Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-31 / 126. szám
BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MEGYEI KÖRKÉP 1995. május 31., szerda Forradalmi változás a szemészetben Szemműtét lézerrel Földink volt. Bánki Zoltán radiológus, belgyógyász, sportorvos, az orvostudományok kandidátusa 1925-ben Orosházán született, és 1982-ben ezen a napon halt meg Gyöngyösön. egyetemi tanulmányait a szegedi, majd a budapesti tudományegyetemen végezte, Budapesten szerzett orvosi oklevelet. Kórházi munkája mellett kezdetben sportorvosi, utóbb belgyógyászati és röntgenológiai kérdésekkelfoglalkozott. Megalakultak. Május 26- án tartotta alakuló ülését a Vésztői Mozgáskorlátozottak Egyesülete, ahol a szép számban megjelentek Gál Mihályt titkárnak választották, míg a vezetőség tagja lett Parázs Zoltán és Kereki István. A szegedi Forrás Magánklinika nemrégiben szemészeti járóbeteg-ellátással bővítette tevékenységét, ahol lézeres látáskorrekciós műtétet is végeznek. Az új eljárás lényegéről dr. Ber- náth Erikát, a klinika optilex szemészeti rendelése ügyvezető igazgatóját kérdeztük. — A szem fénytörési rendellenességeinek (rövid-, és távollátás), valamint az asztigmiá- nak (szemtengelyfcrdülés) a korrigálására hosszú ideig csak a szemüveg és a kontaktlencse volt az általánosan elterjedt korrekciós eszköz. A szemüveg azonban akadályozhat a munkában, a nagy dioptriájú lencse súlya is kellemetlen. Kontakt- lencse esetében gondot okozhat a lencse anyagára való túlérzékenység és a szemszárazság. Végleges megoldást csak a műtéti technikák jelenthetnek. A kézzel végzett bevágásos műtétek esetében lassú a gyógyulás, emellett a keletkező hegek szemkáprázást okozhatnak. A szemészetben forradalmi változást hozott néhány éve a lézeres korrekciós műtét. Ennek végrehajtására fejlesztették ki a mikronos nagyságrendű pontossággal, komputeres irányítással dolgozó excimer lézert, melynek legmodernebb típusát, a Schwind Keratom Excimer nevű lézerrendszert elsőként az országban a mi klinikánk szerezte be. — Hogyan történik a lézeres beavatkozás? —A műtéti alkalmasságot és a szükséges korrekció mértékét egy alapos orvosi vizsgálat állapítja meg. A beavatkozás fájdalommentes és mindössze 20-30 másodpercig tart. A kezelést követően 4-5 napra a gyógyulás elősegítésére terápiás kontakt- lencsét kap a beteg. A beavatkozás látásjavító hatása a kontakt- lencse felhelyezése után azonnal érzékeltető. A beteget ellátják a szükséges utasításokkal, ezután hazamehet. — Melyik területen alkalmazható legeredményesebben a lézeres eljárás? — A szemrendellenességek közül leggyakoribb 2-6 dioptria közti rövidlátást, illetve az asz- tigmiát korrigálja a legeredményesebben. A 6-14 dioptria esetén a műtétet két lépésben végezzük, természetesen egy műtéti díjért. Tizennégy dioptria fölött már egyedi elbírálás szükséges. —A betegek számíthatnak-e a társadalombiztosítás támogatására? — A beavatkozás kozmetikai műtétnek számít, így a társadalombiztosítás nem téríti. —Az érdeklődők hol kapnak minderről bővebb tájékoztatást? — Az érdeklődők leveleit az optilex szemészeti rendelésen várjuk, a szegedi Forrás Szálló címén. Természetesen információért fordulhatnak a békéscsabai, a gyulai és az orosházi kórház szemészeti osztályai orvosaihoz is. Cs. R. Megkérdeztük olvasóinkat Miért beteg