Békés Megyei Hírlap, 1995. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-13 / 215. szám

1995. szeptember 13., szerda ÉVFORDULÓ Simonyi a legnagyobb? Ha élne, most lenne 75 éves Simonyi Imre József Attila-díjas költő. 1920. szeptember 14-én született a Romá­niához tartozó Simonyifalván. 1940 és 1949 között kisebb megszakítá­sokkal újságot szerkesztett Gyulán. 1956-tól a városban élt, a Dob utcá­ban, majd a 48-as utcában, végül a Százéves (Reinhardt) cukrászda ud­vari lakásában. Nyolc verses- és két prózai kötete jelent meg. Simonyi Imre 1994. február 10-én hunyt el Gyulán. Rá emlékezünk Sarusi Mihály Szökőélet (Egy szegénylegény vallomása) című, megjelenés előtt álló életrajzi visszatekintéséből vett részlettel. Az író néhány hete a kö­vetkezőket nyilatkozta lapunknak az itt olvasható emlékezéséről: „Egész fejezetet szántam a könyv­ben Simonyi Imrének, ebben a részben arra keresem a választ, hogy Juhász Ferenc, Illyés Gyula, vagy a gyulai költő volt századunk második felének legnagyobb ma­gyar költője?” A három legnagyobb élő ma­gyar író /már itt megáll, szét­néz, figyelünk-e eléggé/: Illyés Gyula és Németh László! ' Ki ajobb? MAGYAROK! Még jobban kihúzza magát, erősebben néz a szemed közé: érted?! Úgy az ezerkilencszázhatva- nas évek végén. ..József Attilának 32, Ady- nak 42. Krúdynak 55 évig nem volt igaza — költi /mert úgy igaz!/ 53 évesen Vég- GYULÁban a DOB U. 6. szám alatti EGYSZEMÉLYES FE- GYENCTELEP-en. S ugyanez rendeltetik 74 éves végsóhajá­ig­...minden nagy — egyben: Legnagyobb! így tudta... Csabai jelenetek Gyulán ismerkedtünk meg — miután eléggé megfogtak sza­naszét megjelenő költeményei — a Várfürdőben, úgy a hatva­nas évek második felében, de elég hamar átjött hozzánk Csa­bára. Nagyon tetszett neki cor- vinkai öreg parasztpolgár szár­mazású házunk, hogy annál jobban ócsárolja a sokemeletes betonketrecben élő prolikat s otthonaikat. Lehetett velem ki­vételesen barátságos is, a /hozzám hasonlóan/ nem túl szerencsés sorsú osztályos tár­saim megvetése eléggé sértett. Gyorsan belém is karolt a csabai Fő-uccán! Tudni való: S. I. a honi kol­lektivizmus dandárján kimon­dottan nemkívánatos, gyűlö­letes, nemkülönben semmibe vett alak volt Békés vármegyé­ben, Csabán is, magam pedig ez időben a helyi /egypárt/lap gyakornoka, fő- szerkesztőm az „ötvenhatos el- lenforradalmár” Simonyi egyik főfő /pufajkás ál/történet- tudományi leleplezője. Úgy hogy lett volna miért meg­rettennem e belém karolás vé­gett! Azért zavart e karonfogva sétafikálás délben a csabai Andrássy-úti tömegben, mert sosem szerettem, ha férfiú ilyen közel kerül hozzám. Ám neki épp az hiányzott; az ember. — Krúdy?... — nézné a cor­vinkai könyvespolcomon, mert hogy avval hencegtem, Gyulá­tól való könyvet hoztam ki a könyvesházból. — ...ez Bródy!... Puff neki. — Te tényleg igazi őrült vagy. S fertály óráig komolyan vett. A Fiume-sarki kávéházban arra kér, ne nézzek hátra, le­hallgatnak; pedig akkor épp a kutya sem! Máskor a Fiume cukrászdájában úgy gyújt rá, hogy az előbbi még ott füstöl az ujjai közt — Láthatja, most már vé­gem! Nagyvenegynéhány évesen is ezt érezte s azóta végig, jó 30 éven át. Aztán hogy megsértő­dött. amikor ’71-ben azzal uta­sította el egy fiatal hölgy, hogy Imre a minap a társaságában azt állította, neki már csak akkor sikerül, ha a nő kézenáll s a kisasszonynak ez, bármennyire igyekszik, nem megy... De nem tetszett Imrének, ha valaki az ő hangján szólt vissza! Gyulai képek Amikor ’73 nyarán — Veszp­rémből Gyulára kirándulva — a korzón összefutunk s érdeklő­désére