Békés Megyei Hírlap, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-08-09 / 158. szám
4= BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1995. július 8-9., szombat-vasárnap Cséplés hajdanán. A kézikaszával levágott, kévékbe kötött gabonát a tarlón keresztekbe gyűjtötték, majd lovas kocsival a szérűre hordták. Itt búzaasztagba rakba várta a cséplőgépet a termés. A cséplést örökítette meg a századelőn az ismeretlen fotós: ott állnak az asztagon, búzakévével a villákon az „etetők”, az öreg masina, az erőgép mellett a gépészek, a gazda, hátul, a munkagépnél pedig a szalmahordók, törekes lányok. Embert próbáló munka volt... Varázslatos anyuka Hódított már a legkülönfélébb színpadokon: elvarázsolta közönségét előkelő szállodákban, exkluzív bárokban, neves színházakban, nemzetközi versenyeken. Mostanában új helyszínen, egy fővárosi óvoda porondján kápráztatja el aprócska nézőit a légies bűvésznő, Un- gár Anikó. — Az öt és fél éves Gabi fiam kedvéért gyakran fellépek az óvodájában, de érdekes, hogy nem mindig éri el az ember azt a célt, amit szeretne. Ugyanis az egyik gyerekelőadás után a kis Gabi szomorúan jött haza, és panaszkodott: „A gyerekek azt mondták, hogy te nem is vagy igazi varázsló, mert azok nem így néznek ki.” Megnyugtattam, hogy ha mi ketten igazán akarjuk és hiszünk benne, akkor én is igazi varázsló vagyok. — Ön szerint valóban létezik igazi varázsló? — Bárki azzá lehet, ha az igazi varázslatot át tudja élni, vagyis értéket ad minden apró jelnek, ami az életben történik vele, ha több mélységet ad minden mozdulatnak. Igazi varázslat lehet egy simogatás vagy egy kedves mosoly. — Úy látom, ön eléggé harmonikus korszakát éli, pályafutása során végig ez a kiegyensúlyozottság jellemezte? — Meg vagyok győződve, hogy ez csak egy bizonyos életkor, egy bizonyos érettség után alakul ki. Bár kissé ellentmondó, de én szinte erőszakosan is igyekszem harmonikussá tenni az életemet, hiszen éretten, negyvenéves koromban szültem, és szerintem egy gyerek nagyon nagy felelősséget igényel. Képes vagyok külön-külön élvezni Gabi minden kis mozdulatát, gondolatát. —A bűvészkedés mellett egyre híresebb lesz a divattervező Ungár Anikó. Csodálatos fellépőruháit is ön álmodja meg? — Olyannyira, hogy van, amit én magam is csináltam. A szállodaszobákban gyakran azzal telt az időm, hogy a Bittereket varrogattam. —Nagyon csinos, a filigrán alkatán nagyon jól érvényesül ez az aprócska fekete bőrnadrág. Gondolom, nagy figyelmet fordít karcsú alakjának megőrzésére. — Hetente háromszor egy edzőteremben űzöm a testépítést, de az evés terén nem kell visszafognom magam, ugyanis szerencsés alkatom van, nem vagyok hízékony. Viszont elsősorban fehér húsokat eszem csak, sok zölség- gel, gyümölccsel. K.A. laüffWI fehéren Kamion a házunk tetején Hagyjuk a politikát! Beszéljünk inkább a kamionokról. Ezekről a szeretni való és gyűlöletes jószágokról, amelyek most megszálltak bennünket százával, ezrével elterpeszkedve útjainkon. Előbb a Békéscsaba melletti Veszély csárda és a gerlai út közötti szakaszt „foglalták el”, majd a Veszély melletti új útra, utóbb pedig már a dobozi útra sorakoztak fel. Ha az is szűknek bizonyul, jön a Gyula—Kígyós, majd pedig a Gyula—Kétegy- háza közötti út. Ha ott se fémek, Gyula belvárosa következik: az utcák, a Várfürdő, a házunk kertje és teteje. És akkor elmondhatjuk: kamion kamion hátán. Hozzá jó pofát illene vágnunk. Ha nem