Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-06-07 / 105. szám
«MÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1995. május 6-7., szombat-vasárnap Koós János csak a Janira hallgat I A békéscsabai ifiház azon az estén nem csak a f fiataloké volt. Főként a negyvenes, ötvenes, hatvammm nas korosztály képviselői vették birtokba a (fél)né- JP| zőteret. Nem volt se tombolás, se csápolás, se pogo-tánc; jegy nélkül se akart beszivárogni senki. Mindenk'a helyén ült, vastapssal kísérve hallgatta Koós János, Dékány Sarolta, Havasi Viktor és jr '' Kertész Gyula műsorát. Koncertjük után a házas- » \ ; ill pár készséggel válaszolt lapunk kérdéseire. —Hogyan emlékszik az indulásra? — 1960-ban egy Vico Toriani-pa- ródiával indultam. Két évre rá már volt kislemezem. 1966-ban az első táncdalfesztiválon én kaptam a legjobb férfiénekes díját. — Ön énekesként sokat utazhatott a hatvanas években Nyugatra is... — Azokban az években minden külföldi utazás élményszámba ment, hát még, ha Nyugatra szólt a meghívás. Ha átléptük a feleségemmel az osztrák határt, az első faluban megálltunk,-és ittunk egy pohár jó hideg sört, mert akkor Magyarországon még azt sem lehetett kapni.-— Egy 1987-es könnyűzenei lexikon szerint öt nagylemezzel büszkélkedhet. Azóta kazettái jelentek meg. Nem kevés ez ilyen hosszú pályafutás alatt? — Soha nem érdekelt, hogy nagylemezem legyen. Míg mások ezért güriztek, én addig inkább kimentem egy jó Fradi-meccsre, és ott kiabáltam ki magam. Azt sem tudom, hogy mennyit adtam el, mint ahogy arra sem emlékszem, hogy mikor jelent meg az első. A szocrendszerben nekem, mint énekesnek, csak a darabszám után fizettek, de az is csak a nyolcvanas években jött divatba. Akkor először, emlékszem, kaptam háromezret vagy ötezret. A beszélgetést addig némán hallgató Dékány Sarolta itt közbeszólt: — Mikor kaptál te ezektől pénzt? Én nem emlékszem, hogy kaptál volna. Nem tudok róla, hogy akkoriban kaptál volna. Nem fizettek azok neked soha, de másnak se nagyon. Tudja, ez akkor nem volt szokás. Hidd el, Kutyuska, tudnék róla, ha kaptál volna valamit. Az csodaszámba mehetett... —Mindig így nevezik egymást? — így — válaszolnak egyszerre. — Ön szerint — kérdezem Koós Jánost — mi a jó házasság titka? — Három dolog kell hozzá. Dékány Sarolta, Koós János és soksok türelem. — Félrelépés? — Legutóbb a feleségem lépett félre. Ahogy jöttünk le a lépcsőn, megrándította a bokáját. Még mindig be van dagadva neki. Mondom, hogy nem szabad félrelépni. Látja, most igazam lett. % — A hatvanas években egy ország szerette a Koós, Janit”. — Én ma is csak a Janit hallom meg. Ha máshogy szólítanak, arra süket vagyok. A „művészurazást” sem várom el. Búcsúzáskor Koós János átnyújtotta a névjegyét azzal a kéréssel, ha megjelent az anyag, küldjem el neki. Gépiesen tettem el, ahogy a névjegykártyákat szokás. Csak otthon néztem meg, mi is van ráírva. Koós János nem táncdalénekes, nem színművész, egyszerűen csak életművész. A névjegykártya természetesen zöld-fehér, fradista. Pánics Szabó Ferenc Fekete fehéren Rakéták Zágrábra A lapok közöltek egy zágrábi képet: egy asszonyt ábrázol, amint holtan fekszik a villamos mellett, az utca kövén. Kezében szatyor, vásárolni ment, vagy onnan jött. Élte hétköznapi, békés életét, míg egy szerb rakéta repeszei földre nem teperték. Ennyit adtak hírül róla a fotósok. Pontosabban egy felvétellel többet. A másik'kép — a lapok szintén közölték — már letakarva mutatja. Kétséget kizáróan ugyanarról az asszonyról van szó: a ráterített szemérmes lepel alól kilátszó cipője azonosítja őt. Ebben a két felvételben benne van mindaz, ami odalenn délen történik. A háború, az ember kiszolgáltatottsága, mások életének elvételéhez való jog, s végül a béke törékenysége és álmatagsága. Itt, a szomszédban, nem