Békés Megyei Hírlap, 1995. június (50. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-10-11 / 134. szám
BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1995. június 10-11., szombat-vasárnap Jézusba kapaszkodva Bekeretezett tábla függ Sasvári Sándor ágya fölött. Szövegét fejből tudja, döntéseiben ez irányítja, életét ennek megfelelően éli. Kapaszkodó, lelki útravaló számára a Tízparancsolat. Agyában hordozza gyerekkora óta. — Erős ember lehet. Hitében megingathatatlan, mindennapjaiban tiszta és lelkiismeretes. — Szent azért nem vagyok. Nekem is vannak bűneim. Nem olyan nagyok, de mégis! Ezért kell a tízparancsolat. Ott a helye a falon. Es leg- belül, hogy ha eltévedek, helyes irányba tereljen. — Jézus nélkül kevesebbnek érez- né magát? — Sokkal, de sokkal kevesebbnek. — Ha a Rock Színházban vagy a Madách-beli Mária .evangéliumában másvalaki kapta volna meg a szerepet... —... akkor is kevesebb lennék. Ez a két darab, a Jézus Krisztus szupersztár és Tolcsvay László Evangéliuma nemcsak a pályán — a magánéletemben is rengeteget számít. Vallásos voltam én korábban is, de azóta, hogy őt játszottam, fordult az életem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy reggeltől estig a Bibliát bújom és minden alkalmat megragadok, hogy templomban imádkozhassak — nem. Nekem ezt magamban kell elrendeznem. Kettőnk kapcsolatához egy harmadik személynek nem sok köze van. Ez a legteljesebb magánügyem. Hogy Jézust alakítom, azt pedig kivételes lehetőségnek tekintem. — Tavaly nyáron, a Miss Saigon bemutatója idején egészen új arccal lépett színpadra. Illetve egészen megfiatalodva. Azóta ismét a régire váltott. Miért e kísérletezgetés? — Egy amerikai katona szerepében nem lehettem sem loboncos, sem szakállas. Le kellett vágatnom a hajamból és meg kellett borotválkoznom. Furcsa voltam magamnak is, másoknak is. Volt, aki azt mondta: előnyömre vált, mások a mostani arcomra szavaztak. Pedig csak külsőre változtam meg, belül ugyanaz maradtam. Tizennégy éve, amióta a pályán vagyok, lélekben, gondolkodásban szinte nem is változom. A munkámra, a családomra, az állataimra szeretnék figyelni a következő években is. Meg arra, hogy szeretetben éljek. — Ezért a nagy kivonulás? Hogy közelebb a természethez többet lehessen azokkal, akiket a legjobban szeret? — Gyermekkorom óta imádom a természetet. Amióta élek, körülöleli az életemet. A szüleimnek e tekintetben is rengeteget köszönhetek. Erdőkbe, hegyekbe'vittek, állatok között játszhattam a porban. Ez hiányzik éve óta, de most házat építek, kint a természet ölén. Volt egy periódus az életemben, amikor úgy éreztem, többre vagyok képes. Keveset kértek, nem adhattam sokat. Ez még nyolcvanhat előtt volt. Azóta fordult a kocka. Egyenesbe kerültem. Olyan darabokban szerepelek, amelyek rajtam is átfolynak, engem is átmosnak. Egyik kezemmel Jézusba kapaszkodom, a másikkal hű társamba, akivel tartalmas, harmonikus kapcsolatban élek. Sz. G. L. Fekete fehéren Mari néni úgy gondolja Hóm Gyula nem érti, hogy nem értjük meg a miniszterét. A Bokrost, amiért felvette (bocs, felvétel után azonnal letétbe is helyezte) a 16 milliós végkielégítést. Igaz, maga a fináncminiszter is értetlenül áll értetlenségünk előtt. Olyannyira, hogy minap odanyilatkozott: szerinte sem jogilag, sem erkölcsileg nem vitatható a végkielégítése. Akárhogy is, nehéz lehet olyan országban miniszterelnöknek, meg pénzügyminiszternek lenni, amelyet érteden állampolgárok tömegei laknak. Ámbátor az is lehet, hogy a dolog épp fordítva van: nehéz lehet olyan országban állampolgárnak lenni, ahol sem a kormányfő, sem a pénzügyminiszter nem érti meg azt, amit Mari néni a tanyán az első híradásból azonnal megértett. Nevezetesen, hogy itt valami nem tisztességes. Igaz, Mari néni nem a paragrafusokból indult ki — nem is ismeri azokat —, hanem saját igazságérzetéből. Azzal „nem jön össze” a dolog. Mari néni ugyanis — nem túl iskolázott fejével — úgy gondolja, végkielégítés annak jár, akinek felmondanak, vagyis akit az utcára raknak. Kell annak a pénz, legyen miből újrakezdenie az életet. Na már most, ha a pénzügyminiszternek felmondtak, akkor annak oka volt. Ha pedig oka volt, akkor hogy lehet miniszter a Horn-kabinetben? Ha meg nem rúgták ki — tudjuk, hogy nem, jó bankár volt az istenadta —, akkor mire fel adtak neki végkielégítést? Mit és hol kellett újrakezdenie? De van ennél nagyobb baj. A Budapest Bank, amely a végkielégítést kifizette ugyebár állami cég. A szegény magyar állam bankja, annak a lerongyolódott Magyarországnak a pénzintézete, amely kölcsönökért kuncsorog, amely polgárait sanyargatja, amely takarékosságra és a nadrágszíj összehúzására szólít fel mindenkit, s ahol egy átlag magyar munkásnak legalább harminc évet kell dolgoznia ahhoz, hogy 16 milliót keressen. Nos, ez az állam senkinek nem adhat ekkora végkielégítést. A Kohn bácsi — ahogy e lap alján a tanár úr utal rá — adhat. Mert a Kohn bácsi a sajátjából adja. A Horn Gyula ellenben a miénkből. Erre jött rá Mari néni, ott kinn a tanyán. A nem túl iskolázott teJéve1, Árpási Zoltán 370 éve született Apáczai Csere János A magyar művelődéstörténet egyik legnagyobb nevelőegyénisége, Apáczai Csere János filozófiai és pedagógiai író, tanár 1625. június 10- én Apácán született, és 1659. december31- én Kolozsvárott halt meg. A magyar nyelvű tudományosság és a magyar nyelvű népoktatás eszméinek hirdetésével a felvilágosodás nagyjelentőségű előfutára volt. Hollandiában tanult és egyetemi doktori címet szerzett. 