Békés Megyei Hírlap, 1995. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-23-24 / 224. szám
Irányi Grünwald Béla: Juhász és parasztasszony. 1892A nagybányai művésztelep alapító tagja volt Iványi Grünwald Béla festő, aki éppen 55 évvel ezelőtt halt meg Budapesten. Életműve három alkotói korszakra osztható: a nagybányai iskola jellegzetes ecsetvonású képeit a realista plein air törekvéseket tükröző, dekoratív, szecessziós kísérletei váltották föl, s végül az 1920-as években az alföldi festők hatását művészetébe ötvöző impresszionista festő lett. Kaszás Géza a rutinos „főgonosz” Gonoszságból jeles. Legalábbis ami a filmeket illeti. Mert a legtöbb szerepében: sötét, kiállhatatlan alak. Titkosrendör. Besúgó. Elvetemült gazfickó. Ellentéteként annak, aki. Magánemberként ugyanis kenyérre lehetne kenni. Kaszás Géza most egy amerikai filmben, Barry Zetlin rendezésében, A zónában játszott. Varázsát lezselézték, valós énjét a végsőiéig eltüntették. — Óriási kalandokban lehetett része. Robbanás, lövöldözés, pusztítás... élvezte? — Nagyon. Pisztolyt adtak végre a kezembe, és lövöldözhettem, mint az őrült. Csak úgy robbantak a káposztafejek. Isteni játék volt. —Színészilég mennyire megerőltető egy ilyen feladat? Van egyáltalán tétje? — Mi az hogy! Hatalmas. Ha jó munkát végzel, hívnak a következő filmbe. Mondjuk Amerikába. Ahol ezrek küzdenek ugyanazért a szerepért. —Pesten is küzdeni kellett? — Behívtak, hogy megnézzenek. Magas, sötét hajú, rutinos gonoszt kerestek, és engem is megmutattak a rendezőnek. Előbb Bacsó Péter tévésorozatában, a Kis Rómaimban, aztán élőben. Bacsónál, a szokásostól eltérően, egy aranyos rendőrt játszottam, ami Barry Zetlinnek érthetően kevés volt ahhoz, hogy az antipatikus figurát lássa bennem, ezért a sminkesek lenyalták gyorsan a hajamat, hogy a lehető legundokabb palinak tűnjek. Aztán olyanokat kellett csinálnom, mint Clint East- woodnak a westemfilmekben. Szúrós szemmel nézni és azt sziszegni, hogy 1 kill you. Megöllek. így kaptam meg végül a Dimitrij szerepét, aki az „algo- nosz” a filmben. A „főgonoszt” a forgatást követő hetekben tragikus körülmények közt elhunyt, egykor világhírű orosz balett-táncos, Alekszandr Godunov alakította. — Mekkorára nő a színész árfolyama, amikor a szakmában elterjed róla, hogy kiemelkedő szerepet kapott egy amerikai akciófilmben? — Az az igazság, szakmai körökben nálunk nem sokra becsülik az akciófilmeket. Bugyuta történet látványosan megoldva, gondolják, benne lenni szerintem mégis rangot jelent. A legtöbb esetben tényleg fazonra választanak. Kell nekik egy ilyen és ilyen arcú színész, és ha megtalálják, övé a szerep. De ha „béna”, azonnal lecserélik. Tehát nem árt, ha tehetséges. —A film címében szereplő zóna mit takar? — Egy képzeletbeli kelet-európai országban játszódik a történet, ahol a Godunov által megformált gengszternek urándúsítója van és várja az anyagot. Hatalmas erő birtokosaként megzsarolja a nagyhatalmakat, hogy ő lehessen a világ ura. A CIA, tudomást szerezve az ügyről, megbíz egy letartóztatott repülőpilótát, hogy végezzen a gengszterrel és robbantsa fel az urándúsítót. Ha nem teszi meg, villanyszékbe ültetik. Én a gengszter első számú emberét játszom, akinek a pilótát kell megölnie. — Amerikai vonalon mit vár a filmtől? — Hogy velem együtt sikere lesz. Davi elégedetten búcsúzott. Azt mondta, nagyon jó véleményt alkotott rólam, és mindent megtesz, hogy a jövőben újra partnerek lehessünk. Annál a jelenetnél, amikor leüt és lezuhanok a repülőgépről, a producer is jelen volt. Tipikus amerikai. Torz hang, rágógumi, fekete öltöny garbóval, fehér tornacipő. Akkor jött meg New Yorkból és már látta a felvett anyagot. Hozzám lépett és csak annyit mondott: legyek nyugodt, számolnak velem. — Akkor most nyugtalanul várja, hogy hívják? — Vannak napok, amikor