Békés Megyei Hírlap, 1995. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-23 / 46. szám

SPORT 1995. február 23., csütörtök Műanyag atlétikai pályára vágynak a békéscsabaiak Illusztris vendégek a Ménesbirtok SE közgyűlésén Szűkül az atlétika „felségterülete” Békés megyében ^ Négyévenként vezetőségvá- lasztó közgyűlést tart a Ma­gyar Atlétikai Szövetség, amelyre nemrégiben került sor — kissé korábban a megszokottnál — annak érdekében, hogy az elkövet­kezendő ciklusban a megnöveke­dett feladatok miatt tervszerűbben kezdjen el dolgozni az újonnan meg­választott szövetség. Az elnökségi tagok között továbbra is élvezi a bizalmat a Békés Megyei Atlétikai Szövetség elnöke, Marik Lászlóné, aki az előző vezetésben kooptált tag­ként vett részt a szövetség munkájá­ban, s akit akkor a visszalépett Né­meth Miklós helyébe választottak. Ezúttal a közgyűlésen többségi sza­vazat alapján, mint a négy vidéki képviselő egyikeként, tagja a szövet­ségnek. Vele beszélgettünk a spor­tok királynőjének helyzetéről. Marik Lászlóné — A megyei szövetség részé­ről két alapszabály-módosítási javaslatot tártam a közgyűlés elé: az egyik az volt, hogy területi szövetségek jöjjenek létre, a másik, hogy az orszá­gos elnökség létszáma légyen magasabb, azaz tizenöt fő — s ebből öt vidéki legyen —, plusz két fő, akik a világszö­vetség képviselői. Az előbbi esetében kidolgoztam egy szisztémát, amelynek révén régiókban gondolkodom, mert egyre nehezebb a magyar baj­nokságok rendezése, különö­sen a fiatal korosztályban. Ha területi atlétikai szövetségek alakulnának, az megkönnyíte­né a sportág versenyrendsze­rét, s hiszem, hogy ezzel fel­pezsdítenénk a magyar atléti­ka helyzetét. Lehetnének pél­dául délkelet-magyarországi bajnokok és rendezhetnénk határmenti nemzetekkel válo­gatott viadalokat is. Ez nem új ötlet, hiszen régen avattak területi bajnokokat. Most, amikor azon gondolkodik a magyar atlétika vezérkara, hogy a kicsiny korosztálynak, vagyis a 12—14 éves gyere­keknek az országos bajnoksá­gát eltörli, mert óriási összeg­be kerül a rendezés, a fiatalok­nak pedig több száz kilométert kell utazniuk, akkor megfon­tolandó lenne az alapszabály­ba beiktatni ezt az elképzelést. Erre egyébként egy mondattal kitértek az alapszabályban, s elsősorban a fővárosiak voltak azok, akik úgy vélekedtek: ,,Ila akartok valamit ott lent, akkor csináljatok!” Mi nem valamit, mi nagy dolgot aka­runk csinálni és nem csak úgy, hogy három megye összeáll és rendez egy versenyt, mert en­nél sokkal többről lenne szó, s én ki is fogok állni a regionális atlétikai szövetségek mellett. Meg lehet nézni a szövetség ez évi programját, amelyben alig szerepel válogatott viadal, mert egyszerűen nincs rá pénz. Mondjuk, kétszázezer forint a szövetség nagykalapjában egy csepp a tengerben, de ebből a pénzből mi egy színvonalas versenyt tudnánk rendezni, amelyen a versenyzők érmet és tiszteletdíjakat kapnának, s bajnokot avatnánk. Ezzel megmozgathatnánk sok száz fiatalt. —A másik javaslatnak mi lett a sorsa? — Sajnos, maradt a régi álla­pot, azaz a kilencfős elnökség, plusz a két világszövetségi kép­viselő. Hogy miért szerettem volna, hogy többen legyünk az elnökségben? Én láttam — hi­szen .minden elnökségi ülésen ott vagyok, ha a két szövetségi tag nem tud jelen lenni, bekap­csolódni a munkába, akkor alig vagyunk tagok, akik dolgoznak, márpedig ha szakbizottságokat, meg szakmai programokat aka­runk csinálni, akkor ehhez ez a kilencfős társulat kicsi. Sajnos nem értük el azt a célt, hogy magasabb létszámú legyen az elnökség, s hogy több legyen a vidéki képviselő, pedig a ma­gyar atlétika szempontjából ez lett volna a jó. Azonban így is megállapítható: a vidéki atléti­kának erősödött a pozíciója. — Békés megyei szempont­ból mit remélhet a sportág ? — lói emlékszem, hogy an­nak idején Békés megyéből ChristianLacibácsi volt M ASZ elnökségi tag, s ez valahogy még nagyobb felelősséget je­lent, hiszen