Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-30-1996-01-01 / 305. szám

«anEKÉS MEGYEI HÍRLAP­MEGYEIKÖRKÉP 1995. december 30., szombat—1996. január 1.. hétfő © Megkértük olvasóinkat Mondjanak egy jó viccet, sztorit! Dr. Gál László, Békés megye rendőrfőkapitánya: — Mi az élet árnyékos olda­lán élünk, de humoros esettel azért találkozunk. íme: közúti ellenőrzés során a járőr leállít egy meseszép, húszmilliót érő Mercedest. Az autót miniszok­nyás, gyönyörű szőke lány ve­zeti. Ám van egy bökkenő: nincs jogosítványa. Akkor saj­nos, át kell adnia a volánt, mondja a rendőr. Erre kiszáll a kocsiból egy öregúr, félrevonja a rendőrt s miközben jogosítvá­nyát mutatja, csendesen így szól: értse meg, biztos úr, na­gyon élvezi a lány a vezetést és én már csak ezt az élvezetet tudom neki nyújtani. A rendőr benéz a kocsi ablakán, a lány, aki megússza egy figyel­meztetéssel, még jobban ki­domborítja dús kebleit, csöpp­nyi szoknyáját is feljebb húzza, hogy kivillanjon csipkés fehér­neműje. A rendőr csak úgy az orra alá motyogja: nekem lenne néhány egyéb ötletem, és nem is biztos, hogy szabálytalan lenne... Dr. König János békéscsabai fogorvos: — Köztudott, hogy éjsza­kai fogászati ügyeletet tartok Jaminában, Kolozsvári utcai lakásomon. Egy-egy éjszaka sok minden megesik. Van úgy, hogy valaki beesik, má­morosán vagy félájultan. Nos, egyszer egy éjféli órán két szuper csinos hölgy társasá­gában díjbirkózó alkatú, ám a félelemtől vacogó fiatalember esett be. Még egy perc, gon­doltam, és elájul, gyorsan kell cselekednem — hipp-hopp már nincs is fog. Örömében a két lány két oldalról óriási pu­szikat nyom — az én arcomra. Az előbb még félájult bete­günk hirtelen feléled, ő is adna egyet, ügyesen elhajolok előle, a lányok elkapják a fiút, karonragadják és már viszik is a „feljavított” zsákmányt. Az ajtóból még dobnak nekem egy-egy puszit, azután ott ma­radok egyedül. Azóta is szo- morkodom, hogy a gruppenszexből nekem csak ennyi jutott!... Dr. Nagy Balázs, a békéscsabai kórház igazgató főorvosa: — Az eset X. város X. kórhá­zában esett. Egy napon közép­korú hölgy jelentkezett felvé­telre a nőgyógyászaton. Csak a főnővért találta, akinek el­mondta, hogy a dolog meg van beszélve a főorvos úrral. A főnővér, aki szigoráról és preci­zitásáról volt ismert, imigyen szólt: kérem, vetkőzzön le, fü- rödjön meg és feküdjön le a hár­mas kórterem négyes ágyába. A hölgy pontosan betartotta az utasítást, vetkőzött, fürdött, fe­küdt. Elérkezett a vizit ideje, amikor a jól ismert módon betegről betegre járt a team, mindenkitől megtudakolva, hogy aludt, miként érzi magát, van-e panasza, kívánsága. Amikor odaértek a szóban for­gó hölgyhöz, neki is feltették a kérdést: mi a panasza? A leg­nagyobb megdöbbenésre ezt válaszolta: nekem semmi, én vagyok az új takarítónő, a do­log meg van beszélve a főorvos úrral... Dr. Maurer József nyugdíjas főorvos Békéscsabáról: —- Ha megengedi, egy vic­cet mondanék. Egy tizenhét éves, csinos lány felugrik az éppen induló budapesti gyors­ra és lihegve viszi be bőröndjét a reménytelenül zsúfolt utas­térbe. Csomagjának nehezen szorítanak helyet a csomagtar­tón, ő pedig kifulladva liheg, állva-kapaszkodva a folyosón. Egy jól öltözött, 130 kilós, ko­rosodó csabai fogorvos meg­szólítja: — Kisasszonykám, én elég idős vagyok