Békés Megyei Hírlap, 1995. június (50. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-14 / 137. szám
«ÉS MEGYEI HÍRLAP 1 MEGYEIKÖRKÉP 1995. június 14., szerda j © Kerekesék és a többiek Megjelent a Szarvasi Krónika 9. száma Földiák volt. Szilágyi Béla mérnök, aki 1876-ban Kondoroson született, 1964-ben ezen a napon halt meg Budapesten. Pályáját a földművelésügyi minisztérium vízrajzi osztályán kezdte. 1919—21 között a pénzügyminisztérium felmérési osztályába rendelték, így vett részt a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban a magyar—csehszlovák határmegállapító bizottság munkájában. Jelentős munkát végzett az ország korszerű geodéziai alaphálózatának megteremtésében. Szívós periodika a Szarvasi Krónika. Szerkesztői megbirkóztak az alapítás nehézségeivel (1988), a rendszerváltás buktatóival, s „túlélték” az Agrobank-ügyet is. Most megjelent a 9. száma 134 oldalon, több mint száz fotóval. Minden számnak van központi témája: ennek a szarvasi labdarúgás története. A Molnár—Cziglédszky szerzőpáros alapos munkát végzett. A kezdetektől követik a labdarúgósport méghonosodását, a csapatok sorsát — mindezeket közel 100 fényképpel illusztrálva. Bemutatják a város legendás, megyeszerte ismert labdarúgóit, fanatikus sportvezetőit és szurkolóit. Mellékletként a 1922/23-as bajnoki idényből közük — az Olasz Csabai II. osztályától kezdve az 1944/45-ös NB II. Keleti csoportjával bezárólag — a tabellákat, a szarvasi csapatok összeállítását 1941—1995-ig. A Krónika bemutatja a szarvasi születésű KeszJ Pétert 60. születésnapján. Ő ma Itámár Jász-Készt néven jelentős izraeli költő, a magyar költészet izraeli nagykövete. Bemutatkozik a Körös— Maros Természetvédelmi Igazgatóság, Cs. Pataj Mihály, a békéscsabai születésű, ma Szegeden élő, korábban évtizedekig Szarvason dolgozó festőművész. Munkáiból jó néhány reprodukció is szerepel a Krónika lapjain. Dr. Juhász Irén régész, múzeumigazgató a kunhalmokról (kurgánokról) ír. Szarvas környékén több, mint 30 található belőlük, helyüket egy térkép- vázlat jelöli. Szőnyi Sándor helytörténész a szarvasi cserép- és téglagyártás történetét dolgozta fel. Középpontjában az országosan is ismert Grexa téglagyár áll. Dr. Valent Júlia módszeresen kutatja a szarvasi gimnáziumban végzett, s neves szlovák közéleti személyiséggé vált egykori diákok sorsát. Most Michel Mudronról, a Matica egyik alapítójáról ír. A Szarvasi Krónika csapatösszeállításai, tabellái hosszú időre lekötik a böngészni szerető olvasó figyelmét, s jó néhány írása túlmutat a város határain. —F— Megkérdeztük olvasóinkat Mi a véleményük Hrabovszky György, 47 éves, békéscsabai fiókvezető: Úgy tűnik, mintha a kínálat szegényesebb lenne a tavalyinál. Talán azért van így, mert ezekben a napokban három jelentősebb rendezvény is zajlik Békéscsabán. Amint látom, több placc üresen maradt, szerintem az Elektroház nagyon hiányzik. Továbbá azt is visszalépésnek tartom, hogy habár Pál László kereskedelmi és ipari miniszter jelezte részvételét, a megnyitóra mégsem jött el. Malmos József, 40 éves, budapesti kereskedő: Én jó pár expón megfordultam már, s a többiekhez viszonyítva azt nem tudom eldönteni, hogy ez egy szakmai kiállítás, vagy pedig egy vegyes kirakodóvásár. A szakmai kiállításokra mindenféle árusokat nem engednek be, itt viszont