Békés Megyei Hírlap, 1995. június (50. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-21 / 143. szám
MEGYEIKÖRKÉP 1995. június 21., szerda Új sávok próbája a Vészéinél A két új sávot néhány napig „tesztelhetik” a járművezetők, amíg a régi pálya új kopóréteget nem kap. A beruházás befejezése június végére várható FOTÓ: SUCH tamás Földink volt. Ezen a napon hunyt el 1856-ban a geszti születésű Tisza Domokos költő, Tisza Lajos bihari főispáni helytartó fia. Tisza Kálmán és Lajos öccse. A szülői háznál tanult. 1850—51-ben Arany János volt a nevelője, aki költői kísérleteit is irányította. Később súlyos tüdőbaj támadta meg; állapotán 1854—56 közötti itáliai és egyiptomi tartózkodása sem tudott már segíteni. M. Tisza Domokos hátrahagyott verseit Arany János rendezte sajtó alá, és látta el élőszóval. A kiadásról édesanyja gondoskodott. Napközis tábor. Gyulán az idei nyári napközis tábort az 1. számú általános iskola szervezi. Az érdeklődők az általános iskola titkárságán jelentkezhetnek. Lassan befejezéséhez közeledik a 44-es főút Békéscsaba— Gyula közötti szakaszán a Vészéi csárda melletti útkorszerűsítés. Az autósok tegnap kipróbálhatták a majdani négysávos szakasz újonnan megépített felét. A Békéscsabai Közúti Igazgatóságon Szabó Lajos hídmér- nöktől, a beruházás műszaki ellenőrétől megtudtuk: azért volt szükség az ottani munkások számára kissé kellemetlen feladatra, a forgalomelterelésre, mert most a régi két sávot aszfaltozzák. A kopóréteget ugyanis csak úgy készíthetik el, ha megfelelő helyeken bemarásokat végeznek a burkolaton. Szabó Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy a járművezetők változatlanul óránként 40 kilométeres sebességgel haladhatnak, a korlátozás tehát nem szűnt meg. Igaz, nagyon sokan eddig sem vették figyelembe a Kresz-táblákat, és gyakran óránként 80—90—100 kilométeres sebességgel száguldottak végig a beruházással érintett szakaszon, veszélyeztetve egyben az építő munkásokat. A jelenlegi munkafolyamat egy-két napig tart, a beruházás befejezése pedig június végére várható. A vészéi szakaszt a tervek szerint akkor helyezik forgalomba, addigra az útpályán minden munkát be kell fejezni. L. E. Megkérdeztük olvasóinkat Mit csinálnak a lejárt határidejű pénzérmékkel? Braun Márton, 27 éves, gyomai géplakatos: A fillérek megszüntetését helyes lépesnek tartom, hisz fillérért már évek óta semmit sem lehet vásárolni. Az viszont már szomorúbb, hogy forintunk olyan gyenge lett, hogy váltópénze már semmit sem ér. A régi kiadású pénzek közül, amelyiket csak tudom, még július 1-ig elköltőm, a többit pedig elteszem emlékbe. Ha nagyon sok tízesem és húszasom marad, akkor azokat majd becserélem. Maczák Mátyás, 59 éves, békéscsabai rokkantnyugdíjas: Nagyon régi pénzgyűjtő vagyok, így most is megtartom ezeket a hatályukat vesztő érméket. A félkör alakú pénztárcám zsúfolásig tele van fillérekkel, meg régi öt-, tíz- és húszforintosokkal. Közülük egyetlen egyet sincs szándékomban becserélni. Elteszem az egész készletet a nagyon régi pénzérmék mellé, hisz évek, még inkább évtizedek múlva ezek is komoly értéket fognak képviselni. Nagy Nikoletta, 21 éves, szarvasi egyetemi hallgató: Ezen eddig komolyabban még nem gondolkoztam, de egy pár pénzérmét biztosan elteszek, hogy majd gyerekeimnek és unokáimnak is meg tudjam mutatni. A régi papír tíz- és húszforintosokból is őrzök néhány darabot. Persze azért egy ideje én is igyekeztem megszabadulni a fillérektől. Vásárláskor például a visszajáró fillérekre már régebb óta nem tartok igényt. Tímár Istvánná, 33 éves, mező- berényi, gyesen levő anyuka: Semmit sem szeretek az utolsó percre hagyni, így már most gondoltam erre is. Az utóbbi időben a boltokban szinte mindenütt régi kiadású pénzérmékkel fizetek, s a fillérek közül is igyekszem néhányat „elsózni”. Persze azért az összes nemkívánatos érmétől nem tudok megválni, hisz amíg forgalomban vannak, velük is adhatnak vissza. Ezeket majd megtartom emlékül. (Magyari) • • Otven nap — ötven lap Lapunk fel évszázados fennállása alkalmából Ötven nap — ötven lap címmel, a történelmi visszatekintés jegyében sorozatot indítottunk. Összeállításunkban szerepel tallózás egy kori újságokból és megszólalnak jeles személyiségek, régi olvasóink, kollégáink, akik