ahhoz, hogy senki ne gondoljon rosszra, üljön az ölembe, amig kipiheni magát. Szolnokhoz közeledve, Szajolnál, ahogy a váltók a vo­natot jobbra-balra dobálják, a 130 kilós, korosodó, csabai fogorvos halkan a leányka fü­lébe súgja: — Drága gyermekem, még­is jobb lesz, ha felkel az ölemből, mert úgy érzem, még­sem vagyok olyan öreg, mint hittem. Ötven év emlékeiből Lapunk fél évszázados fennállása alkalmából e helyen rendszeresen bemutatunk olyan olvasókat, akik 40-50 éve előfizetői lapunknak, továbbá visszaemlékezéseket, sztorikat, egyéb színes írásokat közlünk. Búcsú ötven évtől Háládatlan feladat jutott osztályrészemül: több, mint féléves sorozatot búcsúztatni. Május 23-a óta naponta jelentkeztünk rovatunkkal. Tallóztunk öt évtized lapszámaiból, sztorikat, színes történeteket közöltünk olvasóinktól és munkatársaink­tól, bemutattuk a szerkesztőséget, a kiadónkat, a nyomdászo­kat és az ügynökségek vezetőit. Egy kicsit kitárulkoztunk, mint a szerelmesek az első intim együttlét alatt. A hasonlat találó, hiszen mi is a legszebb oldalunkat igyekeztünk meg­mutatni. De miként a szerelemben, úgy itt sem lehet hazudni. Önök, akik évek, évtizedek óta együtt vannak velünk, ismerik minden örömünket és bánatunkat, sikerünket és botrányun­kat, azonnal rájönnének ha lódítani akarnánk. Néha azért bennünket is megkísért a technika-nyújtotta lehetőség és ilyenkor ellágyulunk. Hiszem, ha bevalljuk kis csalásainkat, Önök kegyesek lesznek hozzánk és megbocsáta­nak nekünk. Búcsúzóul hadd mondjak el egy ilyen történetet. A május 23-ai lapunk címoldalát terveztük. Elhatároztuk, munkatársainkról készített fényképet teszünk a címoldalra. Nehéz feladatra vállalkoztunk. Álomnak tűnt, hogy mindenki jelen legyen a fotózásnál: Fábián István kollégánknak külföl­di utat kellett volna lemondania a kép miatt. Nem hiába tapasztalt újságíró, kitalálta, hogy lehet rajta a felvételen akkor is, ha nincs jelen. Megkérte gondnokunkat, Vincze Lajost, álljon közénk, a tördelőszerkesztőkkel pedig meg­egyezett, a számítógép segítségével cseréljék ki a fejeket: a gondnok nyakára „tegyék” az ő fejét. A művelet remekül sikerült, csak az avatottak vették észre, hogy Fábián István kollégánk behúzott nyakkal állt a gép elé. íme bizonyságul az eredeti és a lapban megjelent kép. Kedves Olvasók! Köszönjük figyelmüket, megértésüket, érdeklődésüket, szimpátiájukat. Ünnepi, megemlékező rova­tunk elbúcsúzik Önöktől. Folytatjuk ötven év múlva, 2045. május 23-án. Jegyezzék fel naptárjukba! Tartsanak velünk! Árpási Zoltán Srí Lanka azt jelenti: fenséges sziget 3. A pálma csak a képeslapon magányos Az édenkert egy részlete Ugorjunk egy kicsit vissza az időben! Az első impressziók mindig meghatározóak. Egy éj­szakai repülőút végén a reggel hozott Srí Lankára. Amikor a colombói repülőtérről elindult az autóbusz a szálloda felé, először csak a virágfüzéreket figyeltem. Aztán feltűntek a tehenek. Az or­szágút mentén szabadon legeltek, kószáltak össze-vissza. A hinduk szent állata a tehén: nemegyszer a vágóhídon a hentestől veszik meg, hogy aztán szabadon enged­jék. Ezek a sokszor csontbőrre soványodott állatok kószálnak a város utcáin, az országutak men­tén, békésen legelésznek a temetőkertben, és senkit nem za­varnak. Senki nem zavarja el őket. Ez a kép is hozzátartozik Srí