elárulom, hogy meglel­tem az oldalbordám, megint le­sajnál; mert hogy ő viszont sza­bad, független tudott maradni! ...segítsééég: szabad vagyok — sikolt a költeményben, melyben leírta volt, mindenek elhagyták. —Betették—morogja magá­ban — a bolsi barátai — már­mint az ÉS-be a beszélyemet, melyet a maga költeménye miatt vetet meg velem, s amelyben, az én meglepetésemre is, ott egy írásom. Mindenkivel ilyen végte­lenül durva volt! Kíméletlen, mosdatlan szájú, istentagadó; álljak neki magyarázkodni, vagy kérdezzem meg, őt kik közölték az ‘Élet és Irodalom’- ban?!... Aki nem ismerte, nem szokta meg, az első szóra fa­képnél hagyta. Mi csak egy idő után. Előbb vagy utóbb mindenki eloldalgott. /Áki a végén még rendszeresen eljárt hozzá a Re- inhardt-udvarba, csakis azért, mert nem telt ki az ideje./ Pedig várta, hogy rányissák az ajtót! Valami gyöngéje neki is kel­lett lennie. Mert íróként... Simonyi/falvi/, árultam el neki, tudom, honnan vette a ne­vét; hogy Aradban így mond­ják. Nagyra nyitotta a szemét, hogy már szalajtson is a Kom­lóba krémesért. /A Komlóba, hova később elcipel, javítsuk át ott kettesben a KÜLÖNVÉLE­MÉNY nyomdai levonatát./ Dob utcai kamrájából 1980 szeptember 23-án emel ki ne­kem az ’56-ban eltüntetett TISZTESSÉGES ÍRÁS-ból. Honnan ki kell menekülnie a 48-as utcába, onnan a végső Reinhardtba, mert mindenhon­nan kilakja ínagát: a végén rá­dől a saját micsodája. /Az asz­talain — itt is, ott is, előbb- utóbb — egy könyv, egy folyó­irat, egy kenyér, egy papírpénz, egy kolbászdarab, egy kézirat­lap, egy csikk, újabb nyitott kö­tet, egy csomó hamu, egy min­den, de minden!/ Engem átkoz a 48-ás utcában /amikor betop­panok hozzá/, pedig azért borí­totta föl az épp kotyogó kávéfő­zőt, mert a szoba-konyhás lakásban már csak a tornácon, az ajtó mögött maradt hely a feketerobbantásra. Amikor megtelt a lakása, egy házzal odébb költöztette magát. Teljesen szabad csak disz­nóólban lehet az ember? A takarítást a kiscselédekre, szeretőire s a nagycselédre, anyjára hagyta /ki még egy da­rabig — míg élt — tisztába tette felnőtt fiát/. Nem is maradt meg mellette egy nő sem! Szmola a Királynők Városában Mindamellett — valószínűleg — ő volt a legjobb. — A gimnáziumban még Szmolának hívták — tájékoztat gyulai diáktársa, aki egyáltalán nincs odáig érte. A bihari megyehatáron fek­vő aradi falujával /ki tudja, KURVA EGY SZÜLŐFALU VOLT-e?/ foglalkozó írások­ból kiderül, hogy e kis magyar község népébe némi szlovák­ság s még kevesebb németség is beolvadt. A Szmola — gon­dolom — tót családnév, egy költeményében pedig megem­líti sváb öreganyját. Úgyhogy — ha mélymagyar szemmel nézzük a dolgot — teljesen ért­hetővé válik, miért hirdette joggal 1975 ősz havában Veszprémben, a Királynék Vá­rosában: — Az Árpád-házi királyok szellemi örököse ál! Maguk előtt! A Szmolából lett Simonyi miért ne gondolhatott erre, ha egyszer annak érezte magát?! Mindenek fölött magyarnak. S ha már egyszer magyar az em­ber, bármi szép kitelik tőle. Vajon elbőgné-e magát, ha hallaná, hogy a pesti értelmisé­gi söpredék kiröhögi, amiért /mindössze/ magyar szeretett volna lenni, vagy rögvest kö­zéjük vágná a kocsmaasztalt? — Imre a verseiben mindig szólt valamiről... Ő igen, de a Doktorok sze­rint így annál rosszabb. — Anélkül, hogy ne fájt vol­na neki valami, meg sem muk­kant! — mármint hogy anélkül nem fogott a tolla. Az ő baja. Szmola magyarázta Kur- tucznak, ki a jobb?! MAGYAROK! Őrület, a legjobb Juhász Ferenc? Játssza az őrül­tet; úgy ír, mintha az lenne, pe­dig egy nagy l...t /mondjuk úgy: lószerszámot/ őrült! Beszéltem vele, teljesen épelméjű!! —- há- borog. Hiába, aki megbuktatta az őt vizsgáztató bizottságot... Mentség alig, kartársai /önzésből, tájékozatlanságból, irányzatos elfogultságból /egyszer sem szavazták meg neki a Kossuth-díjat; no meg a mindig melléfogó doktorok, akik miért épp őt vennék észre, amikor kerül közelébb olyan tollforgató, ki Simonyi közelé­be sem ér?! Kiről a doktorok nem álmodtak, így nem is léte­zett; vagy csak alig. /Buda Fe­renc mondja, hogy Adyt „...százszor próbálták már ki­herélni a tudatlanságban díszel­gő doktorok...”; Simonyi még rosszabbul járt, őt meg sem kí­sérelték./ Azt hiszem, ő volt a század második felének legnagyobb magyar költője. /Vagy még­sem? Illyés, Juhász?.../ Mert Simonyi valóban lángész volt. Vagy csak most tűnik olybá? Mellé /elé-, melléjük, elébük / kapaszkodhat még valamelyik nemzedéktársam? Túl sok a már-már tökéletes költeménye! Életében annál többet téve­dett. Csak a példának okáért: az egyébként imádott és istenített Nő /előfordul, hogy/ neki nem ember, a saját anyja /mint költi/ őt nyilván hivatalból szereti s megveti /írja!/ a hány-tucat ne­ki vetett ágyat... Nem érti, miért maradt el tő­le az ember. —A szeretet hiányzott belőle. ...Csoda? Amikor az ifjan választott szentháromságból /úgy érezte, úgy vette/ Isten cserbenhagyta, a Haza elárulta, a Lány meg gyalogbárcás lett? Remekmű-önámítás: lila kacat, mely rajtunk dide­reg. Egyszer s utoljára Ezt olvasd el! — tettem egykor /az önkény évadán/ egykomám elé Simonyi „A negyedik osz- tály”-át, s a cimborának leesett az álla: Imre őrült jó! A negyedik elemiben arra szedte rá az igazgató-tanító /nyilván Simonyifalván/ a diá­kokat, hogy jelentsék föl egy­mást; csak Imre s padtársa mert szembeszegülni, s míg a többi kitartó jelentgetései nyomán a tanító lankadatlan verte a gyer­mekeket, ők ketten jóízűket be­szélgettek az órákon. Hogy majd a költő elmondhassa: ak­kor, ezerkilencszázharminc- ban, tízesztendős korában került szemközt először az ön­kénnyel.-- S akkor győztem fölötte utoljára. Negyvennégyben előbb zsi­dót, majd németet ment; a nácik ellen fegyvert fog, utóbb hason­lóra buzdít az orosz ellen; a Második Tanácsköztársaság ki­kiáltásától csak kétkezi munkát vállalhat, ötvenhatban agyon­verik... Mindig a kisebb, a vé­delemre szoruló mellett találod! Pedig ő is elég védtelen. — De ez még nem magya­rázza, miért ő a legjobb költő. ...Kristálytiszta a hangja, forrástiszta a gondolata, áttet­sző minden mondata, patyolat­tiszta a /versbeli/ hite, az utolsó hangig tökéletesre csiszolt va­lahány költeménye... Még hogy nagy költő lenne /lett volna/ Simonyi...! Aki így él /élt/. ...Ágyán /e — kosztenger­ben úszó — lélekvesztőn/ he- verészve rágta véresen igazra a dalait. Hanyattdöntvén Tán valóban a legjobb, de azért mindennek van határa! A szabadság feltétlen /odaadó, önfeláldozó, rendíthe­tetlen/ híve által gyakorolt ön­kénynek s embertelenségnek is. Ha /valamennyire, már-már teljesen/ érthető is e háboro- dottság. Igen, a végére majdnem megzavarodott. /Annyira nem, hogy a tollát e baj érintette volna./ Egy nő akkor sértődik meg, ha nem akarják hanyattvágni — vágott szájon valamennyiün­ket, pedig csak egykori támo­gatóját akarta leszúrni. Simonyinak Békésgyulában akadt időnként tányér-leves- adó támogatója, akinél vasárna­ponként /meg egyébként is, de egyébként hétközben nyilván mindenki egyébbel van elfog­lalva, hiába érne rá nagyon ak­kor is Imre!