Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-08-09 / 83. szám
Lélekben megtisztulva Húsvéti előkészületek Immár másfél esztendeje átrendeződtek az egyházmegyei határok. Azóta kevesebbet látni Paskai László bíboros prímást, esztergom-budapesti érseket az ősi székhelyen. (7. oldal) A tavaszi ünnep eljövetele nem kis fáradtságot hoz a háziasszonyoknak. Összeállításunkban ötleteket, hasznos tudnivalókat, recepteket ajánlunk figyelmükbe. (8. oldal) Mestere tettnek és vonónak Béla Ottó. Már négy esztendeje, hogy letette a tollat, a fényképezőgépet és örökre elköltözött. Akkor, talán az utolsó látogatásnál, amikor hangját is alig hallatta, már olyan beteg volt, így búcsúzott tőlem: „Van egy ígéretem. Méhkeréken, Kovács Jani barátommal azt beszéltük, ha betölti az ötvenedik évét, írni fogok róla. Keresd meg és váltsd be te az ígéretem!” Nagy bajuszú, kucsmás bácsi magyarázza az irányt a Dankó Pista utca felé. — Ott lakik a zenész Kovács — mutat távolra az öreg —, vigyázzon, kicsit sáros az utca, de talán nem ragad le — hallom hangjából az aggodalmat. Kertes házban él a Kovács család. Kovács János szorongatja a kezem, szerette Béla Ottót, a bátyámat! — Ottó jó barát volt, nem zavarta, hogy cigány vagyok... — De hiszen ez a természetes — mondom, miközben leülünk egy parányi, tiszta szobában. A franciaágyon katonás rendben patyolatfehér pelenkák sorakoznak. Az ágy mellett faragott bölcső... Kovács Jánost 1944-ben a Jézuska hozta ajándékba, merthogy a szent estén született. Édesapja, Kovács Tivadar nevet szerzett hegedűjével. Prímás volt a méhkeréki román táncházban. De ha úgy hozta a sors, aratott, vályogot vetett, hogy eltartsa a családját. — Tőle örököltem a fegyelmet, a tisztaságot, a pontosságot — sorolja János. — Szigorú volt velem éppúgy, mint a két lánytestvéremmel. Taníttatott, s így 1963-ban a gyulai román gimnáziumban érettségiztem. Szerettem volna tanárképzőbe járni. Nem vettek fel, pedig háromszor rugaszkodtam neki. —Talán nehéz volt a felvételi? — Azt hiszem nem ott volt a baj. Ma is úgy érzem, hogy a származásom miatt nem sikerült. De azért tanítottam ám! Három évig képesítés nélkül Me- zőgyánban, Méhkeréken és Mezőko- vácsházán. Tudja, volt Kovácsházán az osztályomban három-négy cigány kislány. Jöttek koszosán, ápolatlanul. Látom, nem játszanak velük a többiek. Hát persze, mert büdösek voltak. Vettem a pénzemből szappant, fogkefét, fogkrémet. Alig telt el egy-két hét, a gyerekeket már mosdatni sem kellett, mert maguktól rájöttek, hogy szükség van rá. Ettől kezdve a többiek befogadták őket. — Egy kicsit elkalandoztunk térben és időben... Magának milyen gyerekkora volt? —- Talán nem említettem, hogy a nagyapám is zenész volt. Így apám egész kiskoromban befogott és komolyan tanított. Tízéves voltam, amikor először Budapesten felléptem az együttessel. —Bemutatná a családot? — Feleségemmel 1967. június 10- én esküdtünk. Két lányunk és egy fiunk született. A nagyobbik neveli a két gyerekét, s látja, a kisebbik is itthon van a picivel. A fiam, ifjú Kovács János hivatásos katona, útlevél-, valutakezelő és pénzügyi ellenőri vizsgát tett. — Nem folytatódik a hagyomány? Belőle nem lett zenész? — De igen. A zeneiskolában tanult hegedűt és főállásban szintén az együttesnél zenélt. Csakhogy ma sok minden mást kell csinálnia, hogy megéljenek, például fóliázik és paprikát termel a munkája mellett. — Térjünk vissza Önhöz. Kicsit elkéstem, hogy ,,isten éltessét" mondjak ötvenedik születésnapján. Szép volt? — Ha nem lennék beteg, talán hinnék abban, még megadatik néhány esztendő, hogy boldog legyek. Amúgy szép volt, persze... Miután negyven éve játszom az együttesben, hiszen említettem, hogy tízéves korom óta hegedülök, ezalatt az idő alatt sok helyen felléptünk. Játszottunk filmekben, jártunk külföldön. — Munkáját elismerték-e valamilyen kitüntetéssel? — 1981-ben „Szocialista Kultúráért” kitüntetést kaptam, 1994-ben pedig a „Népművészet Mestere” lettem. Fodor Gábortól a fiam vette át az erről szóló dokumentumot, én ugyanis kórházban feküdtem. Igazán büszke vagyok a kitüntetésekre. Erről jut eszembe, tudja-e, hogy Méhkeréken négyen dicsekedhetnek ezzel a kitüntető címmel? Nem hiszem, hogy az országban létezik még egy olyan település, ahol négy mestere van a népművészetnek: Gurzó László versmondó, Nyisztor György néptáncos, Kovács Tivadar és Kovács János zenészek... — Negyven esztendőt ledolgozni nem semmi. Most hogyan él? Pihen sokat? Először látok Kovács János szemében egy kis szomorúságot, s válasz előtti bizonytalanságot. — Most kezdem érezni, hogy fáradt vagyok. Hat évvel ezelőtt leszázalékoltak. 40 esztendő után 10 ezer 247 forint a nyugdíjam. Pedig talán tettem le valamit az asztalra a kultúráért. Amíg egészséges voltam, nem tudtam, milyen belülről a tanács, az önkormányzat. Soha nem nyújtottam segélyért a kezem. A polgármesterünk, dr. Rúzsa György egy igaz ember! Mindenkit ismer, s akkor is segít, ha nem kér a rászoruló. O tudja Vajon a kis Norbi, Kovács János unokája folytatja-e a családi hagyományt? igazán, ki az, akin segíteni kell, s kérés nélkül nyújtja lehetőségeihez képest a segélyt. Olyan ember, akit le lehet szólítani az utcán, s nem lehet elég gyors valaki, hogy köszönésben meg ne előzze. Szerencsés vele a falu. Meg szerencsések vagyunk, mi cigányok, hogy ilyen dolgos, szorgalmas népek között élünk. Láttuk, hogy dolgoznak, haladnak. Hát csináltuk mi is... De nemcsak a polgármesterünk ilyen emberséges. Az orvosunk, dr. Hanyecz Vince is maximálisan a betegeiért él. Nincs olyan ház ebben az utcában, ahol ne lenne beteg, mozgáskorlátozott. Sokszor van tehát szükség az orvosra. Ha nincs ügyeletben, akkor is ugrik egyetlen hívó szóra. Ha hiszi, ha nem. azt sem várja el, hogy pénzt adjunk neki. — Beszéltünk családról, polgár- mesterről és háziorvosról. Végezetül megkérdezheted, mi a véleménye a mostanság kialakult cigányellenességről? — Azt gondolom, sok cigánynak nem fog tetszeni amit mondok: sok mindenről mi magunk tehetünk. Csak úgy lehet a rólunk kialakított rossz véleményt megváltoztatni, ha levetjük a koszos ruháinkat és új öltönybe öltözünk. Ezt persze ne szó szerint értse. A hagyományainkra gondolok, a viselkedésünkön kellene változtatni. Mégpedig a születésünktől kezdve. Hiszen mi is vagyunk olyanok, mint az átlag. S ezért tartom legfontosabbnak a gyereknevelést. A szépre, jóra kellene okítani őket, már az óvodában tudatosítani bennük, ők is olyanok, mint a többiek. Aztán iskolába járatni őket. — Igaza lehet, hiszen nem udvariasságból mondom, de örülök, hogy megismertem. Az itt látott patyolattiszta lakás,jó modorú lány, mint az Óné, ritkaság. (A fentiek megértése miatt zárójelben jegyzem meg: Kovács János kisebbik lánya amellett, hogy színésznő szépségű, még figyelmes is. Kávét, üdítőt hoz, s ölbe kapja picinyét, hogy se sírással, se jelenléttel ne zavarjon minket.) — Köszönöm, ha így érzi. * Sokáig elmélkedünk még a témán. Hiszen sok mindenben egyetértünk, már ami a nevelést, a beilleszkedést illeti. Aztán lassan elbúcsúzom, s útban hazafelé azon gondolkodom: de kár, hogy nincs sok ilyen gondolkodású „kovácsjános” a cigányok, magyarok, románok között egyaránt. Béla Vali