Lankához. Meg egy másik is, amelyet először a repülőtérről a városba tartva fedeztem fel. Hullámpalaemyő alatt körbera­kott homokzsákok, s mögöttük fegyveres katonák. Egy ország rendjére vigyáznak, a belső fe­szültség féken tartását szolgálják. Srí Lanka történelmét tekintve fiatal ország. Azt követően, hogy India déli részéről a tamilok az ország északi és India északi részéről a szingalézek Srí Lanka déli részére vándoroltak, volt por­tugál, majd spanyol gyarmat, fel­ügyelt rá a Holland Kelet-Indiai Társaság, majd az angolok, s vé­gül elnyerte függetlenségét. Cey­lonból —ezt a nevet még a portu­gálok adták — ismét visszake­resztelték eredeti, ősi nevére, s lett a sziget Srí Lanka. Bár a füg­getlenségét 1948-ban vissza­nyerte, 1972-ig a Brit Nemzetkö- zösscg domíniuma volt. Azóta köztársaság és el nem kötelezett politikát folytat. A függetlenné vált Srí Lanka első elnöke, Bandaranaike ma 80 esztendős felesége a köztársaság elnöke és lánya a miniszterelnök. A parla­mentben hat párt képviselői pró­bálják az ország sorsát irányíta­ni. A legerősebb Bandaranaike asszony pártja, a Srí Lanka-i Szabadság Párt. Hatévi szünet után vette vissza a hatalmat a másik erős párttól, amely az Egyesült Nemzeti Párt nevet vi­seli. S az ország belső gondjának a szingaléz-tamil ellentétnek a megoldását. Nem etnikai, ha­nem területi ellentétről van szó. Az ország északi csücskében Jaffna-félszigetén — Srí Lanka legzsúfoltabb, leginkább beépí­tett területe ez—él két és fél ezer négyzetkilométeren vagy egy­millió tamil és önálló államot akarnak Jaffna város szék­hellyel. A szingalézek viszont azt mondják: a világban nyolc­vanmillió tamil él, nagy részük Dél-Indiában, de vannak svájci­ak, angliaiak is. Ha létrejön az önálló tamil állam, senki nem akadályozhatja meg letelepedé­süket a félszigeten. Két és fél ezer négyzetkilométeren viszont 80 millió embernek egyszerűen nincs hely, nem fémek el. Ebből következik, hogy valamerre ter­jeszkedni kell, s nincs más mód, mint dél felé, a szingaléz terüle­tekre kiterjeszteni a hatalmat, va­gyis tamil állammá tenni Srí Lan­kát. A többségben lévő szingalé­zek ez ellen tiltakoznak. Ez a forrása az etnikai villon­gásoknak, ez az előzménye a no­vember 11 -i véres colombói me­rényletnek, amelynek színhelyén ma katonák vigyázzák a rendet, de a forgalom ugyanolyan lüktető, mint előtte volt. A buszmegálló­ban — ahol a robbantás történt — ma is ugyanúgy várnak a következő járatra az emberek, a buszmegálló mögött ugyanúgy te­szik a szépet a kiskatonák a tüzes szemű lányoknak, mint azt megelőzően. Az élet megy tovább. A jó ütemben növekvő gazda­ság révén a nemzeti jövedelem évente 6 százalékkal emelkedik. Az etnikai feszültségek miatt azonban a kormány elég sokat kénytelen költeni a hadseregre. Északon fokozott a katonai jelen­lét, s a hadsereg nemegyszer indul tisztogatásra, hogy a tamil szepa- ratisták fészkeit megtalálja és megsemmisítse. Mindebből a tu­rista nem sokat lát és nem sokat tapasztal. Legfeljebb azt, hogy a frekventált helyeken, a középüle­tek előtt az Európában megszo­kottnál erősebb az őrizet, több he­lyen lehet homokzsákok mögött figyelő katonákkal találkozni. Az is tény, hogy gyakoribbak az ellenőrzések, Colombóban példá­ul láttam, amint a moziba igyekvő emberek mindegyikének belépés előtt nemcsak