hozzájárultak a lap arculatának kialakításához. Eredmények és gondok a csorvási Ady Tsz-ben A tél folyamán én is azok között voltam, akik Csorváson igyekeztek meggyőzni a dolgozó parasztokat a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről. Ott voltam az Ady Termelőszövetkezet bölcsődéjénél, vagyis a megalakulásánál. Azóta eltelt néhány hónap és sokat hallottam az Ady Tsz fejlődéséről, elért eredményeiről. Kíváncsi voltam az eddig megtett útjára, ezért felkerestem. F. J., a tsz elnöke szívélyesen fogadott, s hosszasan elbeszélgettünk. Mikor őt elnöknek választották, mint tekintélyesből gazdálkodó középparasztot, az Ady Tsz-nek mindössze 18 tagja s háromszáz hold földje volt. Akkor is volt gondja és felelőssége éppen elég. Azonban az alakulás óta eltelt fél esztendő alatt a tagok száma 456-ra, a földterület pedig 2500 holdra növekedett. F. J. elmondta, hogy az Ady Termelőszövetkezet az állat- állomány beállításához — jelenleg 96 szarvasmarhájuk, 40 tenyészkocájuk és 160 lovuk van —, és a férőhely építkezésekhez szinte alig vett igénybe állami támogatást, főként a saját erőre támaszkodtak. Azonban van gond is. A szövetkezet nagy földterületéhez kevés a munkaerő. A kimutatás szerint 456 tag között van 80 idős, beteges ember is, akikre a nehéz fizikai munkában már nem lehet számítani, akiket már nyugdíjra javasoltak. A munkaerőhiány tehát nagy gond most az aratás küszöbén. Az aratás sem lesz könnyű. Kiss Rózsi (Békés Megyei Népújság, 1960. június 21.) Fábián István / így lettem újságíró Három kiváló embernek köszönhetem, a szerencsém mellett, hogy írhatok, rendszeresen beszélhetek a rádióban, néha televíziózhatok. Ha azon a nyáron — 1964-ben — a gyulai Góg Imre nem a futballszezon idején veszi ki szabadságát, aligha vallhatnám: szinte mindent megkaptam eddig a munkámban. És nem feledhetem el soha a drága emlékű hírlapíró-szerkesztőt, Iván Laci bácsit, miként a pesti kollegát, Szombathy Istvánt sem, aki akkor biztatott, amikor — már „menetközben”—le akartak taszítani a pályáról. Talán igaza is volt a nagytekintélyű bizottságnak, amikor azt írta: „Az ön politikai és ideológiai felkészültsége nem elégíti ki a pályakezdő újságíróval szembeni követelményeket. A felvételi vizsgán nem bizonyította kivételes képességeit... A Bizottság határozatát a főszerkesztő elvtárs megfellebezheti....” Valószínű, néhol sokat ért volna a levél '90 táján, ám jobb helye van a fiókomban. Szerencsére az életnek többször kell bizonyítanunk, amit azért merek megemlíteni, mert huszonnégy vaskos spirálfüzet, egy doboznyi magnószalagon őrzött rádiófelvétel mégis csak bizonyítja, nem volt hiábavaló. Elismerések? Egy mindig eszembe jut. Édesanyám egyszer félretette egyik cikkemet, s nagybetűkkel ráírta: „PISTA-CIKK!” Az önkifejezés lehetőségén túl, kell-e több az embernek? Ne feledjem, nem kis büszkeség: kifejezetten a munkámnak köszönhetem, hogy sok-sok kiváló embert ismertem meg. Mi több, a legkiválóbbat is, akivel valaha találkoztam. És az „újságíróskodás” nélkül aligha utazhattam volna be a fél világot, lehettem volna részese közel száz világversenynek. Érdekes, mégis ehhez kapcsolódik legnagyobb fájdalmam is: Egy hónapon belül kétszer jártam Barcelonában — csak éppen egy évvel azután, hogy a St. Jordi-csarnokban a sporttörténet első megyei olimpiai aranyát nyerte Ónodi Henrietta... Sokakkal szemben kitüntetésnek érzem, hogy újságíró lehetek. Ha egyszer idő előtt hívatnának, hogy ne tovább, nagyon szomorú lennék... , (Folytatjuk) Most a leghosszabbak a nappalok. Most kell, hogy reménység töltse el szívünket. Energiáktól duzzad a világ, miért éppen mi maradnánk ki az örök megújulásból? Az élet, a nagy hullámvasút, még csúnya zuhanásai közben is kínál egy kis emelkedőt, rajtunk múlik, hogy észrevegyük a mindennapok örömeit. S ha nagyon kuszák, fájón zaklatottak emberi kapcsolataink, próbáljunk legalább a természet erőivel feltöltődni, talán sikerül. Talán. Mámorítóan szép mostanában a határ. Enyhe szélben ringó búzamezők, harsány zöld kukoricatáblák, festő ecsetjére kívánkozó, szelíd táj. Honfoglaló őseinknek hála, áldott vidéken szereztek számunkra hazát. Költőink által megénekelt, oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után, reménykedünk folyton