Békés Megyei Hírlap, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-01-02 / 152. szám

*§ BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP

1995. július 1-2., szombat-vasárnap

Szerelmespár. Szinyei Merse Pál, a magyarplein airfestészet megteremtője, a modern magyarpiktúra első nagy képviselője 1870-ben festette ezt az olajképet, melyet a Magyar Nemzeti Galéria őriz. A művész legnevezetesebb, leginkább ismert képe, a Majális a Szerelmespár utáni években, 1873-ban készült. Szinyei Merse Pál 150 éve, 1845. június 4-én született Szinyeújfaluban.

fehéren

A morális határon túl

A kormány — beismeri, vagy sem —, pontosan úgy járt, mint a kocsmai verekedés áldozata. Esete hasonlatos a kötekedő cimboráéhoz, akit a nagy pofon „kiosztása” utáni önfeledt öröméből a v isszakézből kapott füles zökkentett vissza a valóságba. A különbség a kötekedő cimbora és a kormány között csak annyi, hogy míg előbbit a kocsma könnyen megbocsátó törzsközönsége előtt vágták szájon, utóbbit mindannyiunk szeme láttára. Akárhogy is, az Alkotmánybíróság tegnapi döntése a Bokros-csomag részleges elutasításáról, felér egy „zakóval”.

Benne van a pakliban — mondhatnánk lazán, s bizonyára mondják is azok, akik számára elviselhetetlenül kínos a döntés. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Gyors egymásutánban ez már a harmadik olyan ítélet, amely a kormány ellenében szolgáltatott igazságot. Kezdődött az ezer televíziós menesztésére hozott határozat elutasításával, folytatódott az egyetemi oktatók elbocsátásáról rendelkező döntés megmásításával és most itt van az újabb Alkotmánybírósági állásfoglalás, amely—előzményei és az elutasított lépések hordereje miatt—mind között a legjelentősebb.

Ennyi és ekkora pofon után illő feltenni a kérdést: mennyit hibázhat egy kormány, egy pénzügyminiszter, egy parlamenti többség? Hol a szakmai, és hol a morális határ? Meddig lehet a hibát elintézettnek vélni egy bocsánattal, és mikor illik, kell a felelősséget vállalva bejelenteni: jöjjön más! A dolgokat bizonyára lehet szépíteni, de tény, a kormány átlépte a morális határt. Azzal, hogy a viharos körülmények között elfogadtatott csomagja az Alkotmánybíróság szűrőjén fennakadt. Tegnap kiderült, még a nemzetmentés jelszavával sem lehet büntetlenül szembe haladni a társadalom természetes jogérzékével.

Nekem, magyar állampolgárnak, rossz a közérzetem. Vajon milyen a kormányé, a pénzügyminiszteré, a Bokros-csomagot megszavazó képviselőké? A felső körökben van-e még morál, lesz-e bárkiben is tisztesség bejelenteni: jöjjön más!.

Arpási Zoltán

Fanyar Fruzsi a Szomszédokból

Kicsit fanyar, nyers és határozott a fodrászlány, akiért kéthetente epe- kedik Gábor Gábor, az üzletemberek gyöngye. Fruzsi a Szomszédokban szivarozik, imádja a hagymát és elviselhetetlennek tartja az üres bókokat. Amolyan huszadik századi kékharisnya, nadrágba bújva.

Pregitzer Fruzsina színészi pályája elismerő kitüntetésekkel van kikövezve: Rajz János-díj, Ratkó-gyűrű, Domján-díj, Jászai-díj. Pedig alig múlt harminc. Amilyen hirtelen robbant be a fővárosi életbe, olyan hamar ott is hagyta a Nemzeti Színházat. Eltűnnie mégse sikerült. Bár a nyíregyházi színház tagja, a Szomszédokból az egész ország ismeri. S ezekben a hetekben a győri Baross úton, a Duna-parton, a parkokban tűnt fel. A fiatal színésznő

most a Népszínház társulatánál vendégeskedik.

— Ót éve a Nemzetiből a politika miatt jött el? .

— Nem. Én még az akkori igazgatóm, Csiszár Imre fénykorában hagytam el, mert elégedetlen voltam a szerepeimmel. Úgy éreztem, hogy bonyolultabbakat is el tudnék játszani, mint amiket kaptam.

—Hogyan lett ,,szomszéd” ?

— Hívtak, ráértem, megnéztek, kellettem. Azóta is örülök, ha a postás kéthetente becsenget a forgatókönyvvel.-— A fodrász Fruzsi figurája saját öllet?

— Horváth Adám forgatókönyvíró álmodta ilyenné, de én is beleszólhatok az életébe.

—Mi a közös a névrokonával?

— Nagyon szeretem a hagymát.

—Szivar?

— Soha. Még cigarettát sem. Káros mindenre.

—Határozottság és szókimondás?

— Emiatt már nemegyszer megjártam. Régebben nem tudtam diplomatikusan megfogalmazni a véleményemet, nem voltam tekintettel másokra. Ma már talán jobban tudok időzíteni.

—Bölcsebb lett?

— Remélem, ilyennek tűnök. Csak így lehet életben maradni.

—Mire a legbüszkébb?

— Hogy szélsőségesen nyilatkoznak rólam. Örülök, ha nagyon kedvelnek, és elgondolkodtat az ellenkezője.

W.K.

20 éve halt meg

Simon István költő

Bazsi-ban,

1926. szeptember 16-án született, és 1975. július 7-én Budapesten halt meg Simon István Kossuth-díjas költő, műfordító. Az 1945 után jelentkező első lírikus nemzedék kiemelkedő alakja, a hagyományos népiesség követője volt. A társadalmi valóságra és a változó világra való figyelés legfőbb jellegzetessége költői életművének. A Kortárs című folyóirat egyik megalapítója, 1957-től rovatvezetője, majd főszerkesztője volt. A Magyar írók Szövetségének titkára, majd főtitkár-helyettesként és Veszprém megye országgyűlési képviselőjeként tevékenykedett.