a jegyét ellenőrizték, hanem megnézték a táskáját is. Az idegenforgalmi te­rületeken azonban ebből vajmi ke­veset vesz észre a turista. Ott nyár van, kék tenger és pálmaerdők. Magányos pálmafát csak az üdvözlőlapokon láttam. Srí Lan­kán csak pálmaerdők vannak, főleg királykókusz, melynek tete­jén ott az érett gyümölcs. S mely­nek olaja ugyanolyan napi haszná­lati cikk, mint otthon, Európában a napraforgóolaj. És hatalmas kop­ra kókusz rosthegyek. Srí Lanka a világ teatermelői között a második, kopratermelői között az első helyet foglalja el. Akkor nem beszéltünk még a vi­lághírű drága- és féldrága­kövekről. A kék zafír Srí Lanka jelképe is lehetne. Mint ahogy jelképe lehetne az országnak az önfeledten nyaraló turista is. A világ felfedezte már ezt a csodála­tos szigetet, a magyarok a felfede­zés előtt állnak. A Siotour partne­rei révén vitt már utasokat a szi­getre. Colombo repülőteréről hajnal­ban indulnak az A—340-es óriás­gépek Európa felé. Az út 11 óra a levegőben, s a gép a hajnallal együtt repül Európa felé. Szigorú a rend, órákkal az indulás előtt a repülőtéren kell lenni. Éjsötétben indulunk a Bandaranaike nemzet­közi repülőtérre. S jó egy kilomé­terre a bejárattól hatalmas tömeg. A trópusi éjszakában beszélget­nek, ülnek, alszanak, várnak. Hajléktalanok? Fölvilágosíta­nak: vendéget várnak, s van, aki két-három nappal előbb kijön ide a repülőtér közelébe, nehogy el- szalassza vendégét, aki egy má­sik országból vagy talán egy távo­li kontinensről érkezik. Srí Lanka és az itt élő emberek vendég­szeretetéről legendákat lehetne írni. Kercza Imre (Vége) * A sorozat végére tartogattunk még egy sztorit, aminek az is lehetne a summázata: az újságírót mindig a kíváncsiság hajtja, ám ez gyakran veszélybe sodorja. Az történt, hogy Kercza Imre, a Somogyi Hírlap főszerkesztője és Erős Zoltán, a Színes RTV főszer­kesztője elhatározta, elzarándokol a tamil-szingaléz háborúskodás né­hány héttel korábbi, több száz áldo­zatot követelő robbantásos merény­letének helyszínére. Természetesen engedély nélkül, mert azt a hatósá­gok nem adtak. Ez azonban nem akadály vérbeli újságírók előtt, vég­tére is az élmény és annak tovább­adása a legfontosabb. A merénylet helyszínére érve döbbenetes lát­vány fogadta őket, a detonáció nyo­mai minden képzeletet felülmúltak. Előkapták fényképezőgépeiket és gyors ütemben kattintgatták, míg­nem szinte a semmiből fegyveresek léptek eléjük, betuszkolták egy au­tóba és a laktanyába szállították őket. Szingalézül persze nem tud­tak, ám rájöttek, mi a baj. A fotózás. A tamilok kémeinek nézték kollegá­inkat, s hiába magyarázták, hogy egyszerű magyar újságírók. A ki­hallgatást vezető tiszt rájuk paran­csolt, vegyék ki gépeikből a fűmet és adják át. Ám mindketten úgy ügyes­kedtek, hogy a merénylet helyszínén készült néhány kocka a film kivéte­lénél fényt kapjon, amitől a tiszt düh­rohamot kapott — elveszett a bizo­nyíték. Fegyvert fogott Kerczáékra és csak nagy nehezen tudták lecsilla­pítani a katonát. Több órás kihallga­tás, börtönnel való fenyegetőzés után ért véget a procedúra, miután a magyar küldöttség igazolta kollegá­inkat, akik megkönnyebbülten tér­tek vissza a szállodába. Ha nem így történik, e sorozat helyett börtönél­ményeiket írhatták volna meg né­hány év múlva...

Next

/
Thumbnails
Contents