a szakmai kiállítókon kívül rágógumistól a sírkövesig mindenkit megtalálni. Pedig itt is mi, a szakmai kiállítók fizetjük a nagyobb összeget. a Csaba Expóról? Somorjainé Józsa Zsuzsanna, 43 éves, budapesti kiállításszervező: Az első meglepetés a helydíjak megállapításakor ért bennünket. Mivel mi nem a Generállal kiviteleztettünk, cégünktől dupla helypénzt akartak kérni. Ám szerencsére a végén megtaláltuk a kompromisszumos megoldást. Ami viszont a szervezést illeti, az flottul ment. Minden információt előre és főleg időben megtudtunk, pedig ez utóbbi nem jellemző minden hazai expóra. Tarkovács Zoltán, 42 éves, békési gépkocsialváz-védő: Talán még túl korai nyilatkoznom. De az eddig tapasztaltak alapján azt kell mondanom, ez a Csabai Expo mélyen a tavalyi alatt van. Például azért van jóval kevesebb kiállító, mert irreálisan felemelték a helyárakat. Én tavaly ezért a kis területért 24 ezret fizettem, most meg ugyanezért 50 ezer forintot kértek. Ha így folytatódik, jövőre biztos nem jövök. (Magyari) • • Otven nap — ötven lap Lapunk fél évszázados fennállása alkalmából Ötven nap — ötven lap címmel, a történelmi visszatekintés jegyében sorozatot indítottunk. Összeállításunkban szerepel tallózás egykori újságokból és megszólalnak jeles személyiségek, régi olvasóink, kollégáink, akik hozzájárultak a lap arculatának kialakításához. Eleven kulturális agitációt! Hazánkban a gazdasági és politikai sikerek mellett jelentős eredményeket értünk el népművelési és kulturális területen is. (...) A jó kulturális munkának megvan az a sajátossága, hogy egyaránt hat az értelemre és az érzelemre A kulturális munkának ezt a sajátosságát alkalmaznunk kell most az aratás-cséplés és a gabonabegyűjtés sikeréhez, s ezzel együtt megyénk legnagyobb kérdésének, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének segítéséhez. A kulturális agitáció segítségével igyekezünk olyan légkört teremteni, amelyben dicsőség jól dolgozni, s szégyen hátul kullogni, a társadalommal szembeni kötelezettséget nem teljesíteni. Az agitációs csoportok munkájáról, az úgynevezett rigmusbrigádokról már sok szó esett. (...) A mezőgazdasági munkában vagy a beadásban kiváló dolgozó parasztok gyakran tették szóvá, ha véletlenül kimaradtak a felköszöntők sorából. S természetesen azok, akiket megbíráltak a rigmusmondók, igyekeztek teljesíteni kötelességüket. (Viharsarok Népe, 1956. Június 9.) / így lettem újságíró Minden abban a szép kis telekgerendási óvodában kezdődött, ahol fiatalasszonyként, életem első munkahelyén éreztem az emberek megbecsülését, a gyerekek szeretetét. Csabai lányként a szarvasi óvónőképzőben végeztem, majd a megyeszékhely „kertvárosában” leltünk családommal otthonra, barátokra. A gyerekszeretet mellett a világ dolgai iránti érdeklődésem volt a legnyugtalanítóbb késztetésem. Tanulni szerettem volna. Hallottam, hogy a megyei lap kétesztendős újságíró stúdiumot indít. Felvettek, megszerettem az írást, a nyüzsgést, ezt a meglehetősen rend- szertelen, zaklatott életformát. Sokféle emberrel találkoztam, közöttük olyanokkal, akiktől érdemes volt mesterséget, szakmai alázatot tanulni. Hogy kinek, mit és mit nem köszönhetek, soha nem feledem. Dolgoztam a népművelésben, vezettem ifjúsági klubot, voltam premiermozi- vezető, ismerkedtem a művészetekkel, a közéleti