a magyar futball? Balogh András, 20 éves, geszti kocsmáros: Sajnos manapság már mind kevesebb fiatal focizik, így törvényszerű, hogy köztük kevesebb a tehetség. Aki pedig viszi valamire, az sokkal inkább a pénzért, mint a játék szeretetéért kergeti a bőrt. Itt Geszten ma is elég sokan focizunk, de csak hobbyból. Csapat nincs, pedig egykor jó kis gárda volt itt. Ami meg ennél is szomorúbb: a helyi gyerekekkel nem foglalkozik senki. Békési István, 28 éves, békéscsabai üzletkötő: A Dobozi SE-ben focizok, így talán egy kicsit belülről is látom a helyzetet. Szerintem a gazdasági helyzet is közrejátszik abban, hogy most itt tartunk. Nagyon keveset költünk utánpótlásra, pedig e nélkül nincs fejlődés. Továbbá ma nagyon kevés olyan tehetség van, aki már tizenévesen elsőosztályú csapattól szerződést kap. Márpedig akkor a szülő más hagyományos szakma felé irányítja a gyereket. Gesztes András, 60 éves, ma- gyarbánhegyesi kőműves: Szerintem itthon a szakvezetés nem jó. Ezen kellene valahogy változtatni. A külföldi magyar játékosok megállják helyüket. Igaz, kint lényegesen több pézért „villognak”. Ám én nagyon bízom a hazai futball feltámadásában. Az utóbbi eredmények is ezt bizonyítják. Az ifjúsági csapataink mindig jók voltak, olimpiai válogatottunk mostani nagy menetelése pedig több mint biztató. Nagy Elek, 40 éves, körösladá- nyi rokkantnyugdíjas: A legnagyobb hiba az, hogy a játékosok túl vannak fizetve. Az egyszerű munkás keményen dolgozik a megélhetésért, a labdarugó meg mindent megkap. Bezzeg régen a Puskásék nem a pénzért játszottak, s mégis világhíresek lettek. Én az itthoniak közül csak a Békéscsabát értékelem. Ott Pásztor Jóska kevés pénzből hozta össze nagy csapatát, s játékosait teljesítmény alapján fizeti. (Magyari) • • Otven nap — ötven lap Lapunk fél évszázados fennállása alkalmából Ötven nap — ötven lap címmel, a történelmi visszatekintés jegyében sorozatot indítottunk. Összeállításunkban szerepel tallózás egykori újságokból és megszólalnak jeles személyiségek, régi olvasóink, kollégáink, akik hozzájárultak a lap arculatának kialakításához. Megszerették a „szcsotkát” A Viharsarok Népe szerkesztőségében május 24-én megtartott tapasztalatcsere értekezleten nagy sikerrel mutatkozott be Gyula, Orosháza, Mezőhegyes üzemei bérelszámolóinak a Szovjetunióban széles körben elterjedt „szcsotka”. A békéscsabai Villamosműveknél is nagy népszerűségnek örvend a szcsotka. V. L. elvtárs, a pártszervezet akkori titkára levonta a tanulságot az első tapasztalatcsere-értekezlet után, népszerűsítette ezt az egyszerű számológépet az üzemben. Három gépet készíttetett a bérelszámolóknak, darabonként 50 forintért. A bérelszámolók először nevetségesnek tartották ezt az egyszerű fa- és vaspálcikákból összeállított számológépet, a többezer forintos összeadó, szorzó gépek között. De a gyakorlati hasznossága rövidesen meggyőzte arról őket, hogy milyen nagy jelentősége van a vele való számolásnak. — így voltam én is vele — mondja P. P. bérelszámoló. — De most már egész másképp látom a használatát. Amióta megszoktam a szcsotkát nagy segítségemre van a számolásnál. Mindenben csak a kezdet a nehéz, így a szcsotka használatánál is és így még kis gyakorlatra van szükség, hogy gyorsan tudjak vele számolni. Különösen nagy hasznát veszem a vízszintes számolásnál, ahol