Békés Megyei Hírlap, 1996. február (51. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17-18 / 41. szám
Luther, az igazság megszállottja a-1 Martin Luther egész élete tele volt ellentmondásokkal. Halálának 450. évfordulóján ismét kiújultak a viták. Valóban Lutheré volt-e a mindeddig neki tulajdonított latin nyelvű Biblia? S tény vagy csak legenda, hogy 1517-ben a kastélytemplom ajtajára szögezte 95 tézisét? (6. oldal) Bennszülött a bálna hátán Sokak számára nem érdektelen a „cetöngyilkosságokként” ismert jelenség, s a válasz, mely e kérdésre adható: miért vetődnek olyan gyakran partra a különféle cetek? Erről olvashatnak a melléklet 7. oldalán. Tj w Vh TI ' V VmV \ Ll TW 0 Éhezni, fázni, félni, a szervezet utolsó energiatartalékait mozgósítani. Szenvedni, tűrni, elviselni megaláztatást, dolgozni embertelen körülmények között. Éjszakánként sírni, emlékezni, remélni és állandóan hajtogatni a szót: hazajutok. Ki kell bírnom, hogy hazajussak. Hadifogság. A ma 70—80 éves férfiak Ha Sztálint ejti le... nemzedékeknek egyre fakuló történelem, apák, nagyapák, dédapák történetei. Mindent, csak háborút ne! Vajon rögzül-e a ma ifjúságában a figyelmeztető' kiáltás? — mered maga elé a 74 éves, nagykamarási Kovács István, aki hat évet töltött szovjet hadifogságban. „Én kötelező' tárggyá tenném az iskolákban a háború szörnyűségeinek, következményeinek, emberi kihatásainak feltárását, bemutatását, hogy ne kalandfilmként, érdekes olvasmányként, hanem az emberi életekre, sorsokra leselkedő legnagyobb veszélyként, tragédiaként tudatosuljon” — mondja. A nagykamarási Kovács István 6 évet húzott le szovjet hadifogságban. A hazától távol átélt történések örökre, kitörölhetetlenül agyába vésődtek. Érthető tehát figyelmeztető kiáltása: Mindent, csak háborút ne! FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER jelentős részének átélt küzdelem a megmaradásért, melynek minden perce, órája örökre bevésődött az agyba. Kitörölhetetlenül. A későbbi Kovács István nagykamarási, szegényparaszti családból származik, 1943-ban szerelt le határvadászként. Mivel kevés volt otthon a föld, állást kellett keresnie. Ment is volna a vasúthoz, de nem vették fel. A 21 éves fiatalember úgy hallotta, ha jelentkezik valamelyik fegyveres testülethez, megússza, hogy a frontra vigyék. A csendőrséget elvetette, a rendőrség mellett döntött. 1944 júniusában már Kassán találja magát, a rendőri tanosztálynál. — 1945 elején értek el bennünket a szovjet csapatok, gyalog menekültünk Mosonmagyaróvárra, majd Szombathelyre — emlékezik. — Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk Ausztriába, de úgy döntöttünk, az országot nem hagyjuk el. Eldobtuk az egyenruhát, a fegyvert, a lakosságtól kaptunk civil öltözéket, és elindultunk gyalogosan haza. Útközben szovjet katonákba botlottunk, akik elszedtek tőlünk mindent. Ezután Veszprémbe kerültünk, ahol azzal hitegettek: kapunk igazolványt és mehetünk haza. Ehelyett egy székesfehérvári lágerbe hajtottak. Két hét múlva egy vonatszerelvényen találtuk magunkat, élelem nélkül utaztunk Bukaresten át Constantába, sokakat tetvek leptek már el, pusztított a tífusz, a járvány a legyöngült szervezetet hamar „kivégezte”. Constantába május 9-én értünk, és a vonatból láttuk az ünneplő hajómunkásokat: vége a háborúnak. . — Első gondolatuk valószínűleg az lehetett, hogy mehetnek majd haza. — Kiengedtek sétálni, láttuk, hogy közelít egy hajó a kikötőbe. Azt nem lehet kifejezni, hogy milyen izgalommal néztük: vajon a kikötő melyik végére áll be a Dimitrov, Elhűlve láttuk, hogy nekünk rossz helyre, vagyis értünk jöhetett. Hazamenetel helyett morzsolt kukorica között napokig hánykódtunk a tengeren, itt is többen életüket vesztették. Novoroszijszkbe, egy lágerbe kerültünk, itt sorba állítottak bennünket, majd megkérdezték: ki tud úszni? Jelentkeztem, beosztottak hát a búvárokhoz kisegítőnek. Ezzel kezdődött kényszerű bolyongásom a nagy szovjet birodalomban. A hat év alatt újabb és újabb helyekre szállítottak. Dolgoztam a Kaukázusban mérleggyárban, Armavirben dohánygyárban, Kabardiában kolhozban, útmunkán, a kubányi szénmedencében bányamunkásként, kőfejtőként, Kijevben homokbányában és téglagyárban, futballstadi- on építkezésén. — Amikor egy másik lágerbe szállították, ezt tudatták vagy hazamenetellel kecsegtettek? — A