Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-27-28 / 23. szám
1996. január 27-28., szombat-vasárnap Négyezer kilométer egyvégtében Repülő drágakövek Másodpercenként 240 szárnycsapásra képes ez az apró állat A repülés izgalmas és bonyolult manőveréhez az állatvilágnak egészen új technikai megoldásokat kellett kikísérletezni, illetve az evolúciónak létrehozni. Mi, emberek, miközben a repülés technikáját tökéletesítettük, sokat bajlódtunk azzal, hogy a merev szárnyak veszélyes berezgéseit megszüntessük. Ma már tudjuk, hogy ezeket a rezgéseket a leszakadó légörvények okozzák, melyek nagyon sok esetben szárnytöréshez, katasztrófákhoz vezettek. A különböző' technikai megoldások állatvilágtól való ellesésére külön tudomány szakosodott ma már a biológián belül, melyet bionikának hívnak. Hogy van-e még mit ellesnünk az állatvilág repüléstechnikájából, arról beszélgettünk Szabó Péter tanár úrral, a gyó'ri Apáczai Csere János Tanítóképző' Főiskola adjunktusával. — A poszméh vizsgálatakor kiderült, hogy e rovar miként képes a másodpercenkénti kétszáznegyvenes számycsa- pásra, miközben az emlősök és madarak többsége legfeljebb húsz szárny- csapásra képes a perc hatvanad része alatt. Kiderült, hogy számymozgató izmaik másodpercenként nem kapnak ugyan tíznél több mozgási utasítást az idegrendszertől, de ezekre nem csak egy-egy összehúzódással, hanem egész rezgéssorozattal válaszolnak. Érdekességeket rejt az energiafelhasználás módja is. Tudjuk, hogy az emberi izmok — mint az élőlényeknél általában —vegyi energiát alakítanak át mozgási energiává. Bár el kell ismernünk, korántsem tökéletes módon, ugyanis az energia 75 százaléka elvész az átalakulás során, így izmaink hatásfoka mindössze 25 százalék körüli. Ha ezzel összehasonlítjuk a méh teljesítményét, akkor azt mondhatjuk — ha a tiszta cukor elfogyasztásából kapott energia alapján számolunk —, hogy hasznos terhelése mindössze kilenc százalékát kell a méhnek motorjának üzemben tartásához felhasználnia. — Hoztak kézzel fogható eredményt a bionikái kutatások? — Tudjuk, volna mit kutatnunk és számos kísérletet is tett az ember, hogy leutánozza a rovarok repüléstechnikáját. A lengyel kutató, Hawlowski tervezett egy entomoptemek nevezett repülőgépet, melyet azon információk szerint hozott létre, amit ma az ember a rovarok repüléséről tud. Megjegyzem, az entomoptert nemhogy repülésre, de felszállásra sem lehetett rábírni. így azt mondhatom, igencsak gyerekcipőben jár a rovarvilág repüléstechnikájának kutatása. —Az állatvilág repülési fenoniénjei a madarak közül kerülnek ki, hiszen egyes költözőfajok óriási távolságokat tesznek meg, sokszor pihenők nélkül. E téren mely faj a világrekorder a madarak között? — Az amerikai aranylile — mely az észak-amerikai kontinensen, Labrador és Uj-Skócia vidékén él — lakhelyéről dél felé, a megfigyelések szerint Dél-Amerika északi partvidékéig 3500—4000 kilométeres távolságot tesz meg majdnem megállás nélkül. Ez abszolút költözködési világrekordnak számít. — Egészen csodálatos repülési képességekkel bír a kolibri is. — A repülő drágakövekként is emlegetett apró madarak általában két- három centiméter nagyságúak, melyek életmódjukhoz, táplálkozási szokásaikhoz rendkívül különleges módon alkalmazkodtak. A madárvilág ezen legkisebb képviselői, mivel lebegve jutnak hozzá táplálékukhoz — hosszú csőrükkel szívják ki a növények, virágok édes nektárját —, mint egy apró helikopter, valóságos légi bravúrokra kényszerülnek, melyhez óriási energiára van szükségük. Naponta annyi táplálékot kell elfogyasztaniuk, mintha egy ember a testsúlyával arányos erőt kifejtve csaknem két mázsa, mondjuk főtt krumplit enne meg. Az egyik kolibrifajnak másodpercenként nyolcvanszor kell előre, hátra csapni a szárnyával, hogy a lebegő állapotot fenntartsa. Ha súlyával arányosan egy ember akarna hasonló erőt kifejteni, akkor másodpercenként ötvenhat cementes zsákot kellene egy méter magasra dobálnia. E madarak kutatói megfigyelték azt is, hogy a kolibrik számycsapása szinkronban van a légzésükkel, ami nagyban fokozza a madarak repülési izomteljesítményét. — Melyik a legnagyobb testsúlyú madár, ami még repképes? — A nagyméretű futómadarak, mint a strucc vagy az emu, nem képesek a repülésre. A kérdésben feltett kritériumnak az Észak-Amerikában élő trombitás hattyú, tudományos nevén Cygnus buccinator felel meg. E hattyúféléről lesz szó a következő héten. Készéi L. András Fekete fehéren Rossz helyen élünk? A gödöllői polgármester, az MDF alelnöke szerint az M3-as autópálya már megépült szakaszán etikátlan dolog lenne használati díjat szedni, mivel az építés költségeit egyszer már megfizettették a gépjármű-tulajdonosokkal és üzemeltetőkkel az üzemanyag árát növelő útalap címén. Ha polgármester lennék Gödöllőn, minden bizonnyal magam is tiltakoznék az autópálya-használati díj bevezetése ellen az M3- ason. Az viszont már egyáltalán nem biztos, hogy olyan érvekkel rukkolnék elő, mint az ellenzéki párt alelnöke. Mert azok bizony kissé sántítanak, úgy is mondhatnám: egyoldalúak. Van ugyan abban valami, hogy az autópályát egyszer már megfizettették velünk, csak az a baj, hogy — az M3-asról lévén szó — olyan útra szedtek tőlünk. Békés megyeiektől is pénzt, amit mi általában nem használunk. A megye lakosainak többsége soha, néhány ezren pedig jó, ha évente egyszer végigsuhannak a hármason. Nekem, itt élőnek tehát egyáltalán nem fáj, ha arrafelé szedik a díjat. Sőt! Különben is, tele van a hócipőm az autópályákkal! A hetvenes években a mi pénzünkből autópályát építettek a Balatonra, hogy a budapestiek (elsősorban ők), péntek délután levonulhassanak a tóhoz, vasárnap este pedig vissza Budapestre. Közben vidéki városaink benzingőzben fuldokoltak, Miskolcra, Szolnokra, Kecskemétre életveszély volt (ma is az) el vagy visszautazni. Később megépült a Budapest-Győr, majd az említett M3-as — még mindig a mi pénzünkből. A végén egy kevés nekünk is jutott: 45 kilométernyi M5-ÖS. Talán most majd továbbépítik. Természetesen fizetősre. Előbb tehát „közadakozásból” megépül a többi, aztán jövünk mi, az amúgy is elmaradott vidék. Azokon a korábban építetteken ne kelljen fizetni, követelik Gödöllőről, mi pedig lássuk be: elkéstünk, értünk már nem „közadakozik senki”. Valami nagyon logikátlan, valami (valaki) nagyon tisztességtelen itt. Vagy csak rossz helyen élünk? Lehet. Árpási Zoltán Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzatával együttműködve lakások építését szervezi Békéscsabán, a Kazinczy úti lakótelepen tetőráépítéssel, kedvező árfekvéssel. A kft. teljes körű előkészítést és lebonyolítást vállal, ideértve a szociálpolitikai kedvezmény és az OTP-hitel ügyintézését is. Várható beköltözési határidő az 1. ütemben: 1996. október vége. Érdeklődni: MANZARD-BAU Kft., SZTANKÓ ANDRÁSNÉ ügyvezető igazgatónál személyesen, Békéscsaba, Irányi u. 4—6. földszint „A”. Lakáseladás minden héten kedden és csütörtökön 10—12 óra között. ■ _ £ Jelentkezési határidő: 1996. február 15. 8 Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Pozsgay vagy összetöri korlátáit, vagy azok törik össze őt Mi történik itt? - teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértó'. Most a Nemzeti Demokrata Szövetség (NDSZ) feloszlatásáról és Pozsgay politikai pályájáról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Inkább tanulságos, semmint drámai hatású a bejelentés: jogutód nélkül megszűnik az NDSZ, melyet alapítója, Pozsgay Imre ki tudja hányadik politikai formációként indított el. Az NDSZ feloszlatása mindenesetre szégyenlősen megokolt, de ésszerű reagálás a választási eredményekben feltárult értékítéletre. Több pénzzel bizonyára valamivel jobb pozíciót is elérhetett volna