messze tőlünk, a határainktól kilométerekre. Olvasom a lapokban, hallom a rádióban, a nyugati turisták a Zágrábot ért támadások hallatán tömegével mondják le horvátországi nyaralásaikat. Félnek, okkal vagy ok nélkül, maradnak hát otthon, vagy utaznak inkább máshová. Nem úgy a magyarok, akik — hiába a külügyminiszter intelme: csak az keljen útra, akinek nagyon fontos — vonakodva mondják le a nyári horvát programokat. Mintha nem félnének. Mintha közelről más lenne ez a háború, mint Európa távolabbi szegletéből. De az is lehet, itt tudják, a tengerpart messzire van a napok óta célpont Zágrábtól. Ám valami más is lehet a háttérben. Talán a vakhit, hogy „miért pont bennünket érne találat”? Vagy a remény, hogy megegyeznek és mégis el lehet utazni. Ha nem, akkor oda az utolsó esély arra, hogy akik még épp megfizethetik, „tengerre szánjanak”. Valljuk be, a vékonypénzű magyar ma már nemigen válogathat: Görögországból kizárta a háború, a Nyugat pedig megfizethetetlen. Maradt Horvátország és Szlovénia. Amíg a szerbek el nem kezdték lőni Zágrábot. S vele illúziónkat, hogy egyszer, talán nem túl sokára béke lesz. Árpási Zoltán 160 éve született Székely Bertalan festő Kolozsvárott 1835. május 8-án mondásos magyar térsadaszületett, és 1910. augusztus lom életérzését. Történe21-én Budapesten halt meg ti képein a szabadság Székely Bertalan, a XIX. bukásán érzett fajdalszázadi magyar festészet ^ mat, portréival, aktegyik kiemelkedő, euró- jaival a múlt századi pai rangú alakja. Az első, magyar szépségideaki komoly művészi ált fogalmazta meg. igény nyel kísérelte meg Legismertebb képei: szintézisbe foglalni és kite- „Önarckép”, az „Egri jezésre juttatni a festészet nők”, „Mohács”, az „V. csaknem minden műfajában az László és Czillei”, „Zrínyi 1848 utáni erősen összetett és ellent- kirohanása”. Üzenet a naftalinból A Magyarok Világszövetségének megítéléséről Ezúttal nem a megszokott beszélgetést olvashatják e helyen a tanár úrral, hanem a Magyarok Világszövetségétől érkezett választ egy korábbi interjúnkra. A reflektálást kommentár nélkül tesszük közzé, ezzel is jelezvén, rovatunk nem több szellemi meditációnál. Ilyenformán természetesnek vesszük, hogy ugyanarról mások másként vélekednek. — Pszt! Csend legyen, gyerekek! Én vagyok az ügyeletes! Én parancsolok! Én osztom az igazságot! Fölírom a rosszakat, ha nem figyeltek! Jön a Tanár Úr! — Jelentést kérek. Osztálylétszám... Na, jól van, üljetek le... , A tanár úr, akit megszólaltatunk, valós személy, itt él közöttünk és egyetemi docens és Kelet-Európa- szakértő. Most a Magyarok Világszövetségén belüli feszültségekről kérdezzük...” — kezdte írását április 22- én a Békés Megyei Hírlap munkatársa. Nem zavarta, hogy a Magyarok Világszövetségében nincsenek különösebb belső feszültségek. Körülötte viszont vannak — kívülről szított — s a sajtó által továbbgerjesztett indulatok. De figyeljünk inkább a Tanár Úrra! O otthonos lehet ebben a kérdésben, merthogy nyilatkozik. Igaz, annyira azért nem otthonos, hogy véleményéhez a nevét is adja. (Csak tudnánk mitől fél ma egy tanár úr. Ráadásul, aki egyetemi docens és mint mondottuk, volt Kelet-Európa-szakértő... Jön talán a tanfelügyelő? Vagy rápirít a dékán, a rektor...?) Legyünk jó tanulók, figyeljünk csak! Hiszen ahhoz elég bátor, hogy a „hitelesítésre” vállalkozzék. O ismeri a mértékegységet. A „hiteleset” a politikában is, a lepkészetben is. O osztja a naftalint a molyoknak. Akik mindent túléltek, de leginkább önmagukat. Mert makacsul hiszik — ahogyan mi is —, hogy a nemzeti értékek és a modem polgárosodás nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. Ez az avítt kossuthi gondolat zavarja a tanár urat. (Ki is volt az a Kossuth egyáltalán?!) •Ilyen ókonzervatív, tizenkilencedik századi kövületek, jobboldali