Békés Megyei Hírlap, 1995. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-14-15 / 62. szám
^RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1848—49 1995. március 14-15., kedd-szerda Czine Mihály legnemzetibb ünnepünkről Nincs forradalmi helyzet, de március a régi Március 15-e küszöbén az írók mindig számot vetnek. Napjainkban a legtöbben talán éppen arról, miről is kellene számot vetniük? Néhány évvel ezelőtt, a rendszerváltás napjaiban „forradalmi” lelkesedés söpört végig az író társadalmon, sokan bevetették magukat á politikába. Az utóbbi időben mintha alább hagyott volna ez a lelkesedés, amire sokan azt mondják: az írók, költők végre azzal foglalkoznak ismét, ami a dolguk. —De mi a dolguk?—kérdeztük dr. Czine Mihály irodalom- történészt. —Forradalmi helyzetben mit tesznek, tettek az írók? — Fia végigtekintünk a történelmen, egyértelművé válik, hogy forradalom idején, forradalmi helyzetben az irodalom képviselői a változás elősegítői voltak, vagy legalábbis a támogatók táborába tartoztak. 1848. márciusában Petőfi nemcsak verseket írt, hanem fegyyert is fogott. Általában elmondható, hogy óriási várakozás előzte meg minden cselekedetüket. Hiszen a cél a független Magyarország megteremtése volt. A forradalom elbukott, de a fellángolás nem múlt el, s áthúzódott a XX. század elejére is. 1918-ban is egy független, demokratikus Magyarország és az Európához való felzárkózás késztette az írókat a cselekvésre. Móricz járta a falvakat, Babits a katedrán szónokolt, Krúdy haditudósításokat írt. Mindez annak volt köszönhető, hogy a forradalmárok és az irodalmárok szándéka találkozott. 1945 a megújulást hozta, sok, akkor fiatal író, reményekkel telve nézett a jövőbe. Ez magyarázza a 40-es évek végén keletkezett művek optimista hangulatát. Aztán hamar ráébredtek a költők, hogy a szép álom megvalósítása nem könnyű. Az 50-es évek „eszmélői” már e felismerésüket vetették papírra. 1956-ban ismét számos író csatlakozott a forradalomhoz, hiszen a cél megint a függetlenség kivívása volt, Európához szerettünk volna csatlakozni. Ezzel sokan egyetértettek. Nyíltan már csak 1989—90-ben teríthették ki kártyáikat az írók. Ekkor a 48-as, 56-os eszmélés gondolatai újra időszerűvé váltak. —Most mintha alább hagyott volna a lelkesedésük. Azok, akik eddig nyíltan politizáltak, visszatértek az íróasztal mellé... — A visszahúzódás egyik oka, hogy módosultak azok az irodalmi eszmék, amelyeket már Petőfi úgy fogalmazott meg: „A néppel tűzön-vízen át”. Az író ma már elsősorban — kizárólag — író akar lenni. Ez a folyamat Nyugaton már lejátszódott, Magyarországon még csak most kezdődik. —Ez mivel magyarázható? — Nálunk hosszú évekig hiányoztak a jó politikai jelszavak, sokszor az íróknak kellett ezeket megfogalmazniuk. A rendszerváltást követően ez aztán fokozatosan veszített a jelentőségéből, az irodalom és a politika különvált. Az egyik út, amit a magyar írók zöme választott, nem szólni bele közvetlenül a politikába. Imák maguknak, egymásnak, no és azoknak, akik hajlandók megvenni, elolvasni a műveiket. A másik út, hogy mindez lelkesítőleg hasson az írókra, egyenlőre még várat magára. Reményeim szerint előbb- utóbb a történelmi vágyak, a tények valósággal való szembesítése, az erkölcs kedvező irányú átalakítása, és a nemzettudat erősítése ami mindig is az író emberek egyik legfontosabb feladata volt — ismét szerepet kap. —Ha meg kellene fogalmaznia a mai „csend" okát, mit mondana? ' — Van, aki úgy látja, a politika vélhetően kedvező irányba viszi az országot. Van, aki azt gondolja, megkezdődött a politikai útkeresés, ha nem is alakult még ki a jövőkép. S van persze olyan író is, aki „csupán” önmagát kívánja kifejezni, a nyelvre összpontosít. Nincs forradalmi helyzet, az írók—belátásuk szerint — teszik a dolgukat. —Március 15-e sem a „régi” ? — De igen! Ez az a nap, amikor a világ magyarjai együtt ünnepelnek, függetlenül attól, hogy mely országban élnek. Ennek az ünnepnek még ma hatalmas összefogó, összetartó ereje van, amely nem függ az írók viselkedésétől. Ez az ünnepünk éppen ezért olyan csodálatos, annyira nemzeti. Szalóky Eszter m Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, amely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetetlenül, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy perc jöhet, s az épület ledől, S rósz gazda, aki mindig újra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut. Petőfi Sándor: A nemzetgyűléshez, részlet Görgey Artur március 15-éről Korabeli látogatás a 90 éves tábornoknál Merész elhatározással fölkerestem az 1848. március tizenötödikén megindult nagy idők ma még élő legnagyobb alakját: Görgey Artur tábornokot, hogy az ünnepalkotó, az első március idusáról emlékezéseket kérjek tőle. A magyar szabadságharc vitéz bajnoka, aki a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját, az Erzsébet-tér egyszerű, méltóságos külsejű kettes számú házban lakik, amely épület a régi Pest házaira emlékeztet. A tágas kapualjból a világos lépcsőházba jutottam és a széles, nem meredeken emelkedő lépcsőn fölmentem a második emeletre. Bejelentettem magamat a tábornoknál és bár előttem pár perccel érkezett vendégei voltak, mégis elfogadott. Bevezettek a nem kimondottan empir-stflusban, kényelmesen bútorozott dolgozószobába, ahol — néhány pillanatig egyedül maradva — figyelmesen körüljártattam a tekintetem. Mondhatom, az egész szoba együttes benyomása egyáltalán nem mutatott arra, hogy a hajdani hadvezér szobája, csak itt-ott egy- egy emlék engedte ezt sejtetni a beavatottal. Alig volt időm ezt elgondolni, midőn megjelent a szalon felőli ajtó keretében egy őszfejü, kissé hajlott aggastyán. Olyan volt, mint egy dicsőséges és viharos múlt fölé állított kemény márványemlék, amelynek tetejét belepte a selymes, puha hó. Még mindig állva, a belépőt tisztelettel köszöntöttem. Mint az Új Idők munkatársát, szívesen látott s barátságosan kezet nyújtvaj hellyel kínált meg, míg ő a mellettem lévő öblös karosszékben foglalt helyet. Midőn elmondtam jövetelem célját, szabadkozva felelt: — Ugyan mit érdeklik az embereket egy öreg ember visszaemlékezései, amikor azt úgyis ismerik egészen, töviről-hegyire a históriából. Aztán bizony az én emlékezőtehetségem már nem valami jó, ami nem éppen csoda kilencvenéves korban. Különösen a nevek azok, amiket jobbára elfelejtettem. Szándékom mellett megmaradva, biztosítottam őt az ellenkezőről, amire kezét mélyen szántott homlokán végigsimítva, emlékei között kutatni látszott, azután el- kedzte: — Mint talán tudja is, én a márciusi napok idején nem voltam Magyarországon, hanem Prágában. A szabadságharc előtt nyolc évig Ausztriában tartózkodtam. A hazámtól távol, a tizenkettedik huszárezrednél, a nádorhuszároknál szolgáltam. 1848 előtt három évvel, vagyis 1845-ben kvietáltam, otthagytam a katonaságot és elmentem Prágába, ahol tanulmányaimat folytattam. Ezalatt egyáltalán nem foglalkoztam a magyar viszonyokkal, amelyeket nem is ismertem. Közvetlenül március tizenötödike előtt, tizenharmadikán és tizennegyedikén Bécsben voltam, hogy egy beteg rokonomat meglátogassam. Ott akkor már kitört a forradalom és folyt a vér. Amikor tizenötödikén vissza kellett térnem Prágába, éppen nem gondoltam arra, hogy a föllobbant tűz át fog csapni a határon Magyarországba. Sőt midőn napok múlva az újságokból olvastam, mert onnan értesültem a pesti március tizenötödiki nagy eseményekről, — nem hittem el azokat, aminthogy Ausztriában sen- kisem hitte. Aki láttam Bécsben, a vért patakokban folyni, lehetetlennek tartottam, hogy csak úgy kivívták a szabadságot. Az egész dolgot csak játéknak, fiatalkori csínynek gondoltam. Pedig, — mint hamar meggyőződtem, — nem az volt. Aztán áprilisban hazajöttem. Fölkerestem Eötvös József báró kultusz- minisztert, hogy mint luteránus, foglalhatnék-e el tanszéket az egyetemen, mert kémikus voltam. A miniszter igenlő választ adott. és megígérte, hogy fogok tanári állást kapni az egyetemen. Erre elutaztam haza a Szepességbe. Májusban — a szentesített törvény visszavonása után — fölhangzott a kiáltás, hogy veszélyben a haza. Természetesen én is nyomban jelentkeztem katonának... Elkezdődött a dicsőséges küzdelem, amely olyan szomorúan végződött, — de hisz azt már úgyis tudja. Itt elhallgatott és rövid ideig mélyen elgondolkodni látszott. Én törtem meg a csöndet és újabb kérdésemre ismét fölvette a beszéd fonalát. — Hogy mikor ünnepelték meg először március tizenötödikét, nem tudom. Az első évforduló csatatűz- ben ért bennünket, tehát nem igen ünnepeltünk és azt sem tudonj, hogy a városokban mit csináltak. De azt tudom, hogy ennek a dátumnak már akkor nagy jelentősége volt és igen megbecsülték. Azután pedig, — tette hozzá szomorúan,' — megint tizennyolc évig távol voltam az országtól... Még a nagy idők szereplőiről kérdeztem egyet-mást, amire így válaszolt: — A márciusi ifjakról nem tudok semmi újat mondani. Pedig megismertem valamennyit. De azt mondhatom, hogy az a fiatalság nagyon komoly volt. Nem olyan léha és könnyelmű, mint a mostani. Tanultak, műveltek voltak és a legkiválóbb írók, tudósok és politikusok váltak belőlük, hogy mást ne említsek, mint Petőfi és Jókai, akiknek a neve örökre fönnmarad. Azok az ifjak nem olyanok voltak, mint a mostaniak, akik állhatatlanok, és a politikusok és képviselők úgy és odavezethetik őket, ahová akarják, hanem szilárd komolysággal megállták helyüket és nem a politikusok rájuk, hanem ők gyakoroltak befolyást a politikára. A márciusi ifjúság nélkül sohasem lett volna március 15. S amellett, mint a politikusok és képviselők titkárának, alkalmuk volt nagy tudásukat a politikába bevinni és ott hasznosan érvényesíteni. Nekem az a meggyőződésem, hogy a mai fiatalsággal nem lehetne még egy március tizenötödikét csinálni! Ebben én is meglehetősen egyetértettem az ősz tábornokai s fölálltam, hogy idejét — amit látogatóitól vontam el — ne vegyem túlságosan igénybe. Búcsúzóul kezet szorított velem, mialatt ezt mondta: — Igen sajnálom, de lássa, ez a kevés az én összes emlékezésem március tizenötödikéről. Talán máskor és másról többet tudok majd mondani. ...A kapun kilépve, párákkal telített forró légáramlat csapott meg. A friss márciusi szellő a vén Duna csobogó habjain erős, termékeny illatot hömpölygetett erre a zsengén zöldülő Margitsziget felől. H.L. (Új Idők, 1908. március 15.)