gondokkal. Előnyömre vált az akkori keservem, hogy nem az iskolapadból kerültem a pályára. Talán emiatt is értem, élem meg a különböző embercsoportok gondjait, váltam érzékennyé a szociális keservek és az emberi boldogság iránt. Húsz éve dolgozom a sajtóban, két évtizede ugyanennél a lapnál. Vallom, hogy még ennyi idő után sem „magasodhat” senki saját elefántcsonttomyának elszigeteltségébe, tanulni, művelődni, a hiteles információra, a szakmai tökéletesedésre alázattal kell törekedni. Senki nem születik újságírónak, mégha maga hiszi is vagy mások kábítják el vele. Az elvek és nézetek viharos változásának ütközéseinél mindig az örök emberi tisztesség és érték, a humanitás híve voltam és vagyok. Lehet, hogy ez az örök optimizmus vitt és visz át a Nagy László megálmodta „túlsó partra”. Ebből szeretnék minél többet másoknak, elsősorban a saját gyermekeimnek, a többi fiatalnak, az utánunk következőknek átadni... (Folytatjuk) Bede Zsóka Irénke fölegyenesedik a sarlózásból, s mielőtt még megropogtathatná a derekát, találkozik a tekintetünk. — De jó, hogy jössz! — mosolyog rám — legalább pihenhetek egy kicsit. Nézem a levágott füvet — nem kis munka áll az asszony mögött. A ház előtti hosszú, széles és szokatlan mély árok kitisztítására szánta el magát. Az idén már nem is először, mert a sok esőtől úgy nő a fű, a dudva, a gaz, hogy az ember nem győzi. Első persze a kert, ami most is olyan tiszta, hogy öröm ránézni. A ház előtti árok mindig utolsónak marad; ez nem ad hasznot, csak munkát. — Nem jobb volna kaszálni? — kérdezem, némi szakértelmet mutatva, de Irénke azonnal felfogja a kérdés mélyebb értelmét is. Válasza tehát így hangzik: — Eléggé köves az árokpart, tudod, meg aztán nem is ér rá ilyesmire „ez az ember” — most is hajnal óta szomszéd faluban dolgozik. ___ Természetesen a férjéről van szó. O építkezési vállalkozó, akinek nagyon ki kell használnia a tavaszi meg a nyári hónapokat. A sok májusi eső kedvezett a növényeknek, de hátráltatta a kőműveseket. Minderről bár bent a házban beszélgettünk, mert Irénke behívott egy pohár pálinkára, s biztat, hogy most már várjam meg az emberét — nemsokára érkeznie kell. — Biztosan örülni fog neked, legalább isztok egy-két pohárral, addig összeütök valamit, mert máma még főzni se tudtam. Mindezt úgy mondja Irénke, hogy egy pillanatra meg nem áll a keze; először elrámol a hosszú asztalon, majd tölt nekem a törkölyből, aztán gyorsan hajtogatni kezdi a frissen száradt ruhát (ma még mostam is), majd kiperdül, s kisvártatva elém tesz valami rágcsálnivalót. Nézem a mozdulatait, s csodálom az erőt, energiát, ami ebből az asszonyból árad. És a jókedvet! Ez még a régi summás világ öröksége a vérben. Egészséges kedély nélkül nem lehetett volna bírni a tavasztól késő őszig tartó nehéz mezőgazdasági munkákat, meg az otthontól való távollétet. S noha Irénke már nem volt, nem lehetett summás, hisz alig múlt negyven — az ő nemzedékének még nagy a vitalitása. Egy teljes műszakot eltölt a varrodában (majd szólok neked, ha lesznek exportból visszamaradt ingek), de van — pár órás — más elfoglaltsága is, ami ugyancsak hoz valami pénzt. És hát ezen kívül a háztartás, a kert, a szőlő... — Sokszor mondom is a férjemnek, hogy nem kellene már törni magunkat ennyire, mire ő, hogy nem is magunk miatt, hanem hogy