senkik vannak a Világszövetségben! Le kell őket leplezni! Csoóri Sándor, Pozsgay Imre nem a magyarság reprezentánsai. Ezt Fantom tanár úr pontosan tudja, hiszen nyilván számtalanszor járt a Világszövetségben, gondosan követte munkáját, többször vett részt fórumain, vitáiban, politikai arculatának alakításában. Vagy mégsem? O még az elmúlt negyven év modernizációjának mámorában él. Csak a történelem mond mást: azt a modernizációt ugyanis nem néhány elvakult jobboldali, nacionalista, gőzös értelmiségi, sza- mizdatos városi ellenálló tette kérdésessé, buktatta meg, hanem az a gazdasági csőd, amit a tervgazdálkodás —még magyar formájában is — okozott. A Tanár Úr számára mindenki, aki az elmúlt negyven esztendő józan kritikájára vállalkozott az eredendően antimarxista, antikommunista, de mindenesetre jobboldali. Na de, most melyik a jobb oldal? Drága Tanár Úr! A fájdalmas átalakulás, a lázas demokrácia, vagy a csődbe vivő „modernizáció”? Áz embernek az az érzése támad, hogy a tanár úrnak sikerült valamit megőriznie a tudományos-szocializmus tanszékek „tágas” elemzőkészségéből, s az országos napilapok „időtálló, márványba kívánkozó halálos pontosságából”. Ezt az is igazolja, ahogyan a közeli történelmet fölidézi, megejtő egyszerűsítő képességgel. Hibásak az írók, a váteszek, mert akkor is fölhívták a figyelmet a határon túli magyarság problémáira, amikor a hivatalos politika (agyon)hallgatta. Miközben ugyancsak a veszélyes váteszek a nemzeti felelősséget is kisajátították egy korai privatizáció során. S ezek „...az írók, költők, meg mindenféle, politikába beleszédült emberek nagy naivan nemzetboldogító dolgokat kezdtek mondogatni.” Hát bizony a demokráciákban így megy ez. Jönnek az amatőrök. Kétségtelen tény, hogy a régi pártapparátus kissé középszerűbb, de valóban sokkal megbízhatóbb volt. És megbízhatóan egyszínű, tisztelet a kivételnek. De még érdekesebb az a kép, amit a mi tanár urunk—a politika Szabolcs- ka Mihálya—, aki „valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Európa-szakértő”, igaz, névtelen, elénk tár. Az ő elképzelése szerint a Világszövetségbe betódultak a tehetségtelen, karrier nélküli nyugatiak, „rátarti társaság”, másrészt megérkeztek a szomszédból, akik „átélték a kisebbségi lét elnyomott- ság-érzetét”, s akiket itthon hitelesített nem baloldaliságuk. Értjük Tanár Úr! A szemét. A disszidensek, a határon túli nacionalisták, és az itthoni szélsőségek. Jól feleltünk? Csak apróság, drága Fantom tanár úr! A Magyarok Világszövetsége 1989-es átalakulása, társadalmi szervezetté válása óta egyetlen magánszemély, szakmai, érdekvédőd mi vagy politikai csoport jelentkezését sem utasította vissza. Ahogyan sem a jelentkező magánszemélyek sem a közösségek elkötelezettségét, világnézetét nem firtatta. Akinek fontos volt az igazságtalan békekötés által elszakított magyar kisebbség sorsa, aki vállalta az emigráció tisztes és jószándékú — Magyarországot politikai és gazdasági téren egyaránt segítő — kezdeményezéseit, akinek jelent valamit az anyaország nemzetközi kapcsolatrendszerének a polgárok által vállalt — politikán és diplomácián kívüli — érdekképviselete, jöhetett. Nézetei, elgondolásai nyomot hagyhattak a világszövetség munkájára. S ha a jelenlegi elnökség, választmány rossz irányba, rossz módszerekkel irányítaná is a szövetséget, hát demokratikus úton le is cserélhetné a szövetség reprezentánsait. De névvel és címmel. Ahogy azt a Békés Megyei Hírlap főszerkesztőjétől és Öntől, drága Tanár Úr, elvárhattuk volna. És elnézést, hogy most az egyszer a diákok visszabeszéltek. Többet nem leszünk rosszak. ígérjük! Antall István, a Magyarok Világszövetségének SAJTÓTITKÁRA Vérszerzödés (vázlat). Székely Bertalan 1896-ban készítette ezt a történelmi eseményt megörökítő képet 0