/ szeretettel látják vendégül. Egyik ily vasárnapi fölkarolójából 1990-ben a vá­ros első demokrata polgármes­tere lett, akinek a kisleányával igen összemelegedett a mi ma­gányos farkasunk. /Szép költe­mények születtek róla!/ Ám a kislányból nagylány lett s a szülőket — a jelek szerint — bizonyos aggodalom fogta el, és a süldőlány-aggastyán pár­nak válnia kellett. Mire föl Im­re, midőn a polgármester át­nyújtotta neki a díszpolgári ok­levelet, csakis kesztyűben volt hajlandó kezet fogni /ahogy mondani szokta volt/ ezzel a patkánnyal, s megköszön­ve a magas kitüntetést ilyene­ket mondott: — ...Én voltam a rossz fiú, én voltam a csúnya, én voltam a hivatásos csavargó, én voltam a kislányok elcsábítója, a bizal­mukkal való visszaélő. Hogy le­het egy kislány bizalmával ,Az Árpád-házi királyok szellemi örököse áll Maguk előtt!” visszaélni? Nem tudom. Miben bízhat például egy nagylány? Féifirelációban. Abban, hogy előbb-utóbb a férfi hanyatt dönti. Na most, ha ez nem kö­vetkezik be, akkor hiába volt a bizalma, a féifi visszaélt a bi­zalmával. Másképp nem tudom, hogy lehet visszaélni egy lány bizalmával. No én sok lány bi­zalmával éltem többek között vissza... ...És akkor Imre belekarolt egy általa odarendelt másik nagylányba s elvonult. Nagy jelenet volt! De aki szereti az anyját, a párját, a leányát vagy a húgát, aligha tűri szó nélkül ezt a han­got. Mindenesetre én /bármennyire nem értette, mi­ért/ azután évente ha egyszer benyitottam hozzá. Á halála előtt szántam rá magam, hogy benézzek kamrá­jába. A temetőben értem utol. Imre, végül, meglép Másnap már azt terjesztették a jó gyulaiak — kik közül elég sokan csak úgy ismerték, A Költő, mert a nevét amúgy nem tudták —, hogy miközben mi a főkapun vártuk, Imre a hátsón /Szent Mihály lován, avagy lo­va hintáján/ kereket oldott. — Teljes volt az összhang művészete és élete közt — tódí- totta a jól csengő igét a halott Költő búcsúztatója. Való: költészete tiszta, hi­bátlan /makulátlan azért még­sem, mert itt-ott költés közben is kísérti önmagát/, életéről vi­szont álmodni ha álmodott ilyet. Élete /a kétféle, mégis egy fajta zsarnokság alatt/ nem válhatott azzá, s maga sem törte magát. Bármennyire megvetet­te a valót s istenítette a képzelt világot, csak belefeküdt abba, ami van. A valóságban, mert amúgy, költészetében... Tény­leg igen magosba jutott. Nem tudta a kettőt összehan­golni... /Mondom, talán mert nem lehetett:/ Valamit — vala­melyiket — föl kellett áldoznia, és Simonyi /Simonyifalva és Pest helyett csak innen Gyulá­ról/ az életét tette e játszmára. Mert a magyar költészethez aztán hű maradt! így látszat szerint sem vesz­tett. — Nekem nincs legközelebbi hozzátartozóm — döbbentette meg a gyulai kóroda nővérét, amikor talán épp azért került be az ápoldába, mert azt találta mondani az állapota felől ér­deklődő. orvosnak: két lábon állva úgy érzi, mintha az anya- . földön feküdne. Ma már: valóban száll. — Hidd el, Imre, nem volt hiába! Ha hallja. — Nagyon félt a haláltól. Hogy mi lesz azután. Most aztán benne vagyunk, nyakig, a Simonyi nélküli vi­lágban. — Pesten, magyarságáért, kiröhögték. — Mégis Neki volt igaza? Min­denben? Ebben is? Abban. Ha mindenben nem is, elég­gé­Elég nagy volt, uraim! Kár, hogy nem vették észre. Majdnem beleőrült. Ebbe. És most is csak így tudom elképzelni: az indulat majd szétveti. „Indulat”? Nem inkább a semmibe vett tehetség? A legjobban Máraival értett szót; Márai könyveivel. A többi kedvencét el-elfe- ledte. Máraihoz végig hű ma­radt. ’ A tönkrevert polgár volt ő Vég-Gyulában, e honi száműzetésben. Egy darabig — e helyt — első s utolsó.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents