Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-10 / 108. szám

Földink volt. Ezen a napon, 1893-ban hunyt el a gyulai születésű Mogyorossy János, helytörténész. 1828- ban Wenckheim gróf uradalmában volt gazdatiszt, majd

1846- tól uradalmi számtartó és a grófi család gyulai levéltárának gondozója. Elénk kapcsoltatot tartott az irodalom és tudomány korabeli nagyjaival: Kisfaludy Károllyal, Bajza Józseffel. Egyik legszorgalmasabb munkatársa volt Nagy Ivánnak, akinek Magyarország családjai című művében ö írta a Békés megyei családok történetét. 1868-ban magángyűjteményét a városi gimnázium múzeumának adományozta, e gyűjtemény képezte alapját az

1847- ben megszervezett Békés Vármegyei Múzeumnak. Békés Vármegyei Régészeti és Művelődéstörténeti Társulat egyik fő szervezője, 1874-től haláláig igazgatója volt. Fő műve: Gyula hajdan és most.

Összefogással. Szociális otthon építését tervezik Dombegyházon Kis- és Magyardom- begyház, Kunágota, valamint Battonya összefogásával. Az elvi építési engedély négy kétágyas, négy négyágyas szobára, továbbá egy nővérszobára, egy melegítőkonyhára és egy ebédlőre vonatkozik. A beruházás várhatóan jövőre kezdődik, feltéve, hogy a Népjóléti és a Belügyminisztériumban kedvezően bírálják el a dombegyháziak pályázatait.

Véradás. 1995. május 12- én 8—12 óráig a Szabó Pál Téri Általános Iskolában a Vöröskereszt szervezésében véradás lesz.

Kiállítás. Zsigmond Miklós kárpátaljai festőművész kiállítása május 13-án, szombaton nyílik Mezőberényben. A tárlatot — amely május 16-áig tekinthető meg — a Petőfi Gimnázium kollégiumának aulájában délelőtt fél tízkor, a ballagási ünnepség előtt Nagy Ferenc, a helyi 1. számú általános iskola igazgatója nyitja meg.

MEGYEIKÖRKÉP

1995. május 10., szerda

Megkérdeztük olvasóinkat

Rábíznák-e pénzüket a bankokra?

Antali Sándor, 32 éves, orosházi tűzoltó:

Szerencsére ezen nem kell-* tömöm a fejemet. Nagycsaládos vagyok, s mint általában a magyarországi nagycsaládosoknak, nincs annyi pénzem, hogy ne tudjak mit kezdeni vele. Ám ha sok pénzem lenne, akkor sem tenném a bankba, inkább valami jövedelmezőbb és biztonságosabb dologba fektetném. A bank is tönkremehet, a pénzitézeteket kirabolhatják, akkor pedig odaveszne a pénzem.

Babinszki Pál, 33 éves, nagy- szénási tűzoltó:

Amennyiben megfelelő biztosítékokat kapnék, én szívesen rábíznám a bankokra a pénzem. Ám manapság nem egyenlő feltételeket diktálnak. Például úgy halottam, a bankok bármekkora összeget, maximum egymillió forintig biztosítanak. Tehát, ha valaki több milliót tesz be, ám beüt a baj, maximum egymilliót kaphat. Ráadásul hitelfelvétel esetén sem egyformák a feltételek.

Kokavecz András, 38 éves, békéscsabai villamosmérnök:

Én már az egyik bankra rábíztam a pénzem. Sajnos meg is jártam. Személyes tapasztalatból mondhatom, néhány bank kihasználja az emberek jóhiszeműségét. Amikor az ügyfelet próbálják megnyerni, szépeket ígérnek, aztán időközben módosítanak. Ha sok pénzem lenne, mégis betenném. Ám csakis szigorú válogatás után kisebb összegekben és több bankba helyezném el. így talán kisebb a kockázat.

Mocsári Andrásné, 41 éves, kardoskúti munkanélküli: Ezen még egyszer sem gondolkoztam. Sőt azt hiszem, én sohasem kerülök olyan helyzetbe, hogy attól kelljen tartanom, hogy a bankban elvész a pénzem. Még nem is lottózom, így aligha leszek milliomos. Sőt egészen más jellegű gondok gyötörnek: férjemnek sincs állása, én is munka- nélküli vagyok, s ilyen körülmények között négy gyereket nevelünk.

(Magyari)

Szabadkígyósi

szakmunkások

Az elmúlt napokban szakképzési napon mutatkoztak be a szabadkígyósi Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Szakmunkásképző Intézet és Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

A tájékoztatón — amelyet dr. Komáromi Sándor igazgató tartott — szó esett az iskola tevékenységéről, s arról, hogy az elmúlt 75 évben — ekkor alapították az intézményt — sütőipari, kertészeti és élelmiszertartósító szakmunkásokat képeztek ki. Ma már mezőgazdászokat is tanítanak, s ezen a szakon érettségivel zárul a képzés.