köny- nyebb legyen a gyerekeknek... — Nahát a gyerekeknek már most sem nehéz — vetem közbe. Irénke kacagni kezd. Nem kell szólnia — értjük egymást. Korábban tudniillik elmondta a házaspár, hogy a két kislányt semmiféle mezőgazdasági munkára nem lehet, lehetett befogni. A szőlőben — ahová kivitte őket az apjuk kapálni — egész nap hűsöltek, literszámra itták a kólát, s itthon napszúrásról panaszkodtak. Vajon mi volna, ha a kavicsos árokpart füvét a kisebbik gyerek sar- lózná le? A kérdést nem mondom ki hangosan, minthogy ilyesmi fel sem vetődhet a családban. A „kicsi” (lehet már vagy 16—17 éves) mesterien megszaggatott farmerjában, leginkább a kutyáját sétáltatja, meg kortársaival flangál. Elgondolkoztató, ahogyan a mostani falu közvéleménye tudomásul veszi, mintegy természetesnek tartja: a gyerekek, a fiatalok nem sokat lendítenek a családon. E tekintetben tökéletesen eltűnt a város és a falu közötti különbség. Drága, divatos cuccok — csak márkás edzőcipők —, vagyont érő (legalább 22 sebességű) kerékpárok, s diszkó. Ezt látom mindenütt. Na meg a különböző elektronikusjátékok (a félkarú rablók) nyag- gatását. A szomszédos klubban — ahová pohár sörre szoktam betérni — most a biliárd a divat. Nahát, divat volt az már az én gyerekkoromban is, csak akkor még nem 14—15 éves lányok játszották. Most minden délután jönnek a fruskák, rágyújtanak, majd bedobják a pénzt, s kézbe a dákót. A biliárd szinte sportnak tekintendő (állítólag maga az angol királynő is nagy szakértelemmel játssza), de valahogy másként kellene ezt csinálni, mint ahogyan a mi tizenéveseink. Azt hiszem nem szükséges, hogy lökés közben cigaretta lógjon a szájában, s főképpen meg kellene tanulni a játék technikáját, fortélyait. Sajnos ezek a csűrik nagyon ügyetlenek — mindig attól rettegek, hogy felszakítják a posztót. Nem a játék öröméért, szépségéért, a sikerért biliár- doznak, hanem csak divatból. Irénke nagyobbik leánya immár férjnél — ámbár még egy fedél alatt a szülőkkel. Önállóan főzöget, takarít, s várja a kisbabát. A férje stramm fiú, az asszonyka szép. „Lesz belőlük valami!” — mondja büszkén a leendő nagyapa (Irénke férje), aki most éppen egy kocsival lepte meg a fiatalokat. Nem új az autó, de megy — s hadd menjenek nyaralni a gyerekek! Mindez szép, sőt megható. De nem túl nagy-e a védettség, a kényeztetés? Sajnos a gyerekek nem tanulják meg otthon a háztartási ntunka gyakorlatát, a pénzzel való ésszerű gazdálkodást, nem készülnek fel a terhek közös viselésére; természetesnek tartják, hogy mögöttük, mellettük mindig ott a szülő. Mikor aztán saját emberségükből kellene megélniük, s mondjuk a férj várja a vasalt inget vagy a meleg vacsorát, az asszonyka imigyen csattan fel: Nem vagyok a cseléded! Szegényke nem tudja, hogy az ő felkészültségével egy napig sem lehetett volna cseléd (mindenes lány, háztartási alkalmazott) abban a régi világban. S persze azt sem tudja, hogy a családért végzett munka az soha nem cselédmunka. A pálinkásüveg, amit Irénke elém tett, háromdecis. Alig kóstolunk a törkölybe, megérkezik a férj — az asszony saját poharát nyújtja urának. A továbbiakban egyikünket sem kell kínálni. Mire az üveg kiürül, Irénke hozza a vacsorát. Tulajdonképpen vége a napnak — ma már csak a frissen mosott ruhákat kell kivasalni... Gyarmati Béla Család - cseléd