legtöbbször ez úgy nézett ki, hogy összeterelték a hadifoglyokat, orvosi vizsgálatra vittek, fertőtlenítettek, akiket kellett, tetvetlenítettek is, illetve ezt megelőzendő, eltávolítottak minden szőrzetet, megfürödhettünk, kaptunk tiszta alsó- és felsőneműt, majd azt mondták, megyünk haza. Ehelyett csak egy újabb láger következett. — A családdal valamiképpen tarthatták a kapcsolatot? Tudhatták otthon, akkor éppen merre járnak? — Tábori szám alapján azonosították, hogy ki hol van. Néha-néha befutott egy lap otthonról, de csak úgy volt esélye az irománynak—miként az általunk küldötteknek is —, ha általános, semmitmondó szöveget tartalmazott. Jól vagyunk, jól vagyok, írjál — körülbelül ennyi. Még az elején az egyik unokatestvéremtől kaptam egy érdekes tartalmú lapot. „Ha a két lovunkat meglátod, feltétlenül válaszolj!” Csak itthon tudtam meg, hogy az oroszok elvitték a lovakat tőlük, a rokonom pedig tudta, hogy éppen a Szovjetunióban vagyok hadifogoly. Bízott hát abban, hogy általam rálelhet a lovaira. — Említette, hogy a hadifogság embertelen körülményeit sokan nem bírták ki. Milyen többlet kellett ahhoz, hogy például ön a hat évet átvészelje? —Erős hit a hazajutásban, nem lehetett depresszióba esni, elhagyni magam sem testileg, sem lelkileg. A legnehezebb helyzetben is a megoldást, a kiutat kellett keresni. Amikor az éhség már- már levett a lábunkról, ürgét öntöttünk, megnyúztuk, megettük. A vitaminhiány ellen csalánnal próbálkoztunk. Volt olyan, hogy mínusz negyven fokkal, máskor plusz ötvennel kellett megbirkóznunk. Természetesen az életben maradáshoz sokszor lopni vagy üzletelni kellett. —A szökés gondolata nem merült fel soha? — Törtük rajta a fejünket, de ezt tudták az oroszok is. Ezért ha szökött hadifoglyot elfogtak, a tábor lakóit egy- begyűjtötték, és előttünk verték véresre intő példaként a szerencsétlent. A hazajutást — mint már említettem — sokszor beígérték, de soha nem lett belőle semmi. Elkeseredésünkben folyamodtunk éhségsztrájkhoz, munkamegtagadáshoz, eredménytelenül. — Fiatal férfiak lévén, gondolom, a lányokról is sokat ábrándoztak. — Számos alkalommal dolgoztunk olyan helyeken, ahol formás orosz lányok is megfordultak. Külön felhívták a figyelmünket viszont, hogy ne merjünk udvarolni nekik. A háború férfi- veszteségei miatt sokszor a legnehezebb munkákra is beosztottak orosz nőket. A szénbányában együtt toltuk a csillét velük, a nagy hőségben előfordult, hogy „rendesen” nekivetkőztek, de valahogy meg sem fordult a fejünkben a szorosabb kapcsolat kialakítása. Hozzájárulhatott ehhez, hogy többször megsúgták: a higiéniai „állapotuk” miatt sem ajánlatos viszonyt kezdeményezni. — A hazajutásra milyen körülmények között, mikor került sor? — Úgymond hazaloptak bennünket 1950 decemberében. Persze majdnem ezt a „csatlakozást” is lekéstük, egy november 6-ai eset miatt. Kijevben a forradalom évfordulójára készülve, egy épület homlokzatára Marx, Engels, Lenin és Sztálin életnagyságú, fakeretes képét kellett elhelyeznünk. Lenint azonban „leejtettük” és összetört. Nagy nehezen megúsztuk az ügyet, de azért hozzátették, ha Sztálinnal történik meg mindez, senki nem ment meg a hadbíróságtól. Visszatérve a hazakerülésre, vonattal hoztak a határig, ott leálltunk. Az orosz kísérők kiszálltak, majd úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy mellénk tolatott egy MÁV-szerelvény. Gyorsan kiugráltunk a vonatból, átszálltunk, a szerelvény pedig elindult a Tisza-hídon. Megbeszélés nélkül, ösztönösen csaknem ezer torokból harsant fel a magyar Himnusz. Ekkor még nem sejtettem, hogy több, mint egy évig újra „fogságba” kerülök, immáron a hazámban. Akiknek „őr”-re végződő — mindegy, hogy pénzügyőr, rendőr vagy csendőr—előéletük volt, azokat külön állították, nyomoztak utánunk. Ennek lezárásáig, 14 hónapig építőipari kényszermunkásként dolgoztam Miskolcon, és 1952. január 28-án oldottak fel. Harmincévesen kerültem haza Nagykamarásra, és semmim sem volt. A nősüléssel is igyekeznem kellett, nehogy lekéssem ezt a „csatlakozást”. Boriska 44 éve a feleségem, boldog házasságban élünk. Született egy fiunk és egy lányunk, már négy szép unokánk is van. Úgymond sikerült beilleszkednem a társadalomba, de ha arra a hat évre gondolok, most is beleborzongok. Mindent, csak háborút ne! Nyemcsok László
