Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-08 / 6. szám
o 1996. januar 8., hétfő OLVASÓI LEVELEK — MEGYEI HÍRLAP Olvasóink írják ........... — A z itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Mese a 12 találatról Egyszer volt, hol nem volt, valahol Európában egy kis ország. Ennek az országnak a rendszerváltás után lett sok-sok bankja, mivel az új rendszerben — demokrácia lévén — ez is megengedett. Ezek közül az egyiknek volt egy igen rafinált vezére. A kormány gondolt egy nagyot és merészet és kiemelte pénzügyminiszternek. Az új pénzügyminiszter kapott 16 millió végkielégítést a banktól. Közben kitudódott, hogy a bank tönkrement. A kis ország polgárai elkezdtek számolni, mert az utóbbi évtizedekben rákényszerítették ó'ket a tanulásra. A rendeleteket is ismerték nagyjából, így a gondolkodás-számolgatás után az alábbiakat állapították meg: 1. Végkielégítés annak jár, akinek a munkaviszonya úgy szűnik meg, hogy munka nélkül marad és nem felfelé bukik. 2. A vezér irányítása alatt a bank tönkrement. Azt mondták a polgárok, hogy hm. nem csoda, mert számoljunk csak. A végkielégítés 16 millió, ez osztva hattal, mivel a rendelet szerint hat havi fizetés jár, akkor a havi fizetése cirka 2,67 millió lehetett. Mármost, ha ehhez hozzáadjuk a többi vezető és beosztott bérét, akkor ez az összeg országos szinten sok-sok millió csak mint munkabér. Ha ehhez még az egyéb működési kiadásokat is hozzáadjuk, arra a tényre kell rájönni, hogy ekkora költséget még Rotscild báró sem tudott volna kigazdálkodni. 3. A 16 millió miatt az állampolgárok felháborodtak. Morgolódott is a tévében a miniszterelnök: ,,Nem értem a felháborodást, hiszen javasoltam a pénzügyminiszter úrnak, hogy ajánlja fel az összeget jótékony célra. Meg is tette. Különben is azért a pénzért a miniszter úr megdolgozott.’’ 4. Ekkor az egyszerű polgár megint elkezdett gondolkodni. „Hogyan dolgozott meg a 16 millióért, hiszen a bank tönkrement. Igaz, azóta a hiányt kiegyenlítették. Az is igaz, hogy az államkasszából. Meg hogy a 16 milliót is átadta jótékony célra, de mindezt a mi pénzünkből. 5. Ekkor a polgár a homlokára csapott és azt mondta: mégis csak én vagyok a leggazdagabb ebben az országban, ha a bankot és a minisztert is az én pénzem húzza ki a sz...-ból. Hát ki parancsol nekem, legfeljebb az, aki kiveszi a pénzt a zsebemből a saját céljaira, hogy az én érdekemben, az én terhemre gond nélkül intézkedhessen. 6. Igen ám — mondja a polgár—, csakhogy az én zsebem sem kifogyhatatlan. Sebaj, van nekünk egy szabadon választott parlamentünk és kormányunk. Majd ők megoldják a problémákat. Készítenek különböző terveket, privatizáció stb. A tervek égisze alatt eladják a nemzeti vagyonúnkat és az általunk létrehozott nemzeti értékeinket. Legfeljebb, mire felébredünk, akkor jövünk rá, hogy a saját hazánkban a saját gázvezetékünkön érkező, keletről jövő gázt a nyugati pénzembertől vesszük meg. 7. Más. Készített a miniszter egy-két csomagot. Sehogy sem veszi be a gyomra, miért nem akarja kibontani az a 10 millió állampolgár? Pedig ő olyan alaposan utánanézett az alkotmányban, hogy mit nem lehet. Azt sem érti, mit vacakol azokkal a csomagokkal az a fránya alkotmánybíróság. 8. Ezután ki tudja hányadszor, a miniszter felmondott. Mint a mesében: ,,ha királyé nem leszek, akkor inkább elmegyek." 9. Más miniszterek is jöttek-mentek. Na és: pótolhatatlan ember nincs. 10. Talán mégis van. De van ám. A jelenlegi pénzügyminiszter. 11 . Csak azt nem érti az a buta 10 millió ember, hogy miért ragaszkodik annyira pont ehhez az egy emberhez a miniszterelnök. Milyen érdekek kapcsolják őket ennyire szorosan egymáshoz? 12. Nem kell ezeken törni az állampolgárnak a fejét. Ha valami nem tetszik, csak nyugodtan sztrájkoljon, elvégre egy igazi demokráciában ezt is szabad. Szabadon választott embereinkkel mindig egyezségre jutottunk. Legfeljebb amíg a sztrájk és az alkudozás tartott és az új rendelet megszületett, addigra az energia és egyéb árakat már annyira megemelték, hogy a kiharcolt béremelés már kutyagumit sem ért. Eddig volt, mese volt, sajnos, igaz volt. Egy goromba könyvtárigazgatóhoz Petőfi is írt hasonlót... igaz, őegy goromba tábornokhoz címezte méltatlankodó sorait. Nos, az alábbi eset is megérdemli a nyilvánosságot. Bizonyára emlékszik még a közelmúltban történt beszélgetésünkre, melyben szó esett arról, hogy — ön szerint — túl sok a tanár. Én megemlítettem a bölcsnek nem mondható tervezet szerinti harmincötös osztálylétszámot, ön ezt is igen helyeselte. Am amikor tapasztalataim alapján felhoztam, hogy hogyan fogják az ugyancsak deviáns magatartású kisebbségi gyerekeket tanítani, ön felhevült, nemes gesztusában ,,rasszista, fasiszta!” felkiáltással rámcsapta az ajtót, ami előtt álltam. Nem hittem a fülemnek e viselkedést tapasztalva, és még egyszer benyitottam, magyarázat végett. Ugyanis semmi olyan nem hangzott el korábban, ami felbosszanthatta volna szociális együttérzését. Nos, másodszor is megkaptam a magamét: ,,Kifelé! A viszontlátásra!” , és újra csapódott az ajtó, bizonyítva a kulturált viselkedést. Nem írtam volna meg e sorokat, ha az ön által annyira pártolt kisebbség egyik képviselője nem hívta volna be anyját az iskolába. No, nem azért, hogy jeles szereplésével dicsekedjen. Nem! Hanem azért, mert a pimasz, szemtelen viselkedéséért elcsattant nyakleves miatt az öntudatos anyuka akarta megverni a tanárt az osztály előtt. Rajta hát, védjük őket! Próbáljon egy könyvtári órát tartani nekik, mennyire áhítattal hallgatnák. Utána meg hagyja magukra őket fél órára, azután nézze meg a könyveket. Tapasztalatai után gondolkozhat! (Név és cím a szerkesztőségben) Szeretet hideg szobában? A kereszténység immár 2000 év óta évenként ismételt ünnepe a karácsony, Jézus Krisztus születésének örökéletű emléke, aki töménytelen kinccsel—hittel és szeretettel—bőségesen ajándékozta meg a világot, olyan erkölcsi tisztasággal, amely az egyén, a család, a nemzet boldogulásának hiányozhatatlan alapfeltétele. A karácsony mindig a szeretet ünnepe kívánt lenni. Az ajándékozás is a családi szeretet záloga, lehet, hogy néhány órára most valóban béke és szeretet volna ? Napjainkban azonban csak a jellege marad a karácsony varázsának, a szeretet szó a gyakorlatban más utakra tévedt, a lángoló tűz hamvadóban van, a kritikán aluli erkölcstelenség rátelepedett az emberiségre, így kezdődne a lélek nélküli ember uralma? A néptömegek pusztító fegyverek torkolattüze, az ártatlan emberek ellen elkövetett robbantások tüze nem a szeretetet jelzik, a krisztusi hitre alapozott család jellegét felváltja az élettárs fogalma (egyszerűbb, könnyebb ma vele, holnap nélküle), de mi lesz akkor, ha a két ember nem meri vállalni az egész életre szóló holtodiglan-holtomiglan szerepet, nem fog-e súlyos következményekkel járni a jövőt illetően? De hol a lélek melege ott, ahol az életük alkonyán lévő öregeket minél messzebb Tévő szociális otthonokba dugják. Erkölcs nélküli, beteg az ország, a gyűlölet, a pusztítás, az ország érdekét figyelmen kívül hagyva történik mindez napjainkban. Máskor is volt beteg az ország, de ha annak kenyeréről volt szó, a műveletlennek tartott magyar paraszt nem vágta földhöz a kaszát, mert a tiszta erkölcsű lelkében a földjéért és hazájáért dolgozott a szekér pedig haladt előre. Szívből ajánlanám azoknak, akik tehetnének ennek a gyengülő beteg haza gyógyulásának előmozdításáért, még van bőven a betlehemi istálló melegéből, lehet importálni a korlátlan mennyiségből. Ezzel kellene kezdeni a gyógykezelést. Ha visszautasítjuk e nagy lehetőséget, nagy hibát követünk el. Valahol messze távol egy fehérre meszelt kicsi szobában fülön függő Mária-képpel egy fehér hajú, öreg anyóka fűtetlen, hideg szobában révedező tekintetében mintha valakit várna, de úgy érzi, most sem jön, mint már sok-sok éve. Pedig csak a szobája fűtetlen, szívében még mindig erősen lobog az örök anyai szeretet lángja. Nagyon szeretném, ha a karácsony ünnepére felmelegednének a kihűlt falak és hideg lelkek, mert a szeretet is meleg szobára vágyik. Id. Barát András, Gyula Halántékon őszülő félárva! Köszönettel emlékezem a második világháborús emlékműre, amelyet Kétegyháza nagyközség központjában állítottak fel. Sok-sok felnőtt árvának eszébe juthatna róla, hogy a háború borzalma soha ne ismétlődjék újra. Ezért igen nagy hálával tartozunk annak, aki megtervezte és eszébe jutott e szép gesztus, elsősorban a polgármester úrnak, Argyelán György és Stégermájerné jegyzőnőnek és a többi testületi dolgozónak is. Édesapám neve Bodorló Péter. Született 1914-ben és meghalt 1941. VI. 20-án. Első árvája Kétegyházán én voltam. Özv. Botás Györgyné Bodorló Anna