telik rá kedvünk, talán még le is mucsaiznak bennünket. Kedvünk pedig egyre kevesebb. Szeretném látni azt a német vagy francia határövezetet, ahol a mellékutakat kamionok foglalják el, ahol miattuk egyirá- nyúsítanak közutakat, ahol lámpával irányítanak országúti forgalmat, ahol áramvonalas budikkal raknak tele városkörnyékeket. A helyzet abnormális. Aki itt él, mindenki tudja, hogy az. Rendőrök, közúti szakemberek, más megyei illetékesek hónapokkal ezelőtt javaslatot készítettek az magas minisztériumnak. Ott a megyeszékhely határában a vámudvar, mellette üres terület. Ingyen adja a terminál, csak burkolja be valaki aszfalttal, betonnal. A benzinkútnál, s a terminál lila épületében üzlet, étterem, szálloda és mellékhelyiség zuhannyal. Hogy ne az úton kelljen főni, s az út szélére piszkítani. Szóval tiszta Nyugat ami ott lenne. De nem lesz, mert a minisztérium, aki pénzt adhatna aszfaltra, betonra, üres placcra, válaszra sem méltatta a javaslatot. Szerintük jó így, ahogy van. Pestről nézve. Maradnak tehát a kamionok. A bekötőutakon, az utcákon, a Várfürdőben, a kertünkben, a házunk tetején. Végtére is a ház legyen annak gondja, aki lakja. De kié legyen a haza gondja? Csak azé, aki lakja? Vágy azé is, aki a lakók pénzén irányítja? Nem úgy néz ki! Arpási Zoltán Húsz éve halt meg Lengyel József író Hányatott sorsú magyar író Lengyel József, aki 1896-ban született Marcaliban, és 1975. július 14-én halt meg Budapesten. 1916-ban jelentek meg első' versei, első novelláját a Ma közölte. Később kivált Kassák köréből és negyedmagával megjelentette az „1918. Szabadulás” című verskötetet. A KMP egyik alapítója volt. 1919 őszén Bécsbe emigrált, később Berlinben, 1930-tól Moszkvában élt. 1938-ban koholt vádakkal letartóztatták, Szibériába vitték, ahonnan 1947-ben szabadult. 1949-ben alaptalanul száműzetésre ítélték, 1955-ben tért vissza Magyarországra. Témáit saját élményei jelentették, részben a magyar munkásmozgalom és emigráció, részben a személyi kultusz története. Legismertebb művei a Tanácsköztársaságról szóló dokumentumregény, a „Visegrádi utca” és a jórészt azonos időszakban játszódó, kalandos „Prenn Ferenc hányatott élete”. „Oldás és kötés” című című novellájából Jan- csó Miklós készített filmet. Csak 1988-ban jelenhetett meg az 1971- ben íródott „Szembesítés” című kisregénye, amely a sztálini korszak ellentmondásait leplezte le. „Börtönben (...) ha van idő, regényeket beszélnek el emlékezetből, néha egy hétig egyfolytában. Vagy valaki végigmondja a Toldit. Amit nem tud szó szerint, azt a maga szavaival. Vagy a Poltavát. Vagy a János vitézt. De börtönben a börtönről nem mesélnek. Az a szabadok dolga.” Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Európa nyugodt fejlődését veszélyeztető népekké váltunk Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, egyetemi docens, Kelet-Euró- pa-szakértő. Most az Európába vezető útról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Óriási veszélyt látok abban, hogy a politika úgy tesz, mintha az Európába menetelés egyben az európaivá válás aktusa is lenne. Elhallgatja, hogy ez kínszenvedéssel teli, nagyon hosszú folyamat, aminek sok összetevője van. Mechanikusnak érzem tehát, amikor valaki el akarja hitetni velünk, hogy ha négy-öt év múlva felvesznek bennünket a NATO-ba, meg az Európai Unióba, akkor egyszerre európaiak leszünk. Az európaisághoz — a nyugat-európai fejlettséget és működést