1653-ban hazatért és a gyulafehérvári kollégiumban, majd 1656-tól Kolozsvárott tanított. Híres műve a „Magyar Enciklopédia”. Ez az első olyan magyar nyelvű tankönyv, amely a hasznos és szükséges ismereteket tudományos igénnyel, korszerűen foglalta redszerbe. „Csak Kohn bácsi fizethetne ekkora végkielégítéseket” Mit szól hozzá, kedves tanár ur? Mi történik itt? Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Euró- pa-szakértő. Most a bankbotrányokról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá tanár úr? — A közvéleményt joggal irritálják azok a negatív jelenségek, amelyek a bankszférában mutatkoznak. Á bankokat valamiféle misztikum lengi körül, a polgárok különben sem igen értik, mi a bankok szerepe a kapitalizálódásban. Nem érzékelik, hogy a bankoknak a kapitalizmusban gazdaságszervező funkcióik vannak, s emiatt nem is tudják elfogadni, hogy akik ezt a szférát irányítják, azoknak mint menedzsereknek, vagy tulajdonosoknak kitüntetett szerepük és jövedelmezőségi viszonyuk van, magyarán, sokat keresnek. Magyarországon a ’70-es évek végén nyolcszoros volt a látható jövedelemkülönbség, ezzel szemben az USA-ban már akkor sok százszoros. Mi most találkozunk ilyen mértékű kereseti különbséggel, s érthető módon ezt iszonyú nehéz tudomásul venni. Ehhez hozzá kell tenni még valamit: konkrét történeti szituációban vagyunk, az átmenet állapotában. Nem arról van szó — mint sokan hiszik—, hogy kormányok jönnek és mennek, hanem rendszerváltás folyik. Egy termelési mód változik meg, egy korábban elítélt társadalmi formáció, a kapitalizmus lép a helyébe. Az átmenet sok olyan jelenséget hoz, ami nem felel meg az emberek negyven éve megszokott erkölcsi, etikai normáinak. A régi, egyenlősdi elvek és elvárások ütköznek egy merőben más pályára állított társadalomban szükségszerűen végbemenő differenciálódás következményeivel. A magyar társadalom és egész Kelet-Európa ezt nehezen tudja elfogadni. Talán más lenne a helyzet, ha a tömegek maguk is gazdagodnának, vagy erre legalább esélyt éreznének. — Ezzel azt akarja mondani, hogy indokoltak és elfogadhatóak a magas végkielégítések, a másik oldalon pedig a bankigazgatókra kirótt alacsony büntetések? — Egyáltalán nem. Miközben ugyanis odafönn arra hivatkoznak, hogy a kifizetések jogszerűek, az érintetteknek tudomásul kellene venniük, hogy a dolgoknak van egy mértéke, egy határa, ami 1995-ben Magyarországon érvényes. Hiába vált be valami máshol, meg helyes valami elvileg, ha nálunk nem alkalmazható. Be kellene látni, hogy itt nem lehet elfogadtatni olyan szituációkat, amelyek Nyugaton természetesek, a „beállt” gazdaság törvényeit ismerő milliók és politikai felépítményrendszer számára. Az örökös odamutogatás, és az ottani etikának az itteni etikai alappal való állandó ütköztetése ráadásul csapda. Mert akkor arról is beszélni kellene, hogy mit jelent ott polgárnak lenni, segíteni az elesetteket, alapítványokat tenni, puritán módon viselkedni, tulajdonosként a közösség érdekeit és vagyonát tiszteletben tartani, az emberek erkölcsi értékítéletére tekintettel lenni. Vagyis kimondom amire kíváncsi: a magyar kereseti viszonyok mellett egy állami bank nem fizethet 16 milliós végkielégítést. — Tehát Kohn bácsi, vagy a magánkézben lévő amerikai bank akármennyit adhat, mert a sajátját adja, de a tönk szélén álló Magyarország állami bankja nem. — Pontosan erről van szó! Kelet- Európában az állam különleges helyzetben van, mert egyelőre még rendelkezik a nemzeti vagyon valamely részével. Tehát nem viselkedhet felelőtlenül. Egy magántulajdonos lehet felelőtlen, mondjuk egy multinacionális vállalat nagyrészvényese megteheti — ha akarja —, hogy a részvényeivel főzi meg a vacsoráját. Ugyanezt az állam nem teheti meg. Mert ő nem egyszerűen csak privati- zátor, meg vagyonkezelő, hanem a nemzeti vagyon kezelője. Az állam, amelyik a kelet-európai ember szemében az igazság megfellebbezhetetlen képviselője, még különleges helyzetekben sem követhet el tehát olyat, ami az emberek erkölcseit, etikai normáit sérti. Ha mégis ilyenbe fut bele, akkor az emberek botrányt kiáltanak. És azonnal tiltakoznak. Éz történt most. Á.Z. Gyulai városrészlet— Lehoczky Péter felvétele A csend
