Békés Megyei Hírlap, 1995. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-04-05 / 30. szám
1995. február 4-5., szombat-vasárnap KEKELMEGIEI HÍRLAP Hétvégi Hírlap-magazin A jogászok doyenje házasságpárti — Szomorú és elgondolkoztató tény, hogy a válásokat tekintve hazánk a világ élvonalában jár. Azt hiszem, ennek több oka is van. Az egyik, hogy a mai fiatalok túl könnyű vállalkozásnak, nem pedig felelős, életre szóló elhatározásnak fogják föl a házasságot. Sokan úgy ugranak bele, hogy vagy sikerül vagy nem; ha nem, elválunk. Soksok válásban közrejátszik a türelmetlenség, az emberi hibákat fölnagyító indulat — pedig a házassági szövetség egyik részese sem lehet hiba nélküli. A családok fölbomlásának okai közé sorolom a vallásos, erkölcsi nevelés hiányát és a harmonikus családi élet érték- csökkenését. — Ön mélységesen házasságpárti. — Régóta temetik, mégis szilárd, nélkülözhetetlen alapja a házasság a társadalomnak, ezért meg is marad. Az élettársi kapcsolat? A brassói pályaőr hatodik gyermekét hét évtizede avatták doktorrá. Későn, 29. életévében lett „doktor úr”; az I. világháború az ő életébe is beleszólt. A háború után végigjárta a szamárlétrát: fogalmazóként, bíróként, utóbb bírósági tanácselnökként tevékenykedett —egészen 82 éves koráig. Bontóperek szálait bogozva sok házassági konfliktust simított el. Szász Mihály, az ország legöregebb jogásza 99 évesen a közelmúltban vette át a rubindiplomát. Hm, idősebb férfi és nő kapcsolatában elfogadható persze, hiszen esetükben mindkét félnek esetleg már megvan a saját otthona, nyugdíja, amit nem akar föladni. De én — sok-sok tapasztalat alapján — állítom: két fiatal között az igazi kapocs a házassági kötelék. — Hosszú, aktív életének mi a receptje? — Mindig az élet szépségeire kell figyelni. Én ezt tettem. És sokat kertészkedtem, utaztam feleségemmel. De nem gépkocsin, mert autóm sohasem volt... Ferenczy Europress Fekete A komisszárok ideje lejárt Üzentek a kígyósi kisgazdák. Közvetítőjük — közös ismerősünk, barátunk — útján észrevételezték, hogy múlt heti írásomban védelmembe vettem a termelőszövetkezeteket. Úgy látják, ha a kisgazdaságok annyi támogatást kaptak volna amennyit a téeszek, akkor nem állna itt a magyar mezőgazdaság. Csak a tisztánlátás kedvéért Említem meg, nem volt szándékom védeni a szövetkezeteket. Védte őket az MDF volt földművelésügyi államtitkára, akit két hete a legfőbb agrárfórumon kitapsoltak. Azt mondta, belátja, súlyos bűnöket követtek el a téeszek ellen, emiatt a parasztság zöme elfordult tőlük, ellenük szavazott. A nagygazdaságok minden sanyargatás ellenére is talpon maradtak, léteznek és működnek, ezért az MDF támogatni kívánja őket. Ez a politikus és pártja dolga, én másról beszéltem. Azt feszegettem és feszegetem most is, hogy összefogás nélkül keveseknek fog menni. Vagyis ha nem találnak egymásra a kisgazdaságok, nem hozzák létre a maguk nyugati típusú szövetkezeteit vetőmag-beszerzésre, gépvásárlásra, értékesítésre, szaktanácsadásra, akkor jó esélyük lesz arra, hogy felfalják őket. Nem tudják kinek, minek a hátukat támasztani. Megtörténhet — jelek sokasága figyelmeztet erre —, hogy nem lesznek, nem lehetnek gazdák saját hazájukban. Erőszakkal, furfanggal, tőkével kihúzzák alóluk a földet, megfojtják épp cseperedő gazdaságaikat. De hát épp a kígyósi gazdáknak magyarázzam, azoknak, akik gazdakört szerveztek és működtetnek azért, mert elsők között jöttek rá, hogy szükségük van egymásra, lett légyen szó gazdálkodásról, vagy politikáról? Ne feledjük, ezt az országot nem a politikai botrányok, nem is a nagyhangú komisszárok fogják megmenteni, hanem a kígyósihoz hasonló polgári szerveződések. Értük emeltem szót. Sajnálom, hogy félreértették. Egyébként köszönöm az üzenetet, hálás vagyok érte. Üdvözlettel: „ Árpási Zoltán Kétszázhúsz éve született Bolyai Farkas matematikus Bolyán, 1775. február 9- én született, és 1856. november 20-án Marosvásárhelyen halt meg Bolyai Farkas matematikus, akadémikus. Jelentősek az aritmetika, a geometria és a halmazelmélet alapjaihoz tartozó megállapításai, a végtelen sorok konvergenciájára vonatkozó több kritériuma és a végszerű területegyenlőség általa adott definíciója. Foglalkozott az euk- lédeszi párhuzamossági axiómával. Irt drámákat, új fűtő- és főzőkemencéket talált fel, érdeklődött a zeneelmélet iránt és gyógyítással is kísérletezett. /'íz anyám ott áll a megterített asztalnál. Mielőtt megszegné a nagy, barna kenyeret, késével gyorsan, hogy lehetőleg észre se vegyék, kereszt jelét veti a kenyér alsó, lisztesszürke héjára. Senki se tudja, hogy miért, erről senki sohase beszél. (Barna az anyám kenyere. Van abban rozsliszt és búzaliszt és krumpli: nagy gonddal összeállított keverék, amelyet hajnalban, még sötétben, lámpafénynél dagasztanak. Egész héten át friss és ízletes. Nálunk egyszeregy héten sütnek kenyeret.) Fonott fatálcára rakja a kenyereket. A fatálcán tiszta szalvéta fekszik, piros keresztöltéses hímzéssel. Mindenki annyi kenyeret vehet, amennyit akar. Csak egy, de szigorú szabály van: amit kivettél, meg kell enni. Se anyám, se apám nem tűrte, hogy kenyérhéjak, darabkák maradjanak az asztalon. És nálunk nem dobnak kenyeret a moslékba. Akármit inkább, de kenyeret soha. Ha véletlenül földre esik egy falat, azt fel kell emelni, meg kell csókolni. Anyám így tanította. Megenni nem muszáj, oda szabad tenni az üres tányér szélére. Az ilyen kenyeret a kis- csibék kapták és a galambok. Látom apám eres, nagy kezét, ahogy egyik tenyeréből a másikba csurgatja a rőtarany búzát. Erős és gyengéd, és most jótékony ez a szigorú kéz. Látom a gabonakereskedő kezét. O is egyik tenyeréből a másikba folyatja a gabonát. Ujjai idegesek, vékonyak; egy-egy szem a vastag, arany jegygyűrű és az ujja közé szorul. Mondják, igen gazdag és nagyon beteg: gyomorrákja van, és már alig tud enni. Apám széles háta mögé bújva nézem ezt a kereskedőt. De még így is érzem a rettenetes szagot, ami a szájából árad. Kiabál, idegeskedik. Arca hol földszínű, hol sötétvörös. Kicsit továbbsomfordálok, oda, ahol kocsi kocsi után hajt fel lejtős deszkákon a nagy padlásajtóhoz. A kocsiról a kereskedő munkásai hordják a zsákokat, be a padlásra, és döntik a szemet ejgyre magasodó és terülő kupacokba. Es én gondolkozom. Minek néki ez a sok-sok gabona, ez az egész hegy, amikor egyetlen kis, ropogós zsemlét se tud megenni? Egyetlen falatot se? Ma reggel erről beszéltek nálunk odahaza. Apám szólít, kijövünk a gabonakereskedés nagy udvarából. Az utcára érve megrántom apám kabátja szárnyát. — Édesapám! Vegyen nekem a péknél vizeszsemlét, ropogósát. Mert nálunk odahaza sok és jó a kenyér, de a péksütemény ritka. — Zsömlét? Jól van. Mingyár. De lám, nem a péküzlet felé megyünk, hanem a nagykocsmába. A tányéron vizeszsemle, császárzsemle, mákos kalács. Ehetek, amennyit akarok. Ebédeltünk. Már nem emlékszem, mit ettünk, nem voltam éhes. Csak arra emlékszem, hogy a pincér nagy üvegtálon cukrászsüteményt tesz az asztalra, kávébarna, rózsaszínű, csokoládés és zöld süteményeket. Szép, harmoni- kásra ráncolt, apró kis papírokban. A sütemények pompásak és szépek. — Elrontja a gyomrát ez a gyerek — mondja egy vastag bajszú ember, aki ott ül velünk az asztalnál. — Eh — legyint az apám —, nagy fiú már, tud magára vigyázni. Büszke vagyok és hálás. Még egy süteményt eszem, az ötödjket, aztán eltolom magamtól az üvegtálat, a gyönyörű süteményekkel. — Több nem kell. Apám egy poharat félig megtöltött borral, aztán ásványvizet öntött hozzá, amitől az egész megfeketedett. — Igyál. A sütemény után nem tetszik a savanyú ital. Apám tölt magának, iszik. Egyszerre öklével rácsap az asztalra. A poharak ugrálnak, ital loccsan az asztalra. — Megcsalt a gazember! — kiáltja, és ökle most rettenetes. Az asztalnál ülők mint ittasok, mind egyszerre beszélnek. Szidják a gabonakereskedőt, aki megcsalja, becsapja őket. Én nem értem, hogyan csalhat az a rettenetes ember. O maga oda se megy a mérleghez, ahol a kocsik lerakodnak. A pénzt az apám gondosan megolvasta, jól a zsebébe tette... De mind azt mondják, hogy csal, az ő verejtékükből szerezte a vagyonát az átkozott. Sokára szedelődzünk. A vastag bajszú, maga is részeg, felsegíti apámat a saroglyába. De a két kedves, jó lovunk, a Vércse és a Csillag az én kezem alatt is megtalálja az utat. Fogom a gyeplőt, s magam se tudom, miért, csendesen sírok. (Részlet a szerző Elejétől végig című könyvéből) Lengyel József A gabonakereskedőnél :•=&" 3: aa a r'xsewm'*« ra<*y** >»43«ta f ******** ***'”*? ___^ v y ^ M agyar tanyavilág, 1 928. Dési Huber István Kossuth-díjas festő és grafikus — aki száz éve, 1895. február 6-án született Nagyenyeden—Olaszországból való hazatérése után készítette ezt a rézkarcot, szinte újra felfedezve a hazai tájat. Hamarosan felhagyott ezzel a technikával. Kubisztikus periódusában tempera- és olajképeket festett.