értve alatta — ugyanis kevés, hogy bekerülünk akármilyen szervezetbe. Azzal legfeljebb a biztonságunk erősödhet, de maradunk továbbra is a periférián. A történelemben nem ez lenne az első eset. Hiszen már a kereszténység felvétele az európaiságba való belépésünket jelentette, ám a Nyugat a kisujját sem mozdította, amikor két és fél évszázaddal később ránk törtek a tatárok, majd jöttek a törökök. Tehát európaiságunk a szemükben még nem jelentett velük való azonosságot. — A történelemben mindig naivak voltunk és gyakran hittünk üdvözítő példákban. — Valóban, volt idő, amikor komp- Magyarország hol itt kötött ki, hol ott és másolta az ilyen-olyan példákat, mi voltunk az ilyen-olyan tanítványok, sokszor a legjobbak. Nem látom, hogy okultunk volna elkövetett hibáinkból, az utánzás kudarcaiból. Különben nem kopíroznánk a Nyugatot, mert nekem úgy tűnik, kopírozzuk, vagy legalábbis ilyen szándék munkál bennünk. Ez rossz dolog, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami évszázadok alatt ott kialakult, bevált, az itt is működni fog. — Akkor felejtsük el a Nyugatot és járjunk valami egyéni, magyar utat? —Ne felejtsük el, de a magunk feltételei, az itteni emberek tudata, sajátosságai, történelmi beidegződései figyelembevételével próbáljunk Nyugatra' nézni és a látottakat legfeljebb példának tekinteni, semmiképp nem lemásolandó, leutánozandó valaminek. A szolgai másolat nem fog működni, sőt a Nyugatnak is csak baja lesz belőle. —Indokolt talán a kérdés: kellünk-e mi igazán a Nyugatnak? — Igen, ez jó kérdés, de erre azt mondom, egy kicsit cinikusan: a Nyugat egye meg, amit főzött. — Úgy tűnik nem nagyon akarja megenni, mert a rendszerváltáskor beígért segélyek a mai napig nem érkeztek meg. — Amikor még tartott a világrend- szerek közötti verseny, a Nyugat számára fontos volt, hogy vonzó példát mutasson a szocialista országok népeinek. Ám a helyzet megváltozásával a nyugati példák egyszeriben leértékelődtek, mi pedig Európa nyugodt fejlődését veszélyeztető népekké váltunk. —Kifejtené ezt bővebben? — Gondolja csak végig a rendszer- váltás menetét. Feltűnő, hogy a rendszer elleni lázadásnak, majd magának a rendszerváltásnak a példája a perifériákról indult a centrum felé. Gondoljon csak a poznani eseményekre, a magyar ’56-ra, a csehszlovák ’68-ra, a lengyel Szolidaritásra, a ’89-es román fordulatra. Ezek mind a perifériákon történtek, onnan vonultak be a birodalom központjába és indítottak el olyan folyamatokat, amelyek aztán Gorbacsov bukásához vezettek. Igazán nem akarok párhuzamot vonni, mert túl korai lenne, de a modem kapitalizmusnak azok a perifériái, amelyekhez akarva-akaratlan mi is tartozunk, olyan folyamatokat indukálhatnak a kapitalizmus centrumaiban, amelyek nem feltétlenül szívderí- tőek számukra: bevisszük a nyomort, az elmaradottságot, a nemzeti, etnikai és mindenféle feszültségeinket. Ezzel a kapitalizmus belső ellentmondásává tesszük azokat a problémákat, amelyek eddig csupán külső konfliktusveszélynek tűntek. Magyarán: mi csak problémát jelentünk nekik, amivel ők is tisztában kell, hogy legyenek. Ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy leegyszerűsített kelet-európai képet alakítsanak ki rólunk. — Vagyis ne legyenek illúzióink Európát illetően? — Európa szép hely, jó hely, biztosan meg is érkezünk oda egyszer, de az út — mint említettem — hosszú és fájdalmas lesz, s nem várnak bennünket tárt karokkal. Á.Z.