elkeseredettségemben úgy érzem, tényleg az lenne a legjobb, ha kimennék és szerencsét próbálnék. Máskor meg maradni van kedvem. Csak nálunk sajnos ez idő tájt nem igazán lehet pályát építeni. Itt a kultúrát magas fokon megalázták. A kommunista rezsim alatt államilag támogatott elit kultúra működött, és nem a tömegigényeket kellett kielégíteni. Volt egy szakmai vivőerő, ami mára teljesen elapadt. Hiába érzem, hogy szakmailag megerősödtem, egy ilyen visszás helyzetben nincs hova lépni. Szorgalmasan tanulok hát angolul, mert ha hívni fognak, azonnal indulok. Szabó G. László Fekete fehéren • • Üres képkeret Az öreg cipészmester, túl a hetvenen műhelye faláról leszedte az illúzióit. Szép keretben díszelgett nála — hogy kuncsaftjai is láthassák — a maga kis történelme. Valamikor még a hetvenes évek közepén kapott egy 1848-as lapot. Igaz, a Nemzeti Újság csak másolat volt, de címoldalán ott „feszített” a 12 pont. Először ez a lap került a keretbe, majd jött a Nemzeti dal, valamikor a hetvenes évek végén. Eredeti nyomat volt, ugyanazon a gépen húzták le — Heckenast Kiscelli Múzeumban őrzött egykori masináján —, amelyen a március 15-i röplapokat. Az újság és a vers mellé 1989-ben egy tízcentis szögesdrót került, a vasfüggöny eredeti darabja. A fiók mélyéről előszedte ’56 óta őrzött és rejtegetett Kossuth-címerét, azt is az üveg alá tette. A dokumentumok sorát az éppen megalakult MDF 12 pontos követelése zárta, szintén ’89-ből. A választáson, 1990-ben az öreg cipész — 1948 óta először — érvényes szavazatot adott le. Az utolsó negyven évben ugyanis abba a másfél százalékba tartozott, akik az egy-jelöltek ellen voksoltak, vagy érvénytelen cédulát dobtak be. A mester az MDF-re szavazott. Aztán a négy év alatt belőlük is elege lett. Azt mondta: a Németh-kormány volt az igazi. Annyi szabadsággal, amit ők adtak, már beérte volna, különben is érzékenyek voltak a kisember bajaira. Ezért az öreg kilencvennégyben rájuk szavazott. Hátha. Másfél év telt el azóta. Mostanra elege lett az egészből. Mint mondtam, műhelye faláról leszedte az illúzióit. Az újságot, a Nemzeti dalt, az ’56-os Kossuth-címert, a vasfüggönyből megmentett szögesdrótot elajándékozta, a ’90-es 12 pontot pedig egyszerűen kidobta. Számára megszűnt a múlt. Nincs mibe kapaszkodnia. Szavazni sem megy el többet. Azt mondja, nincs kire. Eltűnődöm: hány öreg suszter élhet ebben az országban, s tudnak-e róluk odafönn? Arpási Zoltán 85 éve született Vas István költő, műfordító A legkiválóbb magyar műfordítók egyike, Vas István Kossuth-díjas költő 1910. szeptember 24-én Budapesten született, és 1991. december 16-án szintén Budapesten halt meg. Korai költészetét humanista szándék, városi életérzés hatotta át. A józan értelem és a modern nyugtalanság összebékíté- sére törekedett. Korának ellentmondásoktól terhes világát kívánta intellektuális szintézisbe foglalni. Eszmevilágában a bátorság és a józanság szorosan összetartozik. A legkiválóbb magyar műfordítók közé tartozott. Önéletrajzi műveiben is költészetével egyenrangú értéket alkotott. Önéletrajza egyszersmind korrajz, amely hiteles képet ad a két világháború közötti korszak irodalmi, művészeti és politikai mozgalmairól. A következő részlet a „Nekem elég” című verséből való: „... Hiába gyűjtöttem eszmét meg adatot: Azt mondtam csak, amit mondanom adatott. Készülök, s valami készül velem szemben: Akármi az, csak nézem, nem elemzem. Csak egy pontos szóra van immár szükségem, Azt az egyetlen szót adassák megérnem, És hogy amit jelöl, értsem, ne csak lássam: Hiszek a végső felvilágosodásban.” Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Nem csak a leépülés, de a leépítés sem lehet tárgyalási alap Mi történik itt? — Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértő. Most a készülő diáktüntetésekről kérdezzük. — Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — A tüntetés, a tiltakozás a kétezer forintos tandíj ellen folyik. Gyanítom, maguk a fiatalok sem gondolnak többre, holott az igazi probléma nem a tandíj bevezetése. Az igazi baj az, hogy kapkodva nyúltak hozzá a felsőoktatás átalakításához, benne a tandíj kérdéséhez is. Nem tudok más megközelítést elképzelni, csak azt, amelyik figyelembe veszi az ország állapotát, mai és jövőbeni helyzetét, és a gazdaság szükségletei alapján egységes tervezetet dolgoz ki a felsőoktatásra. Ennek a gazdaság szakemberigényén alapuló, működőképes felsőoktatási koncepciónak természetesen tekintettel kell lennie a lakosság anyagi lehetőségeire. — Márpedig a rendszer egyáltalán nincs tekintettel erre. — Ez nagyon komoly probléma, mert egyszerűen nem lehet tudni, kik és mennyien vannak azok, akiket helyzeti előnybe hoz, illetve hátrányosan érint a tandíj bevezetése. Az esélyegyenlőség szép dolog, de mostantól már csak vágy. Előnyben részesülnek azok, akiknek nem probléma, hogy melyik egyetemre menjenek, mert megfelelő kondíciókkal rendelkeznek hozzá. Ugyanakkor nincs kidolgozva, mi lesz azokkal a tehetséges fiatalokkal, akiknek a családi körülménye nem teszi lehetővé az egyetemeken való továbbtanulást. — Úgy látom, tüntetés ide vagy oda, a tandíjat be fogják vezetni. A rendszer- váltásból logikusan ez következik. Le- het-e valami hozadéka ennek a demonstrációkat kiváltó döntésnek? — Feltétlenül, a tandíj bevezetése megerősíti azt az elvi követelményt az egyetemekkel szemben, hogy színvonalasan dolgozzanak, hogy hasznosítható, piacképes tudást adjanak. Idővel teljesen természetes dologgá válik, hogy a diákok arra az egyetemre akarnak majd menni, ahol a pénzükért, a tandíjért kapnak is valamit. A hallgató tehát joggal vár el valóságos teljesítményt az egyetemétől, főiskolájától, hiszen fizet érte. A tandíjnak ez pozitív hatása lehet. Intézmények emelkedhetnek fel és süllyedhetnek le azáltal, hogy lesznek egyetemek, amelyek az ott folyó munka színvonalával tömegeket vonzanak és fordítva. — Ez természetes folyamat, aminek ellentmondanak bizonyos, odafönt kitalált átszervezések. — Valóban, elgondolkodtató az a vajákos bátorság, amellyel bele mernek nyúlni a felsőoktatási struktúrába: ezt összevonom, azt megszüntetem, miközben esetleg a spontán folyamatok más irányú mozgást alakítanak ki. Ez azt mutatja, hogy az értelmiség érdekelt részével nincs párbeszéd. Jönnek a direktívák, szinte riogatásszerűen és nincsenek fórumok, ahol a kormányzat és a felsőoktatásban dolgozók erről normális párbeszédet folytathatnának. Ha a döntéshozók nem akarják, hogy baj származzon az intézkedéseikből, akkor meg kell találniuk a módját annak, hogy ilyen értelmiségi fórumokat létrehozzanak és azokat bekapcsolják a munkába. Ez nagyon nehéz, mert nyilván nem szívesen lenne partner senki a saját leépítésében. A tárcának, a kormánynak tehát pozitívvá kell fogalmaznia a programot. Nem csak a leépítés, de a leépülés sem lehet tárgyalási alap. Nem elég a szükségletek szorítására hivatkozni, hanem a szükségletekre, mint igényre kell egy elfogadható programot felépíteni. Hiszen a modernizáció legfontosabb össztevője az ember. Ezt sokszor kimondtuk már a történelem folyamán, de soha nem volt igazabb, mint most. Napi tapasztalat, hogy tanulatlansággal nem lehet a munkaerőpiacon boldogulni. Olyan ország, ahol az ezer lakosra jutó egyetemisták száma Albánia szintjéhez közelít, nem tervezhet magának fényes jövőt és nem gondolhat az Európához való felzárkózásra, ha közben nem számol az ottani elvárásokkal. A munkaerő Európában elvárt képzettsége és felkészültsége, mint követelmény, elemi feltétele a felzárkózásnak. Ezért nem lehet ötletszerűen, a gazdaság szükségleteit elhanyagolva, csupán a gazdasági kényszerekből kiindulva „belenyúlni” a felsőoktatásba. Á. Z.
