Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-20-21 / 17. szám
Szépséges szörnyetegek a mélyből Szépséges szörnyetegekkel találkozhatunk: a bálnával, a delfinnel, a gyilkos medúzákkal — és nem is támadnak... Vic Cox könyvének segítségével megérthetjük a mélység állatainak szokásait, túlélésért folytatott harcát. (8. oldal) Hogyan neveljünk magunknak férfit? A közvélekedés szerint a női álmokban megjelenő férfi romantikus, gondoskodó, segít a háztartásban, kicseréli a pelenkát — és legalább középszerű az ágyban... Álljon itt néhány ötlet, hogyan tudja egy nő szerelmi téren is álmai lovagjává formálni partnerét. (10. oldal) Az aggteleki felfedező Még 1953-ban történt. Az akkori járási könyvtár vezetője úgy próbálta „komoly” művek olvasására nevelni az iskolásokat, hogy a Verne-könyvek mellé — amelyek slágerek voltak — kötelezően választani kellett egy ismeretterjesztő művet is. Mindig találomra választottam, s olvasatlanul vittem vissza a számomra érdektelennek tűnő köteteket. Egy alkalommal a Béke-barlang felfedezéséről szóló könyvet vittem haza. Beleolvastam, és nem tudtam letenni. Csodás világba kalauzolt a szerző, akinek a nevét akkor olvastam először. Egy életre megjegyeztem: Jakucs László, a Béke-barlang felfedezője. A csodák világa A véletlen sodort mellé. Sokáig nem is tudtam, kivel beszélgetek, s amikor megtudtam, újból elfogott az a gyermekkori izgalom, amivel felfedező munkáját könyvében követtem. Sarkadon született — éppen holnap lesz 70 éve. Szülei pedagógusok voltak, édesanyja tősgyökeres sarkadi. A professzor úr ritkán utazik egyedül. Most, a népes társaságban is körülveszi felesége féltő gondoskodása. A megfelelő időben hozza a gyógyszereket — mert bizony arra már szükség van —, a vizet; tányérjára csak az általa válogatott falatok kerülhetnek. — Mindig, mindenütt velem volt. Barlangkutatónak neveltem őt is. Sohasem tanult meg úszni, de a szifonba mégis lemerült, amikor arra volt szükség -— kerülünk a barlangtéma kellős közepébe. Könyvéből ismerem, hogy a szifon a barlangászaiban a járatnak egy olyan szakaszát jelenti, amely — mintegy U- alakban alábukva — megtelik vízzel, s továbbhaladni csak akkor lehet, ha ezen a barlangász áthatol. — Az ötvenes években még nem voltak modem légzőkészülékeink. Tüdővel kellett átjutnunk, vaksötétben tapogatva a víz alatt. Voltak ugyan olyan lámpáink, amelyek a víz alatt is működtek, de a szifonban, ha oda ember megy be, felkavarodik az üledék, zavaros lesz a víz, ezért nem használható. Volt olyan szifon, ami eleinte áthatolhatatlannak tűnt, és csupán 10—15 merülés után sikerült átjutnunk rajta. — Ez szörnyű lehet a jéghideg vízben! Soha nem történt baleset? — Szerencsére nálunk soha. Külföldön ez okozza a legtöbb halálos balesetet a barlangászok között. Egy francia barlangász például azért halt meg, mert a ruhája beleakadt egy sziklába, és nem tudott kellő időben a szifonból kiszabadulni. Mi nagyon óvatosan végeztük ezt a műveletet. Ruhátlanul indultunk neki a szifonnak, lábunkra egy kötelet rögzítettünk. Tudtuk mindenkiről, mennyit bír ki a víz alatt, ezért, ha nem kaptunk jelzést a megfelelő időn belül, akkor a kötéllel segítettünk vagy annak mentén mentünk érte. —Hogyan lesz valakiből barlangkutató? — Engem egy majdnem végzetes baleset vezetett erre az útra. A budai hegyekben bolyongva belezuhantam egy 23 méter mély, függőleges kürtőbe. Csúnyán összetörtem magam. Amikor a kórházi ágyon magamhoz tértem, az első gondolatom az volt, hogy történhetett meg velem ilyen ostoba eset. Amikor fölépültem, tudatosan készültem barlangkutatónak. Geológusnak tanultam, ezek az ismeretek nélkülözhetetlenek a barlangkutatáshoz. —Nagyon fiatalon lett országos hírű ember. A Béke-barlang felfedezése tudatos munka vagy a szerencse eredménye volt? — Biztosra mentem. A 30-as években egy kutató megfestette az Aggteleki-barlangban a patak vizét. Azt kutatta, hogy hol bukkan felszínre ismét a patak. Kutatásainak eredményét leírta. Abban volt egy mondat, amelyben azt írta, hogy „a kísérlet nem tökéletesen sikerült”. Erre figyeltem föl, mert: vagy rosszul végezte el a kísérletet, és akkor meg kell ismételni, vagy a felbukkanó víz nem annak a pataknak a vize, amit megfestett. Társaimmal méréseket, kísérleteket végeztem. Minden jel arra mutatott, hogy itt egy másik, nagy kiterjedésű barlangnak kell lenni. Csakhogy ezt egy 26 éves fiatalembernek senki nem akarta elhinni, így hát pénzt sem kaptam a kutatásra. Kénytelen voltam eladni a családi zongorát, ebből fedeztem a költségeket. — Nem nyomasztotta soha, hogy 26 éves korában ért el olyan sikert, amelyet aligha lehet felülmúlni? — Nem. És nem is ezt tartom legnagyobb tudományos sikeremnek. Ez csak a leglátványosabb volt. A további kutatások során újabb barlangokat fedeztem fel. A Pénzpataki-barlangot egy év múlva tártuk fel. Ez kevéssé ismert, pedig egy 60 méteres. vízesés is van benne. ’57-ben fedeztem fel a Baradla alatti Alsó-barlangot. Tanítványaim is tártak fel barlangokat: az Egerszegit, a Kiss Imre-barlangot, a Kossuth-barlan- got és még több kisebbet. Ez is mutatja, hogy tudatos munka folyt, nem csupán a véletlen segített. A földtudományok nemzetközi képviselői legnagyobbra A karszt morfogenetikája című munkámat tartják. Ez a barlangok kialakulásának módjait vizsgálja. Több nyelvre lefordították, sok országban ma is a karsztmorfológia alapművének számít. —Soha nem került életveszélybe? — Dehogynem. Egy szörnyű élményem van még egyetemista koromból. Egy antropológus barátommal, egy Izabella nevű egyetemi hallgatóval, akinek akkor udvarolgattam, és az Aggteleki-barlang igazgatójának két kisgyermekével mentünk be a barlangba egy könnyűnek látszó túrára. Semmi jel nem mutatott arra, hogy baj is lehet. Közben azonban egy langyos tavaszi zápor ömlött a vízgyűjtő területre, megolvasztotta a havat, és a roppant víztömeg bezúdult a barlangba. Valami rettenetes erővel, iszonyatos bömböléssel közeledett felénk az áradat. Annyi időnk még volt, hogy a két gyereket és Izabellát valósággal feldobtuk egy négy méteres szikla tetejére, de mi már nem tudtunk felmászni. Egy darabig kapaszkodtunk, de aztán elsodort minket a víz. Vaksötétben sodródtunk úgy, hogy elvesztettük egymást. Időnként hozzácsapódtam egy-egy sziklához, időnként a víz alá forgatott az örvény. Tehetetlen voltam, s szinte kívülről figyeltem magam, mikor fogok megful-« ladni. Körülbelül 800 métert sodródtam, amikor egy kiszélesedő kanyarban kisodort az ár, és lábra tudtam állni. Ugyanide sodródott ki a barátom is. Tehetetlenül álltunk. Ruhánkat az utolsó szálig leszaggatták a sziklák, testünk teljesen kihűlt. Reménytelen volt a helyzetünk. Közben a sziklán maradt Izabella rémülten látta, hogy a víz rohamosan emelkedik. Nála volt az egyetlen megmaradt karbidlámpa. Két lehetősége volt: vagy marad, és megvárja a biztos halált, vagy elindul úszva, sodródva az árral a kijáratot megkeresni. A gyerekeket egy sállal kikötötte egy cseppkőoszlophoz, hogy el ne sodorja őket a víz, ő pedig vízbe szállt, egyik kezével a feje fölé tartva a lámpát. Egy a százhoz volt esélye a kijutásra. Ha a lámpa elalszik, vége. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk a felénk közeledő, pislákoló fényt. O is meglepődött, hiszen bennünket már holtnak hitt. 400 méterre lehettünk a jósvafői kijárattól, hármasban már nagyobb eséllyel indultunk a kijárat felé. Sikerült kijutnunk. —Visszajár-e Jósvafőre? —Természetesen. Most én vagyok a „nagy öreg”, akit beszámolókra, előadásokra hívnak, és én megyek is szívesen. Nemrég jártam éppen ott. — Mivel foglalja el magát, ha szabadideje van? — Részt vettem egy tankönyvcsalád írásában, szerkesztésében. A címe: A föld, amelyen élünk. A földrajzi ismeretek oktatását segíti. Nagyon szép kivitelű könyv, a megjelent első kötete egy kiállításon Arany-díjat kapott. Aztán rendezgetem a publikációimat. Magam is meglepődtem: 21 kötetem jelent meg. A legutolsó, a Szerelmetes barlangjaim. Ébben foglaltam össze barlangkutató tevékenységemet. Elégedetten állapítottam meg, hogy könyveim közül több is a szaktudomány alapmunkájának számít. Az UNESCO éppen karácsony előtt nyilvánította a Világörökség részévé az aggteleki karszt barlangvilágát; az én Béke-barlangomat is. Nagy dolog ez, hiszen azt jelenti, hogy messziről nézve barlangjainkat találták a nemzetközi szakértők hazánk legértékesebb természeti kincsének. Ennél nagyobb ajándékot bizonyára nem kaphattam volna az utókortól a 70. születésnapomra. Kutas Ferenc