sok időt takarítok meg vele. Ugyanis itt a számokat egymás alá kellene írni, ami hosszú időt vesz igénybe. Ha pedig vízszintesen számolok, akkor meg gyakran hibák csúsznak be az egyes, tízes és a százas értékek összecserélésénél. De a szcsotkával ezek a zavarok teljesen megszűntek és segítőm, különösen az összeadásnál, a költségvetésnél. Ezzel az egyszerű masinával — magyarázza — ha megvan a kellő gyakorlat, gyorsabban lehet számolni, mint a drága villanygépekkel. Szinte behunyt szemmel megy a számolás, oda se kell nézni, csak a golyókat kell ide-oda tologatni és az eredményt leolvasni. (Viharsarok Népe, 1950. június I.) Megkérdeztük munkatársainkat: Miről írnának, ha idejük, módjuk lenne rá? Nyemcsok László: Bokros Lajos gyerekszobájáról, Torgyán József arcbőrvas- tagságáról és Horn Gyuláról, amint a hazugságvizsgáló gépben ül. Papp János: Arról szeretnék tudósítani, miért késnek a rendszeresen közlekedő bolygóközi járatok? Seleszt Ferenc: Minden hétvégén Miamiból tudósítanám az itthoniakat. Such Tamás: Ha le tudnék írni három összefüggő mondatot egymás után, illetve lenne merszem hozzá, akkor Sharon Stone-nal készítenék egy egész oldalas interjút, persze néhány fotóval, vagy esetleg Mick Jag- gerrel. Szekeres András: A budapesti lovit látogatnám meg szívesen. Életemben nem fogadtam, nem kockáztattam egyetlen fillért sem ilyen téten. Szeretném a Békés megyeieknek is bemutatni ezt a különleges hobbit. Szőke Margit: Sokszínű hétköznapi dolgainkról, minden kérdésre megoldást találva. A jó szándék kevés, erősödik a gyanakvás. Előremutató szellemi vezéregyéniségekről adnék hírt, akik megyénket gazdagítják. Tóth Ibolya: A Békés Megyei Hírlap 100. születésnapjáról tudósítanék. Verasztó Lajos: Egy olyan BEK-döntőről, ahol a Békéscsabai Előre játszik a Milánnal. Ismerős kortársammal találkozom. Éppen nem esik az eső, megállunk — a járda szélére húzódva — egy kicsit beszélgetni. Hogy őszinte legyek, az utóbbi időben tartok az efféle találkozásoktól. Mert a régi ismerőssel annyi minden történhetett, mióta nem láttuk egymást. Tanácsos óvatosan közelíteni. Ezúttal azonban úgy látom, nincs szükség ilyesmire: ismerősöm szélesen mosolyog, s azt is látom, jó kondícióban van. Csak éppen... Miközben kezet rázunk, igyekszem gyorsan kitalálni, hogy mi a szokatlan ebben az arcban. Hát igen, időközben megvált az öreg egy-két fogától — ezt azonnal észreveszem. De nem ez az észlelt furcsaság. Mindenesetre kérdezni kell valamit, emlékeztetni kell valami közös élményre, meg kell pendíteni egy mindkettőnk által ismert, kedvelt téma húrját. A füstölés! — villan fel bennem az emlék. Hát persze, az öregúr kis szőlőjében füstöltük pár évvel ezelőtt a — saját készítésű — kolbászomat. Jó emlék... Mindketten készültünk a szertartásra. Előre beszereztem a bükkfából származó fűrészport (mert nem mindegy, hogy mivel füstöl az ember), a házigazda rendbe hozta a füstölésre szolgáló házikót, aztán egy havas hajnalon felraktuk a kolbászt, s lassan, óvatosan megkezdtük a füstölést. A tevékenység lényege, hogy ne legyen túl meleg a füst, s isten őrizz, hogy lángra kapjon a fűrészpor. A füstöléshez türelem kell. (Régen a falusi szabad kémények magasában akár hetekig lóghatott a kolbász, sódar szalonna — a hideg füst csak használt neki.) Mi gyorsabban füstöltünk, de nem