„...De így, magában tépelődve, múltba nézni és a jövőbe, s tudni majd: minek nekivágott, eltalálta — nem délibáb volt.

Az a nehéz: egy pillanatra a mindenséget tenni latra — maga a küzdő és az ellen, maga harcol a két seregben.

Az a nehéz: hinni, tagadni; az a nehéz: menni, maradni.

Régi harcok, kudarcok népe töprengve néz a messzeségbe.

Azt érzed: most a sok-sok egy itt mind magában harcol, verekszik. Hogy mért teszi, mindegyik tudja, s hogy mit jelent, mindegyik tudja:

lenni egy világ talpkövének, melyre raknak pár ezerévet, és az utódok, ahogy nőnek, ne átkozzák a temetőket."

(Simon István: Az a nehéz—részlet)

Mit szól hozzá, kedves tanár úr?

„Egyre nyilvánvalóbb: ebben a kormányban lassan mindenki csalódik!”

Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Európa-szakértő. Most a kormányról kérdezzük.

—Tehát, mit szól hozzá, tanár úr?

— A kormány ugyanolyan állapotban van, mint az ország. Az egyes polgárhoz hasonlóan orientációs zavarokkal küszködik, mind a helyzetet, mind a programnélküliséget illetően. Hogy mi ennek az oka, az elmulasztott kibeszélés, a változások mély megértésének hiánya, az átalakulás elméleti előkészítetlensége, vagy a programnélküliség, nem tudni. Valószínű az egész együtt. A felsorolt objektív elemek mellett súlyosak a szubjektív okok: a programadás képességének a hiánya. Ráadásul fura mutatványnak vagyunk tanúi. Modernizációs programról beszélnek, amit anélkül akarnak a társadalommal elfogadtatni, hogy igényelnék az együttműködését, aktív részvételét az előkészítésben és magában a modernizálódási folyamatban. Márpedig a társadalom részvétele nélkül lehetetlen modernizálódni, de még reformokat is csinálni.

— Szavai nem túl hízelgőek a kormányra nézve. Csak éppen azt nem mondja ki: ez egy rossz kormány.

— Hogy a kormány rosszabb-e, mint amilyen lehetne? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, le kell szögeznem, nem látok olyan erőt, amely alternatívája lehetne ennek a kormánynak,

mert a kritikusai sem alkotnak olyan összképet, ami a társadalom számára elfogadható lenne, vagy ami a társadalmat mozdulásra tudná késztetni. Egyre nyilvánvalóbb viszont, hogy ebben a kormányban lassan mindenki csalódik.

— Sokak szerint a kormány stílusa rosszabb, mint a valóságos teljesítménye.

— A stílus feltűnő hiányossága, hogy nincs párbeszéd a társadalommal.

— Épp egy hete kiderült, a párttal sincs párbeszéd...

— Igen, s ha nem is súlyosabb, de mindenképp súlyosbító körülmény, hogy még azzal a közeggel is hiányzik a párbeszéd, amelyiknek azonosulnia kellene a kormányzat szocialista részével. De a baj ennél nagyobb. Sajnos a párt, de a többi párt sem rendelkezik azokkal a képességekkel, mechanizmusokkal, hogy érzékelje azoknak az embereknek a gondját, baját, kritikáját, helyeslését, amelyikre hivatkozik.

Úgy gondolom, az érzékelés csatornái nem működnek, a politizálás eleven formái nem alakultak ki.

— Pedig a társadalom egyre kedvetlenebb.

— A társadalomnak rossz a hangulata, a beszorítottság állapotában van, kiábrándultsággal, illúzióvesztéssel, tájékozottságbeli problémákkal, prog- ramtalansággal küszködik, sok olyan dologgal, amit a pártok szónokai nem tudnak megválaszolni. Fel kell tételezni*, hogy azért nincs válasz, mert a változó helyzet állandó elemeit senki nem rakta össze, nem elemezte mélyen. Mindenki csak a negatívumok felsorolására képes.

Bizonyára hiányzik az a csapat is, amelyik ezt az elemzést elvégezné és felelős politikai programmá szervezné.

— A volt MSZMP többek között azért bukott meg 1990-ben, mert vezetői elszakadtak a tömegektől, nem érzékelték az emberek problémáit. A szocialista politikusok—akiknek zöme az MSZMP-bői jött — ezek szerint nem tanultak a bukásból?

— Amennyit a bukáshoz vezető körülményekhez szabottan tanulniuk kellett, annyit tanultak. Ebből jött ki az a rendszerváltási magatartás, aminek politikai megfogalmazásaként megszületett a Szocialista Párt. Az viszont más kérdés, hogy egy történelmi csavar folytán ez a Szocialista Pártnak nevezett alakulat akarva-akaratlanul hatalomra került, és olyan rendszer- váltási helyzetben találta magát, ahol már nem az a feladata, hogy fékezze a folyamatot, a kapitalizálódást, hanem, hogy kiteljesítse azt.

Tehát egy történelmi abszurdumnak vagyunk a tanúi: tud-e szocialista lenni a Szocialista Párt? Egyáltalán, lehet-e szocialista ilyen körülmények között? Úgy tűnik, nem. Ha megnézzük, van-e Kelet-Európábán olyan ország, ahol tudják, hogyan lehet baloldaliként kapitalista versenytársadalmat vezetni, akkor meg kell állapítsuk: nincs ilyen. Ez persze sovány vigasz azoknak, akik úgy látják, a helyzet egyre rosszabb és elviselhetetlenebb.