most nem kooptál­tak, hanem kőkeményen bevá­lasztottak, s elvárják tőlem, hogy tegyek az atlétikáért. Min­denesetre hadd legyek annyira lokálpatrióta, hogy Békéscsa­ba, Békés megye atlétikájáért próbáljak még többet tenni, megmenteni az értékeinket eb­ben a nehéz gazdasági helyzet­ben is. Az elkövetkező négy év során szorgalmazni fogom, hogy legyen műanyag atlétikai pálya. Természetesen a hosszú évtizedes atlétikai hagyomá­nyokra hivatkozva a megyének ez igénye és presztízse kell, hogy legyen. Én érzem és tu­dom, hogy kell lenni ebben a városban, ebben a régióban olyan erőnek, hogy ez a mű­anyag pálya elkészüljön. Ebben hiszek, s közös összefogással sikerülhet. Szinte garantált, hogy amennyiben ez megépül­ne, egy rendkívül színvonalas európai versenyt rendezhet­nénk a pályaavatón. Annak ide­jén, amikor harcoltunk Békés­csabán a sportcsarnokért, én ak­kor is azt mondtam, hogy min­den csodát meg lehetne csinálni benne. Más kérdés, hogy a léte­sítmény működtetése valami­képpen eltávolodott az elkép­zelt iránytól. — A szövetségben hogyan ítélik meg Békéscsaba, Békés megye atlétikai sportját? —Békéscsaba egyik „műhe­lye” a sportágnak, így fontos szerepet tölt be a magyar atléti­kában, s nagyon jó megítélést kap amiatt, hogy a József Attila és a 2. Számú Általános Iskola utánpótlás-bázisa a Békéscsa­bai Atlétikai Clubnak. Ez azért örvendetes, mert a város atléti­kájának jövője biztosított ezál­tal. A békéscsabai szakosztály elsők között kezdett vállalkozá­sokba, a rendezvényeit is vállal­kozó jelleggel bonyolítja le, s így mindent elkövetnek fenn­maradásukért. Hogy talpon ma­radt és működik itt az atlétikai élet, ezért minden évben elnöki szinten látogat el a szövetség vezetése, s nagy országos és nemzetközi elismeréssel fogad­ják évről évre a hagyományos gyalogló- és futógálát is. A megye atlétikájáról szólva fájó pont, hogy úgy mondjam, Gyulán összeesett a sportág, hi­szen olyan szakemberek vonul­tak vissza az atlétikától, akik évtizedek óta neveltek váloga­tott sportolókat. A legnagyobb bázis, az Erkel gimnázium visszavonult, bár most pozitív híreket hallok, hogy talán újra bekapcsolódnak a sportági élet­be. Ez azért is lenne örvendetes, mert Békéscsaba mellett a leg­több energiát szeretném Gyulá­ra fordítan i, mert itt nagy hagyo­mányai vannak a sportágnak. Meg vagyok róla győződve, hogy a város támogatni fogja az erőfeszítéseket, s akkor a me­gyei atlétika máris erősebb lesz. Az egykor kitűnő bázist je­lentő orosházi atlétikát régen felszámolták, olyan megszál­lott szakember, mint Borsi Vin­ce visszavonult, aki többekkel együtt kiváló atlétákat nevelt a Táncsics gimnáziumban. S meg kell említenem a Németh házas­párt is, akik az általános iskolá­sokból verbuválták össze az utánpótlást. De hasonlóképpen beszélhetek a szarvasiról is, ahol szintén sokat tesznek a sportért, csak éppen az atlétiká­ért nem, pedig ez alapsportág. E két városban valószínűleg azért sorvadt el az atlétika, mert a szakembereket nem részesítet­ték kellő támogatásban és elis­merésben. Ez azért is szomorú, mert a Körös-parti település el­nyerte a „Nemzeti sportváros” címet. Békésen a változások követ­keztében alakult meg a Diák Atlétikai Club, ahol Kovács Ká­roly és Vámos László fáradoz­nak azért, hogy éljen az atlétika a városban. Egykor ők is jó után­pótlást neveltek a békéscsabai klubnak is. Gyomaendrődön Kruchió Ilona foglalkozik egy csoporttal, s a város támogatja a munkáját. Kisebb versenyeken részt vesznek, s jelzik, hogy lé­teznek — mondta végezetül Marik Lászlóné. Gyurkó Mihály Rendezni a sorokat! (Avagy mit ér a tehetség szorgalom nélkül?) Számos hely üresen maradt a Mezőhegyesi Ménesbirtok SE hét eleji évadzáró közgyűlésén, noha szinte mind a 49 tag jelen volt... A „rejtélyre” később derült fény, amikor a cégszemle befejezté­vel illusztris vendégek egész sora foglalt helyet dr. Megyeri Zsolt vezérigazgató kíséretében. így Tudor Vasile, a román