a jószerencsében, és a marakodások múlásán. S a remény valóságra válása egyre tolódik, vár újabb nemzedékekre. Mi pedig csodálhatjuk a földnek népét, mert dolgoznak rendületlenül, hiszen a sejtjeikbe vésődött a parancs, hogy tenni kell, még akkor is, ha ki tudja lesz-e fáradozásuknak haszna? Érezhetjük, hogy egyre fenyegetőbb a költői látomás, mely szerint kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. S a pimasz hazai ha- rácsszedők oly szenvtelen arccal nyúzzák le rólunk a sokadik bőrt, ahogy nem dolgozhattak a török adóbehajtók sem. Boldogult emlékű idegen császárainkról már nem is beszélve, akik megmondták: a birkát etetni kell, ha nyírni akarjuk. Rövidesen kiviru Inak a napraforgó tányérok. Egy évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy e pompázatos virágra csak a szobám falát díszítő festmény emlékeztet ezután. Örülök, hogy nem így történt, s a zömmel külföldi kézbe került növényolajipar nem csupán piacot vásárolt magának, hanem szükségük van hazai alapanyagra is. Egyelőre. Hiába no, érhetik még az embert kellemes csalódások. Mint ahogy a fent említett festményben és alkotójában képtelenség csalódni, hiszen mindig új meg új szépségeket fedezek fel a képen. Koszta Rozóka festette nekem, életének utolsó nyarán. Ő se gondolta szegény, hogy az lesz a búcsúzás. Végrendeletet se készített, és a gazdag életmű érzésem szerint most ebek har- mincadjára kerül. Ha csal az érzésem, nagyon kérem, kedves gyulai illetékesek, cáfoljanak meg gyorsan. Hiszen mindenki tudta, hogy Koszta Rozália teljes lényével Gyula városáért élt, alkotott. Sokadmagammal tanúsíthatom, minden vágya az volt, hogy egyben maradjon az életműve. Amilyen szívós akarattal harcolt a nagy előd, Kohán György Június hagyatékának méltó bemutatásáért, megérdemelné, hogy most álljon elő a buzgó lokálpatrióta, aki érette is szót emel. Virágok, virágok. Legalább ti hirdessétek a szépséget, s ne a hervadás szomorú illatát juttassátok eszembe. Ezért is babusgatom oly reménytelen elszántsággal azt a margarétát, amelyet egy töpörödött anyókától vásároltam. Ott ült a kis drága egy alacsony sámlin, körülötte már teljesen elnéptelenedett a piac, de látszott rajta, hogy inkább kinn éjszakázik, de megvárja a vevőjét, nem viszi haza a portékát. Szíven ütött e konok türelem, és megkérdeztem, mennyiért adja? — Egy százas az egész — válaszolt lelkesen. — Fő, hogy kapható. Tessék szíves ideadni. — Bizony, más talán három csokrot is csinált volna belőle, de én ennyiért mindet adom. No lám, van még üzleti tisztesség... És sajnálni se tessék ezt a nénit, mert amikor beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy szép életet élt. Volt ő szerelemre termett, szépséges szép leány, ropogós menyecske, dolgos háziasszony. Persze, hogy elszikkasztotta erejét az irdatlan sok munka, nélkülözés, gond. Párjával megtették mindazt, ami nekik rendeltetett, nem tehet róla, hogy közben megvénült, megfogyatkozott. De egy kis pénzt még ma is előteremt az unokáinak, legalább száz forintot, egy csokor virágért. Sommerset Maugham írta egy sze- rencsétlenkedő hölgyről, hogy ha bá- ránykája lenne, az is elpusztulna. Tanúm a nagy ég, hogy se búsképű lovag, se olyan flótás nem vagyok, aki csak sötéten akarja látni a világot és mindenben hibát keres. Lám, e harsogó nyárban is próbálok jobb kedvre kerekedni, de úgy istenigazából nem megy. Attól tartok, nem vagyok egyedül, akinek sikerült elrontani a szájízét. Tudom, voltak a mi életünkben ennél jóval nehezebb időszakok, de legalább csalóka reménnyel biztattuk magunkat, hogy majd jobb lesz. Most pedig dicső nyúzóink azt hiszik, hogy... Ki tudja, hisznek-e valamiben vagy csak végzik balsejtelmű praktikáikat. Szerencse, hogy most még talán nem a tűzzel játszanak. Bár, bár. Hiszen anyár heves. Kinek hiányoznak a kaszát egyenesítő ingerek? Éppen elég átok ez a mindent körüllengő, riadt közöny. Egyébként pedig csodás érzés megtapasztalni a létezés örömét. Nyár van, és van szerelem, s ha esténként feltekintünk a csillagos égre, gondolatban akár nagyon távolról is figyelhetjük önmagunkat. Onnan nézvést, lényegtelennek tűnik sok apró gyötrelmünk. Biztathatjuk is magunkat: túléljük ezeket a cudar időket is, éppen csak nem mindegy, milyen áron. Andódy Tibor
