Békés Megyei Hírlap, 1995. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-16-17 / 218. szám
í»Ul I íEjSZME 1995. szeptember 16-17., szombat-vasárnap Megyénk műemlékei Hild-kapu, Mezőhegyes AzT 790-es évek végén látott munkához Mezőhegyesen a neves pesti építész, Hild János és haláláig, 1811-ig készültek el monumentális alkotásai. Első művei istállók voltak, összesen 12 majorban. Hild félkörív-pillér- sorra állította az állás takarmányos padlását. Az ívnyílások nyáron nyitottak voltak, télen mobil deszkafallal lezárták azokat. A tartás belterjessé válása folyamán az íveket véglegesen lezárták, de a pillérek és ívek kirajzolta falfülkék megmaradtak. Ilyen istállókat, mint típusépületeket még Hild halála után is építettek. A központi magtár—Hild következő nagy alkotása — római vízvezetékre emlékeztető, hosszoldalán 27 ívvel, 28 pillérrel. Hild a reprezentatív központban ív- pillérsoros szerkezettel lovardát, központi istállót, valamint empire diadalíveket, kapukat alkotott. A nevét fémjelzi továbbá az öregcsűr, az ómezőhegyesi igazgatósági épület és a csikóscsárda is. Mintegy hatvan épületből áll napjainkban Mezőhegyesen a védett együttes, amelyhez példásan illeszkednek az új létesítmények, családi házak. (Forrás: Tóth István — Mezőhegyes 200 éve) SUCH TAMÁS FELVÉTELE A bizonytalanság varázsa ■ Neki is voltak már gyengébb évei. Harmincöt és negyven között alig forgatott. A „haldokló” magyar film öt is taccsra tette. Udvaros Dorottya mégsem esett kétségbe. Nem az a típus, aki gyorsan elkeseredik. —Mozivásznon legutóbb A nagy postarablásban és a Jó éjt, királyfiban láttam. Két vagy három éve lehetett? De ezek sem voltak igazán jelentős szerepek. — Rosszkor került válságba a magyar film. Az én helyzetemből nézve a lehető legrosszabbkor. Akkor kezdett el agonizálni, amikor a legvastagabb, a legnehezebb szerepeknek kellett volna megtalálniuk. Öt évet veszítettem, de szerencsére csak a kamera előtt. Színpadon ugyanis, éppen ebben a filmes holtszezonban Wedekind Luluját játszottam. Ami nem kis megmérettetés. Az optimizmusom pedig ma is a régi. Én nem szoktam összetörni, bezárkózni, elvonulni, azt gondolni, h ogy nincs tovább, már nem érdemes várni. Ha zötyögős a fűút, azonnal lekanyarodom róla. Most például egy alternatív produkcióhoz csatlakoztam. —Úgy látszik, jól viseli a végeláthatatlan helyzeteket. — Engem irtóra zavarna, ha nem lennének ilyen különös és változatos szituációk az életemben. Halálra unnám magam. Nekem kell a magasfeszültség, a váratlan. A Katona József Színházból is azért jöttem el, mert már semmi bizonytalansági faktor nem volt az életemben. Anélkül pedig valóban nem bírok létezni. Nekem a nyílegyenes, első osztályú autópálya érdektelen egy idő után. Mint a Rolls Royce. Akkor érzem jól magam, ha tudom, hogy bármikor átszállhatok egy ócska Trabantba, és ha kedvem tartja, megállhatok egy ótvaros kiskocsmánál meginni egy krigli sört. Sokkal több időt szeretnék ugyanis a nagybetűs életben tölteni, mint amennyit töltök. Jó lenne faluszéli vendéglőben üldögélni és beszélgetni szépen az arra járókkal. Kevesebbet kellene a művészettel foglalkoznom és sokkal többet azzal, ami körülöttünk történik. Nem kellene annyi bemutatót hajszolnom. Abszolút ellentmondás, tudom, hiszen előbb még a magyar filmeket hiányoltam, most meg azt mondom: sokat dolgozom. De ez az igazság. — A nyarat is munkával töltötte. Kern András első játékfilm-rendezésében, a Szracsatellában játszott.