Békés Megyei Hírlap, 1995. június (50. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-28 / 149. szám
MEGYEIKÖRKÉP 1995. június 28., szerda Fül ti in ti vált. Ezen a napon hunyt el 1978-ban a gyulai születésű Bordy Bella balett- táncosnő, érdemes művész. 1924-től az Operaház tagja, 1932-től magántáncosnő. 1935- ben operai ösztöndíjjal Párizsban Lubov Egorovnál tanult. Több ízben vendégszerepeit Nyugat-Európában. 1931-től Both Bélától prózai színjátszást tanult. Fellépett az Operettszínházban, 1940—44között prózai szerepeket alakított a Madách Színházban. Nyugdíjba vonulása után, 1965-től színpadi mozgástechnikát tanított operaénekeseknek Bécs- ben és Zürichben. Tehetséggondozás. A sarkadi cukorgyár sportpályáján e hét elején nyitotta meg kapuit a több éves hagyományra visszatekintő kicsinyek tehetséggondozó képzőművészeti tábora. A sátorlakó képzőművészek szomszédságában tehetséges, fiatal focisták ütöttek tábort. Újabb nigériai „üzletek” Az olajosok legutóbb pénteken küldtek telefaxot A nagy nigériai átvágás címmel szombati számunkban megírtuk, hogy az egyik Békés megyei vállalkozás 50 millió dolláros üzleti ajánlatot kapott Nigériából, az ottani nemzeti olajtársaság vezető tisztségviselőinek aláírásával. A pénz fogadása, tisztára mosása fejében 30%-os részesedést kínáltak a nigériaiak, ami mintegy 1,8 milliárd forintos tiszta hasznot jelentene a magyar partnernek! A cikkből aztán kiderült, hogy miféle „üzletről” van szó. Angol és dél-afrikai vállalkozók dollár tízezrekkel, százezrekkel — egyesek milliókkal! — fizettek rá hiszékenységükre. Hétfőn késő este keresett meg az egyik gyulai szálloda képviselője, hogy ők is hasonló ajánlatot kaptak a közelmúltban, a nigériai olajosok legutóbb pénteken küldtek telefaxot, amelyben hasonló ajánlat szerepelt! S a történetnek még nincs vége, hiszen kedden délután Békéscsabáról Máté István fordító hívott fel a következőkkel: Az elmúlt egy-két évben a kezemben négy nigériai ajánlat fordult meg, amelyeket négy különböző Békés megyei cégnek címeztek. Egyébként az egyikben nem az „olajosok” voltak a feladók, hanem a nigériai repülésügyi intézet... — Mikor érkezett az utolsó? — A legutóbbi hozzám került telefaxot július 17-én adták fel az egyik csabai cég címére. Az aláírója Dan Musa úr, aki 32 millió dollárt említ, amelyből 20% jutalék a címzetté, 10% pedig a költégek fedezésére szolgál... — Tudomása szerint volt-e olyan megyénkheli, aki felszállt a milliárdosság felé repítő gépre? — Nem tudom, de az biztos, hogy volt olyan cégvezető, aki külön szobába fordíttatta le velem magyarra a megkereső levelet. Később angolra fordítottam a válaszát, majd ezután elindult Németországba, hogy ott nyisson egy bankszámlát... Amikor néhány hónap múlva megkérdeztem tőle, hogy összejött-e a nigériai üzlet, akkor csak legyintett. Hogy ez mit jelentett, azt nem tudhatom!? * * * A cikk írása közben ismét csörgött a telefon, a vonal túloldalán a szombati cikkünk hírA nigériai ajánlatok hitelességét erősítendő ilyen pecsétek kerülnek az üzleti ajánlatok alá anyagát szolgáltató informátorunk volt. Sürgősen kérte vissza a The Economist című angol lap 1995. január 7-én megjelent számának fénymásolatát, amelyben „A nagy nigériai átvágásáról olvashatunk részleteket. Tudniillik véletlenül kiderült, hogy az egyik ukrán üzleti partnerüket a jól ismert „ajánlattal” keresték meg a közelmúltban a nigériai olaj- társaságtól! A szombaton feltett kérdésünk változatlan: Önök szerint tőlünk eddig hányán léptek nigériai olajra? Lovász Sándor Megkérdeztük olvasóinkat Adnának-e több jogot a rendőröknek? Jónás Gyöngyi, 18 éves, újkí- gyósi ápolónő: Szerintem a hazai közbiztonsági állapotokat nem csupán a rendőrök munkája határozza meg. Ahhoz, hogy a bűnözés visszaszorítása eredményesebbé és hatékonyabbá váljon, az összes belügyi szervnek össze kellene fogni. Én sem a rendőröknek, sem a kommandósoknak nem adnék nagyobb hatalmat. Ám a megszorításokat már az országhatárnál elkezdeném, hisz egyre több a külföldi bűnöző. Nagy Mariann, 15 éves, békéscsabai tanuló: Amennyiben rajtam múlna, én a bűnözés visszaszorítása érdekében nem a rendőröknek adnék több jogot, hanem a bírósági ítéleteket szigorítanám úgy, hogy ezektől a szankcióktól tartsanak a bűnözők. Manapság egy-egy gyilkos gyakran csak néhány év börtönt kap, s a háromszoros gyilkosnak alkalma van a negyedik gyilkosságra is. Ezért én úgy vélem, nagy kár, hogy eltörölték a halálbüntetést. Szász Andrásáé, 50 éves, geszti tanárnő: A rendőrök nem kapják meg a munkájukhoz szükséges megbecsülést, eljáráskor a hatáskörük is eléggé kevés. Külföldön a rendőröket valóban hatósági közegként kezelik, és a rendőr szava döntő. A bűnözők büntetései szinte nevetségesek; a nőkkel erőszakoskodókat és a gyerekrablókat én keményebben büntetném. A rendőrök bére is alacsony, nincsen arányban a szakma veszélyességével. Szoták Tivadar, 43 éves, magyar- bánhegyesi anyagbeszerző: Meggyőződésem, hogy nem hatalmat, hanem pénzt kellene adni a rendőrségnek. Amennyiben az anyagi feltételek javulnának, és a rendőrök biztos egzisztenciában éreznék magukat, még hatékonyabban dolgoznának. A hatalmat és a jogot azért nem bővíteném tovább, mert akkor nagyobb lenne a visszaélések aránya is. Hisz valakinek minél nagyobb a hatalma, annál könnyebben él vissza vele. (Magyari) • • Otven nap — ötven lap I.apunk fel évszázados fennállása alkalmából Ötven nap — ötven lap címmel, a történelmi visszatekintés jegyében sorozatot indítottunk. Összeállításunkban szerepel tallózás egykori újságokból és megszólalnak jeles személyiségek, régi olvasóink, kollégáink, akik hozzájárultak a lap arculatának kialakításához. Célprémium a nyári munkák legjobbjainak A megyei tanács végrehajtó bizottsága az aratási és a cséplé- si, valamint a nyári talajelőkészítési munkák gyorsítására célprémiumot írt ki a legjobb teljesítményt elérő traktorosoknak, aratógépkezelőknek, kombájnosoknak, cséplőmunkacsapatoknak. A megyei tanács vb felhívással fordult megyénk valamennyi traktorosához, kombájnvezetőjéhez, cséplőmunkacsapatához: jó munkájukkal segítsék az aratás- cséplés és a nyári talajmunka mihamarabbi befejezését. A megyei tanács célprémiumát elsősorban az nyerheti el, aki aratógéppel legalább 220 holdat vág le két százalékon aluli szemveszteséggel, 10 centiméternél alacsonyabb tarlót hagyva. Az első helyezett 1100, a második 900, a harmadik 700, a negyedik pedig 500 forint jutalmat kap. Ajutalom 60 százaléka a traktorvezetőt, 40 százaléka pedig a munkagépkezelőt illeti. A kombájnosok jutalmazását géptípusonként határozták meg. Valamennyi kombájntípusnál a két százalékon aluli szem veszteséget és a 10 centiméternél alacsonyabb tarlómagasság elérését állapították meg, ugyanakkor az ÁC—400-as típusú gépeknek legalább 30, az ACD—343-as kombájnoknak 35, a B—62-es gépeknek 40, az SzK—3-as és 4-es kombájnoknak