ez az alvó párt, de valamiért nem volt hiteles azoknak, akik áldozhattak volna rá. Talán amiatt, hogy Pozsgay mindig a rendszerváltás nemzeti összetevőjére helyezte a hangsúlyt. —Már-már abszolutizálta azt... — Igen, de közben homályban maradt a cél és a társadalmi tartalom. Jóllehet, számtalan napi tapasztalat igazolta, hogy éppen ez utóbbi a lényege a rendszerváltásnak. A többi csak keret. Pozsgay vélhetően a folyamatok társadalmi tartalom általi meghatározottságát érthette félre, láthatta másként már a kezdeteknél. Ez okozhatott gondot a követőinek is. Választékos mondataiból ugyanis nehéz volt kihámozniuk a magasztos célhoz vezető irányt, a konkrét teendőket, ezek sorrendjét, a közreműködők körét és egyebeket. Az említett alapösszefüggés fordított megközelítése lehet a magyarázata Pozsgay útkereső, úttévesztő politikai cikk- cakkjainak, mozgás-rádiusza meglepő tágasságának, végső soron: közszereplői sorsa alakulásának. —Ezek az ide-oda csapódásai, politikai cikkcakkjai lennének a magyarázat arra, hogy annyian elfordultak tőle? — Nehéz megmondani, mi volt előbb: a politikai kanyarok, vagy a tömeges elfordulások? Azt hiszem mindenekelőtt említett látásmódja kínált alkalmat és lehetőséget a maga választotta partnereinek, hogy idejekorán bebizonyítsák védnöküknek: a hála nem politikai kategóriá. Védtelen maradt, mert sajátjainak elengedte a kezét, mert nem akart szegényház gazdája lenni. Partnerek helyett úgy tűnt, inkább a hívekre számított. Egyéni profetikus kinyilatkoztatásokra épített. — A rendszerváltást megelőző hónapokban ennek nagy hatása volt. Kár lenne tagadni, a legnépszerűbb politikusok közé számított. A’90-es választáson mégis vereséget szenvedett. — Igen, mert a rendszerbontás pátoszának elmúltával, más történelmi periódusban mindez már hatástalan volt. Egyszemélyes rendszerváltás nincs. Bármilyen fontos volt, mégis másodrendűvé vált mindaz, ami kívülről nézve Pozsgay politikai praxisát jellemezte. Voltak vele egyetértők, vannak követői, de mélyebbre nem nyúlt. Nem voltak, nincsenek csapattá szervezett társai. Meglehetősen általános igazságai, fennkölt erkölcsi summázatai nem pótolták a programot, a szervezettséget. Inkább a passzivitás, a cselekvés- képtelenség benyomását keltették. A feltétlen hívek túlbuzgalma meg kevés volt az üdvösséghez, amikor irányt, tartalmat, szervezettséget kellett volna adni. Pozsgay útja — úgy tűnik — a hiány megnyilvánulása. Pozsgay úgy maradt alul a politikai iszap- birkózásban, hogy személyes céljai közül egyet sem tudott elérni. Nem lett köztársasági elnök, de saját jogán még képviselő sem, és közben elveszíteni látszik egykor volt erkölcsi tőkéjét, a hitelességét. A nemzetiben leelőzték, a népit meg ő nem tudta beemelni a nemzetibe. A nép-nemzetivel való kokettá- lás kompromittálta, a nemzeti közép- osztály pedig, amely most szerveződik, s amelynek szószólójának ajánlkozott, abban az alakulatban látja legbiztosabb képviseletét, amelyikkel a Siófokra írt elköszönő levelében szakított. —A szocialisták siófoki kongresszusára gondol? — Igen. Pozsgay 1990. március 15- én, a Múzeum-kertben mondott ünnepi beszédében már felhívta a figyelmet arra, hogy 1848 érdeme nem csak a forradalmár Kossuthé, hanem a reformer Széchenyié is. Azután 1990 márciusát követően eljött az idő, amikor előbb önérzetesen hivatkozott érdemeire, méltatlankodott a hálátlanság miatt, azután panaszkodott ugyanezért, majd az általa is alapított pártot elhagyva új mozgalmakat, pártot indított útra, s kísérelte meg a rendvágást. —- Mostani lépésével mintha beismerné eddigi tévedéseit. — Csak remélni lehet, hogy így van. Hanem marad el a pálya eddigi tanulságaival való szembenézés, akkor van esélye a visszatérésre. Meg kell szívlelnie 1988-ban másoknak mondott szavait: mi törjük össze korlátáinkat, vagy magunkat törjük össze azokon.