sietve. Volt türelmünk, mert a kis présház pincéjében volt bor, s ha megéheztünk, sütöttünk a vaskályhán egy-egy darab kolbászt... — Mi van a szőlőben? — kérde- . zem most, s még ki sem mondom a kérdést, rájövök, hogy mi a szokatlan öreg ismerősöm ábrázatán. Hát a színe! Most olyan halvány, sárgás, sápatag — városi színe van. Eltűnt róla az a bamáspiros árnyalat, ami csak azok sajátja, akik minden évszakot a szabadban töltenek; mint a parasztemberek vagy pláne a pásztorok. Az ember csak legyint a kérdésemre, s mondja, hogy az idén még ki se jutott a szőlőbe — ápolnia kell a feleségét, akit nemrég operáltak, s most is fekvő beteg. Nahát ezek után nem hoz'akodhatom elő présházi vidám napjainkkal, de ahhoz sincs kedvem, hogy kérdéseimmel netán drámaira hangoljam a beszélgetést. Emberem szerencsére nem tartozik a rosszkedvűek, a pa- naszkodók fajtájába; inkább egy cifrát káromkodik. Minek tagadjam — nekem is ehhez lenne kedvem... Mert elmúlóban az élet, s reményeink nem váltak valóra. Hogy mit reméltünk? Csak egy kis független nyugalmat. Gondtalan estéket a pincében vagy a présházban — mikor dicsérjük egymás borát, s régi történeteket mesélünk, kevés szóval. Vártuk—egész életünkben azt vártuk titkon — hogy mikor nevethetjük ki a hivatalnak pakcázásait, a kis ringy-rongy csi- novnyikokat, és elképzeltük, ahogy nőnek majd az unokák, s tisztes nyugdíjunkból meglepjük őket mindazzal, amiben sem nekünk, sem gyerekeinknek nem lehetett részük, örömük. Tán még az a bizonyos diófa is eszünkbe jutott, amit nekünk kell elültetnünk, hogy késői utódaink majd élvezhessék termését. És úgy tanítottuk a fiatalokat, hogy reméltük: egy-egy mozdulatunkat, munkafogásunkat, elsajátítják és megőrzik. Mint ahogyan minden más tapasztalatunkat és erkölcsi tanításainkat is. Végül pedig azt reméltük, hogy elkerülnek majd bennünket a kínzó betegségek, nyavalyák. Vagy ha mégse — mert soha nem reménykedtünk vakmerőén — akkor lesznek jól felszerelt intézetek, ahol majd kitűnő szakemberek gyógyítanak és ápolnak bennünket. Nemcsak azért, mert egész életünkben fizettük a társadalombiztosítást, hanem pusztán azért, mert emberek vagyunk, egy emberséges társadalomban. Nem lehetetlen, hogy ezek az örök emberi remények valóra válnak, de aligha a mi életünkben. Miközben 41 esztendős pénzügyminiszterünk optimistán pedri a bajszát, mi itt állunk 60—70 évesen egyre nehezebben fizethető vagy kifizethetetlen számlákkal, epekövünkkel, fogpótlási gondjainkkal, miközben a fogászati struktúra átalakításával — vagyis újabb költségekkel — fenyegetnek bennünket. Számolgatjuk nyugdíjunk forintjait, amit lehet, hogy meg kell majd osztanunk munkanélkülivé lett gyermekeinkkel, s rettegünk, hogy fel ne mondja a szolgálatot valamelyik háztartási gép, mert újat venni nem tudunk helyette. Mindazonáltal még nem adtuk fel..., még adtuk fel, még dolgozunk, noha lángelméink arra készülnek, hogy a tb- járulékkal is megterhelik a honoráriumokat, s azt sem tudjuk, hogy az emelkedő temetkezési költségek és egyre drágább sírhelyek következtében lesz- e majd valaki, aki eltemet bennünket. — Füstölünk-e még együtt kolbászt, öregem? — kérdem a régi ismerőst. Az ember legyint, aztán — a régi reflexek szerint — mosolyogni próbál. De hát sápadtan, foghíjasán milyenre sikerülhet a mosoly... Gyarmati Béla Öregek mosolya
