Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-20-21 / 117. szám
Gyula, anno... A kilencszázas évek elején, a dátum tanúsága szerint 1929-ben készült ez a képes levelezőlap Gyulán, a Körös-parton. A címzett pedig Racsmány Margit nagysága Budapesten, akivel szűkszavúan azt tudatják a levelezőlapon kiolvashatatlan nevű rokonai, ismerősei, hogy „Szép az időnk s eddig még defekt nélkül vagyunk" Titokban „menyasszonynézőben” Nyolcvanhárom éves, szellemi-fizikai frissességét azonban a negyven-ötvenesek is megirigyelhetnék. Amint azt is, hogy tele van ötletekkel, tervekkel és nem nagyon foglalkoztatja az idő múlása. Solti György, a világszerte ismert és elismert karnagy, a nemzetközi zenei élet egyik legnagyobb alakja maga a kétlábon járó zenetörténet. Magyarországról 1939-ben emigrált. — Két éve, majdnem titokban, itt voltam „menyasszonynézőben” — meséli derűsen. — Két zenekart hallgattam meg, s végül a Fesztivál Zenekarral „jegyeztem el” magam. Amióta először próbáltam velük, örömmel várom a következő találkozást. Igazán elragadó muzsikusaik őszinte lelkesedése. Semmi kétség: jó úton járnak, céljuk a legmagasabb nemzetközi színvonal elérése. Solti Györgynek a jelek szerint a jegyesség nem futó kaland: a napokban forró sikerű koncerten dirigálta a budapesti kongresszusi központban a Fesztivál Zenekart. Ezt követően két nyugat-európai turnén, összesen kilenc (!) hangversenyen vezényli majd az együttest.‘ — Muzsikusként rengeteg babért gyűjtött. Magánemberként mire a legbüszkébb? — Két lányomra. Az idősebb 25 éves, nagyon jó hárfás és hegedűs. A kisebb 22 és nagyszerű zongorista. Mindketten tudják azonban, hogy a névvel, amit viselnek, csak úgy juthatnak az élvonalba, ha gyakorolnak, gyakorolnak és újra gyakorolnak. De ehhez nincs elég kitartásuk. Persze nemcsak rájuk, minden zenészre igaz, hogy a tehetség önmagában kevés. — Vitalitása azt sejteti, hogy nincs híján terveknek, feladatoknak sem. ■— Talán nem önteltség: én már elértem mindent, amit el lehet érni. De még szeretnék a fiataloknak segíteni. Tavaly New Yorkban alapítottam egy zenekart, kizárólag 18—30 év közötti muzsikusokból. Most azt tervezem, hogy amerikai és európai „ifikből” szimfonikus zenekart hozok létre és a két kontinens legjobb professzorait kérem fel: foglalkozzanak velük, tanítsák őket. Mondanom sem kell, hogy a tehetséges ifjú magyar zenészek számára is lesz hely ebben az együttesben. László Zsuzsa Fekete fehéren Torgyán ante portás Nem Flannibal, Torgyán — Torgyán a kapuk előtt! Bebocsátást kért rajtuk több mint százezer aláírással kezében. Szerette volna elérni —, nagy népi támogatottsággal a háta mögött —, hogy a parlament írjon ki népszavazást a közvetlen elnökválasztásról. Am a T. Fláz másként vélekedett, a kisgazda pártelnököt megalázó arányban leszavazta. A mi Hannibálunk most dúl-fúl és Alkotmánybírósággal fenyegetőzik. Okkal. Merthogy igaza van. A résre nyitott ajtót úgy csapták be előtte, hogy orrával együtt a demokráciát is majd oda csípték. Vonatkoztassunk el most attól, ki kit szeretne látni a köztársasági elnöki székben! A lényeget nézzük: van-e joga a népnek közvetlenül elnököt választani? Torgyán doktor szerint igen, a honatyák többsége szerint nem. Miért? Csak. Azért csak, mert elvileg lehetne, de gyakorlatilag mégsem lehet. Ugye értik? Ha nem értik, nem nagy baj, majd megértik. Nem engedi az alkotmány. És ha módosítják azt a toldozott, foldozott alkotmányt? Akkor engedi. Logikus. Tehát, módosítani kell az alkotmányt, mert több mint százezer aláíró lényegében ezt akarja. Márpedig ha ennyien akarják, akkor — az alkotmány szerint — követelésüknek engedni kell. De van egy bökkenő. Ha a parlament enged, kiszavazza magát a köztársasági elnök-választásból. A parlament „természetesen” nem engedett. Nem mondott le arról a jogáról, hogy a köztársasági elnököt maga válassza — a kétharmados többség biztos tudatában. A dolog, Torgyán doktor szelíd orrba csapása tehát ezért komikus és persze sajnálatos is. Na, nem Torgyán doktor, hanem a T. Ház számára. Úgy tűnik, mintha a kormánykoalíció félne — a néptől. Attól, amelyik kétharmaddal beemelte a parlamentbe. Kár félnie. A nép ritkán téved. Jó érzéke van az igazságra. • Hannibál-Torgyán most áll a kapuk előtt megcsalatva. Mint említettem, Alkotmánybírósággal fenyegetőzik és dörömböl. A helyébe én bele is rúgnék—a kapuba. Árpási Zoltán Kétszáz éve halt meg Martinovics Ignác filozófus A magyar jakobinus mozgalom vezetője, Martinovics Ignác filozófus 1755. július 22-én Pesten született, és kétszáz éve, 1795 május 2ö-án Budán halt meg. Politikai téren a polgári átalakulás híve volt. Nézeteit a „Filozófiai írásodban fejtette ki. 1794- ben a Reformátorok Társaságában a hazai nemesi reformereket, a Szabadság és Egyenlőség Társaságában a jakobinus eszmék híveit tömörítetté, ázzál a céllal, hogy forradalmi úton vívják ki a független köztársaságot, majd a teljes polgári átalakulást. A szervezkedést a rendőrség felszámolta, a bíróság több társával együtt felségsértésért és hazaárulásért halálra ítélte, és a Vérmezőn lefejezték. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Az értelmiségről kiderült, senkit nem érdekel az elmélete Mi történik itt? Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Euró- pa-szakértő. Most az értelmiség helyéről, szerepéről kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá tanár úr? — Még 1992-ben is jelentek meg írások az értelmiség vezetés iránti elhivatottságáról. Azóta sok cikk szólt az ellenkezőjéről: az értelmiség leszégyenüléséről, alkalmatlanságáról, hitehagyottságáról, lelkevesz- tettségéről, összeomlottságáról, morális, intellektuális csődjéről. Magyarán: mostanában kezdik belátni, hogy előbb-utóbb ki kell alakulniuk azoknak a masszív társadalmi csoportoknak, rétegeknek, amelyek majd kitermelik a maguk ideológusait. politikai értelmiségét és megmondják nekik, mihez kell tartaniuk magukat, milyen érdekeket kell képviselniük. Csak ezt követően jön el az idő, amikor értelmesen és következetesen tudnak beszélni egymással. Az értelmiség — mint említettem — egyelőre egy leszégyenülé.si állapotban van, ráadásul szociálisan fenyegetett, és ezt a helyzetet nem tudja feldolgozni, csak úgy, hogy elkezd tiltakozni. Azt is erőtlenül, mert nincsenek érvei. Nem tudja megmagyarázni például, hogyan lehet értelmiségi funkciókat betölteni kapitalista körülmények között, ahol követelményeket állítanak mindenkivel szemben—vele szemben is —, olyan követelményeket, amelyek ellen ösztönösen tiltakozik. — Ha jól értem, amikor követelményt említ, akkor teljesítményre gondol. — Igen, mert szerintem nincs más út, csak a követelmények hozzáigazítása az új körülményekhez, nevezetesen a kapitalista viszonyokhoz. Amikor például az egyetemisták tüntetésén a Bokros kontraszelektáltnak nevezte a felsőoktatásban dolgozó oktatói kart, kijelentése telibe találhatott. Azért volt akkora a tiltakozás. Csak persze ez is egy finomabb szerkezetben igaz, vagyis, ha kontraszelektált ez a szerencsétlen társaság, akkor azért kontraszelektált, mert a rendi vonásokat mutató szocialista társadalomban ez volt az egyik kitörési pont és lehetőség a magát valamire is becsülő értelmiségi ember számára. Az más kérdés, hogy a rendi vonások és az önbecsülés ellenére nem működtek a kapitalista viszonyok között természetes kényszerek. Nevezetesen, hogy az értelmiség valós teljesítményt mutasson fel, tervezzen mondjuk ívkemencét méghozzá olyat, amelyik nagyon jó, vagy találja ki, hogyan lehet barackmagból atommagot csinálni, mégpedig a lehető legolcsóbban, és leghatékonyabban. Ezek után nyilvánvaló, hogy most, amikor az értelmiséget saját kitalációja, a rendszerváltás drámai következménye őt magát is elérte, épp úgy lesújtva érzi magát, mint az a kohász, aki unta a párttitkár basáskodását Ózdon. — Az elmondottakból következik, ahogy az ózdi kohász nem értette, úgy a magyar értelmiségi sem érti, mire vállalkozott, amikor a rendszerváltásra szavazott. Mára kiderült, fantomok ellen küzdött, nem tudta, valójában mi lesz azután. Bekövetkezett amire nem számított: a történelem túllépett rajta. — így van. Mára nyilvánvalóvá vált, a korábbi ideák megvalósíthatatlanok. Arról az értelmiségről, amely vezető erőnek gondolta magát, mára kiderült, senkit nem érdekel az elmélete. Mi több, egzisztenciálisan hallatlanul sérülékeny és mihelyt nem tud értéktermelőként fellépni a munkaerőpiacon, ugyanolyan magára hagyott és egyedüli tömeg lesz, mint a társadalom bármelyik része. Erre a helyzetre magyarázatot, normális, politikailag képviselhető emberi válaszokat egyelőre senki nem tud adni. Ezért vetődik fel, — jobb nem lévén — a visszafelé kacsintgatás, a kádári biztonság után. Miközben persze mindenki tudja, visszafelé menetelés nincs. Az értelmiség emiatt a feldol- gozhatatlannak tűnő ellentmondás miatt kacsintgat visszafelé, lát rémképeket, tart a latin-amerikanizáló- dástól, retteg az Európa peremére sodródástól. Ezzel a félelemmel szemben nincsenek normális, emberi méretekre szabott válaszok. Emiatt van az a nagy káosz, amit az emberek — köztük az értelmiség — hallatlanul rossz közérzettel élnek át. Á. Z.