Az igazgató arról is beszámolt, hogy azt a pénzt, amelyet az iskola 1994-ben kapott mire fordították. Például utat építettek, korszerűsítették az öntözőberendezéseket, munkagépeket vásároltak, a sütőüzembe bevezették a gázt... Tovább fejlesztik például a gyakorlati képzést, és állattartó telepet alakítanak ki, amelynek beindítását nyárra tervezik.

B.

Serlegek Orosházáról. A vállalkozók, szolgáltatók is napjainkban arra törekednek, hogy minél szélesebb körű igényt tudjanak kielégíteni a lakosság körében. így gondolkodik Orosháza belvárosában egy órásmester is, Wegroszta Béla, aki a régi és az új időmérő mechanikák javítgatása mellett régóta foglalkozik bélyeazőkészítéssel, ottjártunkkor pedig éppen néjegykártyákat rendeltek tőle. — A kulcsmásolasra is berendezkedtem, a legújabb szolgáltatásom pedig a serlegek, kupák, érmek, trófeák árusítása — mutat a szép mintadarabokra az órás. — Békés megyében diszkontáron ajánlom ezeket a darabokat, úgy gondolom, így lényegesen olcsóbb beszerzési forrást kínálok mindenkinek. Az utazgatással megspórolhatnak ezreket azok, akik ide betérnek és választanak a sportversenyekre, rendezvényekre a katalógus kínálatából Fotó: Kovács Erzsébet

Művészek és titkok

Cs. Tóth János kritikai írásait tartalmazó kötetéről

Trianon nem egyszerűen területeket, magyar lakosságot szakított el az anyaországtól, hanem pezsgő, eleven szellemi központokat is. Nagyon sokáig — s a helyzet fenntartásáért az elmúlt negyven év uralkodóit óriási felelősség terheli — Budapest volt nem egyszerűen az ország szellemi központja, de szinte az egyetlen szellemi központ.

Hála istennek, ma már egyre többször kell egy mellőzhetetlen kiállításért vidékre utaznunk, s jelentős művészeink közül egyre többen találnak otthonra is — például Békéscsabán és vonzáskörzetében.

Cs. Tóth János könyve elsősorban — s már-már teljességre törekvőén — erre is bizonyság, s ez a tanúságtétel igen fontos. Ezek az interjúk, kritikák, tanulmányok olyan művészeket mutatnak be, mint

Schéner Mihály, Lóránt János, Tóth Ernő, Csík István, olyan kiállításokat, mint a vásárhelyi őszi tárlat — akik, s amelyek országos jelentőségűek ugyan, a pesti folyóiratok, lapok mégsem vesznek tudomást róluk.

Cs. Tóth bekapcsolja őket a nemzet szellemi életének vérkeringésébe; a tény önmagában is támogatandó. Az írások a művészet szeretetéről tanúskodnak, a közönséghez szólnak, közérthetően, a szakmai bennfentesség fitogtatásának mellőzésével.

Hasznos és fontos könyvnek tartom, olyan célkitűzés szerencsés megvalósításának, amely egyelőre fehér holló, holott nemzeti érdek lenne, hogy ne az legyen. (Cs. Tóth János: Művészeti metszetek, Orpheus — T evan.)

Sík Csaba

Valójában már nem is kapaszkodott az életbe. Csak tűrte csendesen, hogy a fia időnként bepaszírozza egy kis kórházi kezelésre. Pár ezer forint a főorvos úrnak, és máris kész a bérlet. Mindig lehet találni valami kivizsgálni valót egy ilyen kis trottyos öregemberen. Nézőpont kérdése csupán, no meg a pénztárcáé.

Még jó, hogy nem a bolondokházába visznek, mert néha kihagy a fejem — gondolta. — Állítólag rámjön a támadhatnék, amikor nagy dühösen mindenfélét beszélek. Nem is emlékszem rá, hogy ilyeneket művelek. Talán csak rámfogják. Bár ahogy bánnak velem, megérdemelnék azt is, hogy rájuk gyújtsam a házat. Ez az új menyem úgy tud nézni, olyan gyűlölettel, szinte süt a tekintete. Idehozza rám, az én házamba, a kőikéit, egyik pimaszabb, mint a másik. Szólni se lehet hozzájuk, csak röhögnek. Kinevetik az öreget. Bezzeg az én Lajoskám, az igazi unoka, nem tett ilyet. Amikor elváltak az apjától, és elvitte az anyja, hogy sírt a kis drága. Tata, én mindig eljövök majd hozzád, mondta. Ha megöregszel, és én nagy leszek, hozok neked finom cigarettákat, meg jó bort. Semmi bánatod nem lesz.