pedig 65 vagon gabona betakarítását írták elő. Megyei szinten géptípusonként két-két kombájnost jutalmaznak. A célprémium összege első helyezettnél 1500, a második helyezettnél 1200 Ft. (Békés Megyei Népújság, 1963. június 28.) így lettem újságíró Lényegében egy pörkölt miatt vagyok itt. Ami az újságíróvá válást illeti: a miért és a hogyan közül az utóbbira egyszerűbb válaszolni. Jelentkeztem és felvettek. Néhány perccel a negyedik X-em elérése előtt léptem e pályára. Ekkorra a földi vándor tarisznyájában már némi tapasztalat is lapul az otthonról hozott, hamuban sült pogácsa mellett. Sihederként magam is hittem a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szocializált és intemacionalizált eszméiben, ám a napok, hetek, hónapok, később az évek múlása világossá tette: a létező szocializmusban—ahogy mondani szokás: mecsodakülönbség! —más elmélet és más gyakorlat létezik. (Eltalálták: enyhe hányingerrel olvasom, hallom azokat a védekezéseket, melyek így valahogy szólnak: „a karrierem érdekében kényszerültem bele a pártba”. Ez akkor sem valami erkölcsös, ha igaz volt, ha meg nem, pláne. Az új hatalmi tényezők helyében úgy irtóznék az ilyen alakoktól, mint ördög a tömjénfüsttől.) Szóval, akkoriban főként a gyakorlattal volt bajom, többek között a „szocialista összeköttetéssel”, melyet nemes egyszerűséggel csak piszkos korrupciónak neveznék. Gondoltam valaha, még előző szakmámban—a nyolcvanas évek második felében —, hogy egy munkámat közvetlenül érintő, nyilvánvalóan törvénytelen és korrupt ügynek a végére járok. Felmértem az eszközeimet: minden létező jogszabály igazam mellett szólt. Két dologgal nem számoltam: lesznek erők, melyek a törvényesség ellenében sem hagyják érvényesülni az eljárási szabályokat, illetve, hogy az illetékesek nem lesznek kíváncsiak a tényekre, a bizonyítékokra. A főnököm irodájában ültünk, s a Pestről érkezett, avatott ítészem kurtán-furcsán közölte, hogy az ügy „le van zárva”. E drámai pillanatban—sűrű bocsánatkérések közepette—kukkantott be a személyzetis a főnök ajtaján: „Elnézést, most telefonált a ...-i gazdaság vezetője: elkészült a pörkölt!” Mondják meg, mi legyen ezek után az ember, ha nem újságíró?! Kiss A. János (Folytatjuk) Két nagymama (de milyen fiatalok most a nagymamák) ellesett párbeszédéből: — Mikor látlak legközelebb? — Legfeljebb a nyár végén—tudod, én most unokázom! Hű, micsoda faramuci kifejezés. Modoros, mesterkélt, még hivalkodó is. S nyelvtanilag? Az unoka ugyebár főnév, ebből képeztek egy ikes igét: unokázik. Az analógia: kutya—kutyá- zik; baba — babázik; hinta—hintázik. Ezeket már teljes természetességgel használjuk, de az unokázik? Persze, van „szülőzik” is, amitől felfordul a gyomrom. Vagyis nem nyelvérzékem tiltakozik elsősorban, hanem az erköl- csiségem. Mert ugye ha valaki unokázik vagy szülőzik, az azt jelenti, hogy ő foglalkozik, törődik az unokáival, illetve a szüleivel. Ami némelyek szájából úgy hangzik, mintha azzal dicsekednének, hogy ők golfoznak. Egyszóval, valami szokatlan és előkelő dolgot művelnek. Pedig az unokázás, meg a szülőzés az nem sport — ezzel nem kell hivalkodnunk. De nem is valami áldozatvállalás vagy hősi tett. Az unokákkal meg a szülőkkel törődni szent kötelességünk! És örüljünk, ha megadatik nekünk, hogy gyakoroljuk. Istenem, mit szólt volna az én öreganyám (apám édesanyjáról, született Ka- jári Gizelláról van szó), ha valaki megkérdezi tőle: Tessék mondani, nem fárasztó ez az unokázás? Fárasztónak ő legfeljebb a kapálást tartotta, de arról se beszélt. A család őt soha nem fárasztotta. Pedig hét gyerek felnevelése nem kis fáradtsággal jár... S a hétből — mikor már felnőttek, akkor is — majdnem mindig volt otthon valaki. Később meg már az unokák is megjelentek. Most is hallom apám szavait, mikor leszálltunk a bicikliről: Kihoztam pár hétre ezt a gyereket kedvesanyám... (Kedvesanyám! — így szólították nagyanyámat a gyerekei.) Mire ő: Hagyd csak nyugodtan, majd megleszünk... S megvoltunk! De milyen jól megvoltunk... Engem általában csintalan, rossz kölyöknek tartottak. Nem is alaptalanul. Égyedül apai nagyanyám hangoztatta: Higgyétek el, semmi bajom nincs ezzel a gyerekkel. S neki nem is volt. Mert soha nem akart direkt módon nevelni; hagyott élni öntörvényeim szerint. Ami persze nem azt jelenti, hogy azt csináltam, amit akartam. De nagyanyám — valami természetes ösztöntől vezérelve -— értett ahhoz, hogy energiáim céltudatoUnokázás san használhassam fel. Persze egy nagy tanya gazdasága — egész szerves élete — a kisgyereknek is ad élményt, látnivalót, munkát. Fejés! Még csak nézem a műveletet, de a tej „elszűrésében” már részt veszek. Hozom a köcsögöket, tüsténkedem, később már azt is tudom, hogy egy fejősnél (tehenenként) hány literre lehet számítani. Péntekenként (böjti nap) mindig túróslepényt, kalácsot, mákos kiflit süt nagyanyám. Nézem a kemence tüzét, megtanulom, hogy ne álljak a piszkafa útjába (hátul nincs szemem, kisfiam), s buzgón darálom a mákot, rakom tepsibe a kifliket. Közben a kispulykákat is meg kell etetni (amíg egészen gyengék, valami túrós keveréket kapnak), s a feladatot már képes vagyok ellátni. A krumplit a főzéshez mindig a nagyapám tisztítja (más segítsége nem is volt soha nagyanyámnak), természetesen én is leülök a vödör mellé—segítek, s hagyják, hogy segítsek. Van saját bicskám, bár még iskolába se járok... S bármit is csinálunk együtt—mindig beszélgetünk. Nem meséket hallok, hanem igaz történeteket; nagybátyám gyerekkoráról, ismerősökről vagy régen volt emberekről. Folytonos kérdésem nem untatják az öregeket. Nagyapámnak van humora — olykor ugrat, de értem az ugratást. Nevetünk — az öreg könnyeit törölgeti. Egyszer ügynök érkezik a tanyába, gyümölcsfákat ajánl. (Arra is emlékszem, mikor termőre fordultak ezek a fák.) A vigéc rám mutatva szellemeske- dik: „unottka, unottka?” Nagyszüleim egyszerre: Nem, nem! Dehogyis unjuk mi ezt a gyereket; már nagyon sokat segít nekünk. Áz igazság az, hogy elnézték ügyetlenkedésemet, például amint kisvillám- mal összekaparom-rakom a kacsák, libák által kiszemezett árpakalászokat vagy hogy fordítva „vetettem föl” az istrángot. Sok minden mást is elnéztek, de ha megérdemeltem, soha nem mulasztották el a dicséretet. Általában igyekeztek önbizalmam növelni, pedig soha az életben nem tanultak gyemeklélektant. Én tanultam, de most, mikor néhány hétre az unokákat várjuk, nem a könyvízű tudományt próbálom felidézni, hanem nagyszüleim (elsősorban nagyanyám, mert kisgyereket inkább asszonyok tudnak nevelni) példáját. Persze, nekünk nincs tanyánk, de van kert, s akad még aprójószág is, meg van két kedves kutya... És hát itt vagyunk mi (még nem is olyan nagyon öregek), akik nem unokázni akarunk, csak együtt lenni a gyerekekkel. Hogy ez esetleg fárasztó lesz? Nagyanyám intőleg emeli föl szel- lem-ujjait: Ejnye, kisfiam, hát elfáradhat a szeretet? Gyarmati Béla
