérdés: van-e, lesz-e olyan szerencsés a csillagállás felettünk, hogy a sáraranyból itthon is legyenek, lehessenek akár tömegesen is Aranyemberek. Á. Z.