De sok éve már ennek. A gyerek is megnőtt, csak ritkásan néz felém. A borról is megfeledkezett, nem is kívánom már. Éli a maga életét. Mindenki éli a világát, éppen csak nem jut hely közöttük. Az apja, az a hülye Lajos, meg belehabarodott ebbe a nőbe. Azt hiszi, hogy mert fiatalabb nála, hát majd csacsogó kis madárkája lesz. Az ám, szép kis madár! Egy zsémbes kotlós. Míg a házamba nem jött, ő volt a falu Macája. Mindenki Macája. Megéri a pénzét, és most mégis nekem kell őket kerülgetnem. A sajátomban! Persze, csak akkor, ha nem vagyok éppen kórházban.

Akármilyen panaszkodó is volt a kisöreg, de mégis hazavágyott. Otthon, a hátsó épületben volt a kis szo- bácskája, ahol egyedül tudott maradni. A televíziót nem vitték be hozzá, pedig nagyon vágyott rá, ezért csak üldögélt, naphosszat. Dolgozni már régen nem tudott, mióta el-elszédült, és megbotlott minden pillanatban. Ha kedve úgy tartotta, kicsoszogott az udvarra, leült egy rozoga sámlira, és nézegette a fákat, a felhőket. A kórházban néha még az ablakhoz se jutott, az eget se látta. Az injekcióstűket már régen megszokta, nem is sokat

szurkálták szegényt. Csak benn tárolták, mint a krumplit a veremben, amíg ki nem fogyott az a türelem, amennyit az orvos zsebébe csúsztatott ezresek értek. Egy-egy rendesebb nővére még emberi szót is váltott vele, ezért nagyon hálás volt. Igaz, ő is csak jó szóval tudta megfizetni a csöppnyi gondoskodást. A koszt tűrhető volt, és nem azt érezte, amit odahaza, hogy az új menye csak odalök neki valami maradékot.

Mégis, valami megmagyarázhatatlan vágyódás visszavonzotta őt azok közé a falak közé, ahol egész életét leélte.

— Készüljön Lajos bácsi, holnap hazaviszik — mondta egy napon az éjszakás nővérke.-Le se hunyta a szemét, úgy várta a reggelt. Nem is tervezgetett semmit, hogy majd így lesz, meg úgy, egyszerűen csak a mehetnékje tartotta ébren. Hamar felöltözött, és az ágy szélén várta a mentősöket, akik majd szállítják. Arra nem is gondolt, hogy a fia jön érte, hiszen évek óta mindig csak „elintézte”, hogy a mentőautó hozza-viszi. Most is így volt, ám ezúttal nem a faluja felé vették az irányt, hanem egy ismeretlen városba, egy idegen ház előtt álltak meg.

— Mit keresünk itt? — nézett szét bizalmatlanul az öreg.

— Itt tetszik lakni, ez lesz az új otthona — mondta az egyenruhás ember.

— Én aztán nem! Azonnal vigyenek haza! — kapaszkodott a kocsiba a vénember.

— Ne arénázzon tata, majd odabenn megbeszélik. Nekünk más dolgunk is van — mordult rá a sofőr.

Cselédséggel nem vitatkozom, gondolta Lajos bácsi, és megnyugodva ment be a házba, a félreértéseket tisztázni. Ott aztán megtudta, hogy tényleg a szociális otthon lakója lett, akaratán kívül.

Szegényház! — hasított a felismerés az idős férfi tudatába. Hát ezért gürcölt annyi éven át, hogy vénségére ide jusson! De jó, hogy élete párja már nem láthatja, hogy ő, a ház ura, ilyen kiszolgáltatott lett.

Nem, nem és nem! Itt én nem maradok. Küldjék be a fiamat, beszédem van vele. Megvárom a folyosón, enni se akarok, hagyjanak békén.

Jól van bácsi, tessék csak jönni, azért egy orvosi vizsgálat ellen csak nem tiltakozik. Meghallgatták a szívét, megmérték a vérnyomását, és kapott egy olyan injekciót, amitől úgy elaludt, mint a pocok. Másnap arra ébredt, hogy a fia ül az ágyánál.

— Miért cirkuszol apuka, jó dolga lesz itt — korholta apját a férfi.

— Hát ide jutottál te rongyember! Vedd tudomásul, hogy hazamegyek. Azt a cafka feleséged meg kilököm a házból.

— Onnan ugyan nem. Eladtuk a viskót. Az én nevemre íratta, még a haszonélvezetről is lemondott. Lakótelepit vettünk, magának ott nincs helye. Majd itt meglátogatjuk. Hajói viselkedik.

— Jól van fiam. Felneveltelek, ki sem tagadlak. De nem akarlak látni többé. A temetésemre se gyere, ha életemben ennyit érek számodra. Befejeztem.

Azzal a fejére húzta a takarót, és számára megszűnt a világ. Darab ideig élt még a pokróc alatt, de ez már egy másik történet.

Andódy Tibor

Számadás