-— Ez ismét egy jobb év számomra. Két mozi- és egy tévéfilmben kaptam szerepet. Úgy látszik, magához tér a magyar filmművészet. Persze az „életművemmel” azért nem vagyok elégedett. Részt vettem egy-két olyan alkotásban, amelyet számon tartanak, de játszottam olyanokban is, amelyek nem igazán sikerültek. Most két hónapon keresztül éjjel-nappal képes lennék forgani, és remélem, ez is be fog következni. A tévéfilmet, Családi nyár címen, Deák Krisztina rendezte, és nagyon örülök, mert helyes a történet. Egy korombeli nőt formálok meg, akinek gyereke van, s nem tudja eldönteni, váljon-e vagy mégse. A másik mozifilm Sólymos András munkája lesz Esterházy Péter Csokonai Lili néven írott Tizenhét hattyúk című könyvéből. Ez művészfilm lesz, mese nincs, de biztos, hogy nem olyan ,.hagyjuk a francba’’ mozi. Én legalábbis nagyon nagy reményeket fűzök ehhez a munkához. Sólymos tehetséges rendező, Esterházyt pedig imádom. Remekül ír. A nő, akit játszom, furcsa egy kicsit. Leszbikus. Ilyen szerepet még sosem kaptam. Nincs olyan sok szövegem, a képre lesz bízva sok minden, de annál inkább kíváncsivá tesz a dolog. —A sztracsatellát szereti? — Állati jó, Tele van csokidarabokkal. —Az is, amelyet Kern András filmjében kapott? — A filmre gondol? Az nem desz olyan édes. Legfeljebb fanyarédes. Mint az Andris. — Új társulatában, az Új Színházban mivel kezdi az évadot? — Egy Labiche-vígjátékkal. December közepéig teljesen lekötöttek. — Akkor most örül? — Örülök, közben azon izgulok, mi lesz a gyerekkel. Ötödikes. Többet kellene foglalkoznom vele, de már látom, hogy mi lesz a vége. Boldog leszek, ha majd délutánonként hazarohanhatok hozzá. Sz. G. L. Fekete fehéren Kalap és talár Úgy látszik, a kormányoknak, miként a könyveknek, megvan a maguk sorsa. Nálunk, legalábbis: előbb-utóbb mindegyikük szembekerül az Alkotmánybírósággal. Az Antall-kormány után most Homéknak is meggyűlt a bajuk vele. A különbség talán csak annyi, hogy a szoc-liberál kabinetnek hamarabb „szakadt el a cérna”, mint emdéeféknek. Ők — ha nem tévedek — országlásuk utolsó évében pörköltek oda az alkotmányosság legfőbb őreinek, a mostaniak viszont mindössze másfél évi kormányzás után, e hét csütörtökön. A dologban az a bűbájos, hogy Antallék Alkotmánybíróságnak címzett kritikáján a legjobban a mostaniak háborodtak fel, természetesen akkor még ellenzékként. Skandallumot kiáltottak, s kapott a kormány, a jobboldali, konzervatív, akkorákat és annyit, hogy alig bírták állni az ütéseket. Mellesleg igaza volt a Fidesz-MSZP-SZDSZ ellenzéknek: hogy jön a kormány ahhoz, hogy elmarasztalja az Alkotmánybíróságot azért, mert neki nem tetsző döntést hozott? De mi van akkor most, amikor ugyanők ugyanazt csinálják. Vagyis csütörtöki ülésükön kiadtak egy kormánynyilatkozatot, amelyben a taláros bírák fejére olvassák, hogy legújabb, a Bokros-csomagot „megcincáló” döntésük „rontja az ország gazdasági-pénzügyi stabilizációja megvalósításának feltételeit” és „megnehezíti az igazságosabb közteherviselés érvényesítését”. Az alkotmánybírák helyében én melegében visszaüzennék (bocsánat a kifejezésért): uraim, menjenek a francba! Felfogásom szerint ugyanis a kormány kormányozzon, az Alkotmánybíróság pedig őrködjön az alkotmányosságon. Ha valaki nem tud alkotmányos engedmények nélkül kormányozni, az vegye a kalapját, aki viszont a szerint értelmezi az Alkotmányt, hogy milyen az ország gazdasági helyzete, ne öltsön magára talárt. Ilyen egyszerű ez. Kormánynyilatkozattal is, meg anélkül is. Árpási Zoltán 110 éve született Benedek Marcell író, esztéta A Kossuth-díjas író, esztéta, irodalomtörténész, az irodalomtudomány doktora: Benedek Marcell 1885. szeptember 22-én Budapesten született és 1969. május 30-án ugyanitt halt meg. Alapító tagja volt a színház művészi és szociális megreformálását célul kitűző Thália Társaságnak. Az irodalomtörténész legfontosabb feladatának az irodalom megkedvel- tetését tartotta. Tanulmányai, irodalomtörténeti munkái — hitvallásához hűen — az irodalmi alkotások élményszerű ismertetésével és önálló szemléletű értékelésével megírt összefoglaló, népszerűsítő művek. Igen jelentős műfordítói, valamint szótár- és lexikonszerkesztői tevékenysége. Tanulmányt írt Victor Hugo, Zola és Shakespeare munkásságáról, fontos munkája A modern magyar irodalom, A francia irodalom és Az olvasás művészete. Ő szerkesztette az 1927-ben megjelent Irodalmi lexikont. Mit szól hozzá kedves tanár úr? Visszaköszön ezer év tapasztalata: a gyalogmagyar mindenből kimarad Mi történik itt? Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértő. Most a privatizációról kérdezzük. —Tellát, mit szól hozzá tanár úr? — Aki tudatosan akarta és értette a rendszerváltást, annak a privatizáció általában nem okozott gondot. A baj az, hogy a polgárok többsége igazából nem értette és ma sem érti a változások lényegét, s 1990-ben szavazatával csak a régi felett ítélkezett és nem az ismeretlen újról döntött. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az embereket — értik, vagy sem a rendszerváltást —, leginkább a privatizáció technikája zavarja, aminek—mellesleg mondva — igazán jó gyakorlata nincs egész Kelet-Euró- pában. ■.— Ezt érvényesnek tekinti azokra a százezrekre is, akik kárpótlási jegyhez jutva földet szereztek, s ezzel—még ha sajátos módon is —, de részt vettek ebben a sokat szidott privatizációban ? — Nagyon érdekes a dolog, de a legkevésbé ők elégedettek a privatizációval, akiknek pedig tényleg elégedettnek kellene lenniük. Nekik a mértékkel van bajuk, úgy érzik, kaptak is meg nem is, vagyis nem kaptak eleget, annyit amennyit ígértek nekik, vagy amennyire számítottak. Hallgatnak ugyanakkor azok és nem bírálják a privatizációt, akik ügyeskedéssel, fondorlatos kivásárlásokkal, a régi menedzsment tagjaiként, vagy külső tőke bevonásával nagy tulajdonhoz jutottak. — Mellesleg nagyon jó taktikát alkalmaznak. Ha cikkeznek róluk, vagy gyanús ügyleteket emlegetnek velük kapcsolatban, hallgatnak. Soha nem válaszolnak, nem magyarázkodnak. Úgy gondolják: hadd ugráljanak afir- kászok, a pénz, a vagyon a zsebünkben, csendben kell ülni rajta. — Igen, a nagy tömegek joggal érzik azt, hogy a fejük felett mennek a dolgok, s tehetetlenek a folyamattal szemben. Ráadásul tapasztalataik mást mutatnak, mint amiről hallanak, vagy a reklámban látnak: nem lett jobb a kiszolgálás, nem lett nagyobb a választék, az árak inkább emelkedtek, mint csökkentek, bizonyos cikkekből hiány van, nem teremtettek tömegével új munkahelyeket, s ami a legfájdalmasabb, nincsenek abban a helyzetben, hogy a folyamatot befolyásolni tudják. Az egész privatizációt nagy himi-huminak tartják, amelynek legfőbb vesztesei ők maguk. Egyre gyakrabban mondják ki: visszaköszön az ezeréves tapasztalat: a gyalogmagyar mindenből kimarad. Van a dolognak még egy fájdalmas következménye. Árnyékba kerül mindaz, ami pozitívum: nyolc milliárd dollár külföldi tőke bejött az országba, megfigyelhetők biztató „jegecesedések”, a Suzuki Esztergomban, vagy a dinamikus tőkemozgás, iparosítás Székesfehérváron. De mondhatnék más pozitívumokat is. —Szavaiból az a következtetés vonható le, hogy a privatizáció nem lett a rendszerváltás ,.sikerágazata”. — A következtetés helytálló. Bármennyire is fájdalmas kimondani, meg kell állapítani: a privatizáció nem javította a rendszerváltás érzelmi-politikai elfogadtatását. Ellenkezőleg, egyre mélyülő, és sokáig fennmaradó ellentmondásokat termelt ki: egyre szélesebb szakadék keletkezett a vagyonosok és a vagyontalanok között, megszűnt a társadalmi csoportok, illetve a társadalom egyes tagjai közötti esélyegyenlőség, széles tömegek számára megnehezült a piacgazdaságba való integrálódás. A legveszélyesebb következmény az, hogy ez a sokat bírált privatizáció táptalajt szolgáltat a demagógiához, főleg abban a rétegben, amellyel elhitették, hogy a rendszerváltás osztrák, német, vagy skandináv egzisztenciájú közép- osztályba fogja őket emelni. Most csalódottan veszik észre, hogy az ígéret nem volt több üres frázisnál. Tehetetlenségükben bűnbakot keresnek: hibáztatják a Nemzetközi Valutaalapot, a Világbankot, a karvalytőkét, s mindezt hihetően tehetik, mert a megnövekedett adósságállomány bizonyítékul szolgál erre. — A végkövetkeztetés eléggé lehangoló... — Nézze, a privatizációt lehet jól, vagy rosszul csinálni, de nem csinálni nem lehet, mert az maga a csőd. Ami itt folyik, abban nincs tapasztalatunk. Több megértésre és türelemre, a másik oldalon pedig önmérsékletre, gyakoribb ellenőrzésre és nagyobb nyilvánosságra lenne szükség. Á. Z.