lovas­szövetség főtitkára, lovasvezetők Kis-Jugoszláviából, aztán Né­meth Csaba és dr. Burucs Balázs, a díjugrató szakág hazai főnökei és sokan mások. Bár elsősorban az idén június 16—18- án Mezőhegyesen először sorra kerülő, később hagyományos tenyészkanra és tenyészmén nemzetközi verseny előkészületeit beszélték meg, hallottak volna érdekeseket dr. Sás Menyhért beszámolója során is. Állítható ugyanis, hogy rendha­gyó évértékelőt hallottunk, két okból is. Eleve pikáns szituáció ugyanis, ha nem kerülhetők el a családi vonatkozások, másrészt a tíz versenyző majd mindegyi­ke nyelhetett néhányat, miköz­ben rá került a sor, mert nem volt híján az erőteljes bírálatnak a névre szabott jellemzés. A ta­valy már felnőtt válogatott Szász Attiláról például felje­gyezhettük, hogy „az eredmé­nyekhez a tehetségen túl még Tenyészkancák és tenyészmének A legősibb propagandaesz­közök egyikével él a Ménes­birtok Rt., amikor az ország­tól való tetemes perifériális távolság ellenére is megpró­bálja „ébren tartani” az ér­deklődést a cég iránt. Tavaly a rendkívül jól sikerült „Bir- tok-show” vonzott jelentős érdeklődést az ország min­den részéből (és külföldről is), az idén pedig a hasonlóan gazdaságerősítő öntözőbe­mutató mellett—a lovakra is igyekeznek figyelmet szen­telni. A nemzetközivé bőví­tett (szerb és román lovasok érkeznek) tenyészkanca- és tenyészmén-verseny, két ka­tegóriában zajló díjugrató viadal döntőjébe a legjobb 5 ló—lovas jut, ahol aztán 160 centis akadályokkal teletűz­delt pályán küzdenek. Ez már nemzetközi mérce! Dr. Kruzsic József főszervező szerint „benne van” a ver­senyben, hogy hamarosan jegyzett közép-európai talál­kozóvá nője ki magát, hiszen máris dolgoznak azon, hogy 1996-ban a nemzetközi ver­senynaptárba is bekerüljön. két fontos tényező kell. A jó ló és a rendszeres, szorgalmas munka. A fiatal lovai még nem értek be, Maraton és Hélia pedig megbetegedett, illetve kimúlt, Doliart megsérült. A summázat más oldalról: Ravel az nem Randi. És sokkal több idomító munka kell, hogy amit elvárunk egy ilyen jó lovastól, az meg is valósuljon.” Ősz óta már bizo­nyára Attila is többször átgon­dolta, miért nem tudott tavaly a nehéz kategóriában csak rész- eredményekkel kirukkolni az országos bajnokságon és az iga­zán rangos viadalokon, miköz­ben biztatóan indult az idény (Mesterek tornája, Nagydíj, 2. helyezés). Reméljük, hogy ő is meggondolja a beszámoló egyik végső summázatát, mely szerint „...mielőbb rendezni kell a sorokat. Pontos, precíz, edzőkre, személyekre és lovak­ra szabott programra van szük­ség az idén, nem pedig improvi­zált verseny-részvételre, mint tavaly.” Kemény szavak, de ha hozzátesszük, hogy a sport­egyesület 2,1 millió forintos ki­adásán kívül, a Ménesbirtok Rt. további, cirka nyolcmillió fo­rintot költött tavaly a sportágra, akkor igazán nincs mit csodál­kozni, ha a „követel” oldalról is sok szó esett. Mellesleg többek­nél is szóba került a szorgalom hiánya. Ezúttal a beszámoló kénytelen volt nélkülözni az edzői véleményeket, mert So­vák Péter hosszabb ideje bete­geskedik, Hrabovszki János pe­dig időközben eltávozott a k I ub- tól. Hogy ezek után miért hang­zott el mégis a későbbiek során többször a vendégek tolmácso­lásában a „köszönjük és gratu­lálunk”? Mert az ifj. Sás Meny­hért—Sás Péter—Molnár Szil­via trió országos ifi csapatbaj­noki aranyérme mindenképp dicséretes, miként Menyhért egyéni bronzérme is. Nem ke­vésbé pikáns, hogy az aranyat éppen az a Krucsó Szabolcs ha­lászta el előle, méghozzá mező­hegyesi lóval, aki az év elején még mezőhegyesi színekben szerepelt, de később — mond­ván, hogy nincs ki az ificsapatuk — a kiskunhalasiak év közben átigazolták... A további együtt­működés reményében meg is köszönte az eddigi segítséget Dózsa Károly alezredes, a hala­si határőr-igazgatóság és a Dó­zsa SE nevében, majd fényes kupával kedveskedett a leveze­tő elnök Kruzsic Pálnak, illetve a Ménesbirtok SE-nek. Dr. Pet- róczy Gábor megyei sportigaz­gató annak okán fejezte'ki elis­merését, hogy a két legfonto­sabb „túlélési szemponttal”, a tervezhetőséggel és garanciák­kal rendelkeznek a mezőhegye- siek. Szóba kerül még egy szeren­Bajnokok a Molnár Szilvia: „Szeret­ném minél színvonalasab­ban folytatni a lovaglást. Most három lovam van, s még nincs eldöntve, hogy az idén melyikkel versenyzem. Ez attól is függ, hogy az iskola mellett mennyi időm marad a lovakra. Célom, hogy minél több rutint sze­rezzek.” Sás Péter: „Az idei területi és országos bajnok­ságon legalább a tavalyi szinten szeretnék szerepel­ni. Az ifjúsági válogatott tagjaként megcélzóm a nemzetközi versenyen való részvételt is. Játszom a me­zőkovácsházi színjátszó csoportban, s ez az elfoglalt­ság meglehetősen távol esik a lovaglástól. Nem kevés munkát igényel, hogy mind a két kihívásnak megfelel­jek. ” Sás Menyhért: „Jelenleg két fiatal, kezdő lovam van. Az egyik igen ígéretesnek bizonyult, vele a megyei bajnokságban szerepelek; a másik egy hatéves tenyész- ló, őt az országos bajnoksá­gon lovaglom. Miután az if­júsági csapatból a juniorba kerültem, az idén még nincs biztos lovam. Természete­sen nagyon szeretnék továb­bi eredményeket felmutat­ni.” JakubAndrás csétlen, MSE háza tájáról szár­mazó újságnyilatkozat kap­csán, hogy a „birtok” nem ad pénzt a városi egyesületnek, de végül közös megelégedésre tisztázódtak a félreértések — s ennek az MSE új vezetői is han­got adtak. A beszámolót a pénzügyi mérleggel együtt — „Ki van ellene? Senki!”— zárómonda­tokkal — gond nélkül elfogadta a tagság, majd Papp Ferenc, Ta- rapcsik László. Szász Attila, Verasztóné Horváth Ágnes, a Sás testvérek, Krucsó Szabolcs és Molnár Szilvia jutalmat ve­hetett át. (fábián) Homályos... Már a beszámoló közben is figyelmet váltott ki, hogy év közben Randi — úgymond homályos körülmények között Angliába került. Talán még akkor is téma lenne ez lovasberkekben, ha az őt helyettesítő Ravel (később Doliart) nem tudta hozni magát s Szász Attila nem tudott igazán figyelemre méltó eredményeket produkál­ni. Szóval, ahogy már másutt írtuk: Ravel az nem Randi. Mi több, a Hollandiából tisztes summáért vásárolt Doliart sem. De érdekesebb mind közül Randi, „aki” az ország egykori legjobb ugrólova—volt. Ezt a Nemzeti Sport február 21-i számában egy ismert szakíró is megerősítette, hozzáfűzve, hogy immár az angol John Whitaker istállójában ropogtatja a zabot. Pedig azt hitték, sok minden történ­het vele, csak az nem, hogy ilyen világhírű versenyző nyergét koptatja az év vége felé. Amikor híre járt, hogy a kiváló mezőhegyesi szürkétől meg kívánnak válni, hazai és külföldi jelentkező is egyből akadt. A tavaly télen, német vevők által ígért négymillió forintos ajánlat csak ajánlat maradt, ám végül magyar kéz — bizonyos Kárpáti Rudolf — által vásároltatott meg, 100 ezer márkáért. Hogy már útközben előkészítették neki a műtőt egy dániai állatkórházban? Ez legfel­jebb még érdekesebbé teszi a történetet. Tudniillik — ezt még nem mondtuk — az eladók azt is számba vették a kapható és az ígért vételár megismerésekor, hogy Randi nem egészséges, itthon is átesett egy műtéten, protézist is kapott kifordult jobb csűdjébe. Voltaképpen nem csodálható, hogy eközben a mezőhegyesiek fejében az is megfordult, hogy esetleg úgy járnak, mint korábban Kabalával, „akiért” először 5 milliót ígértek, aztán a végén 5 ezerért keltei... Egyelőre azonban úgy fest. Randi csak nálunk volt beteg, akadt hely ahol meg tudták gyógyítani. Ilyenkor tárják szét a kezüket a menedzserek: kérem, az üzlet kockázat is, veszíteni is lehet... Igaz. Miként nyerni is. Az a baj, hogy a nyertes ezúttal a „túloldalon” található. Vagy ki tudja? Ezt már csak azért jegyezzük meg újólag, mert a közgyűlésen is tényleg elhangzott: ez az üzlet egy kicsit homályos, majd kitér rá a beszámoló külön is. Aztán nem tért ki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents