Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-05 / 4. szám
TARKA OLDAL 1995. január 5., csütörtök é \ Naomi és a fal. A berlini MTV-díikiosztáson Naomi Campbell topmodell is jelen volt. A díjátadás után a sztármanöken ellátta kézjegyében a berlini fal maradványát FEB-fotó Az Oroszlánnak! Nagyon fontos helyre korán kell mennem, így az időkifutás már sok nekem. Azért üzenek, hogy hiába ne gyere. Délben indulok haza, a kérdésedet akkor tedd fel, ha beszéltél velem. Találkozunk egy jobb időben! Neked — tőlem Életem, azt hiszem, most értettem csak igazán meg, mi az az út, ami hozzád vezet. Bocsásd meg nekem, hogy önző voltam, és csak magammal törődtem, s nem vettem észre, mennyi fájdalmat okozok ezzel neked. De hidd el, minden csak azért volt így, mert nagyon szeretlek. De belátom, szeretni másképp is lehet valakit. Kérlek, segíts nekem az utat végigjárni, hogy elérjem azt, ami számomra a legkedvesebb, TÉGED! TŐLEM —NEKED ¥¥¥ Drága szüleim, testvéreim! Köszönöm nektek azt a sok fáradságos munkát, amit értem, értünk tesztek. Igyekszem a jóságomat meghálálni. Kívánom nektek, sose legyetek betegek. És olyan boldogok legyetek, amilyen boldog vagyok én veletek. Lányotok és nővéretek, Éva tft ^ — Neked — Nem igazán olyan volt ez a Szilveszter, amilyennek vártam, és szerettem volna, de mindennél többet jelent nekem az, hogy 1994. december 31-én 24 órakor az a srác állt mellettem, és csókolt meg, aki az életemnél is többet jelent nekem! Még egyszer boldog új évet — Velem! Nagyon SZERETLEK! (’92. X. 03.) — Tőlem — — Neked — Ne hidd, hogy feledni foglak, ha nem találkozom VELED! Emlékeid a szívembe vannak vésve, a szív pedig nem feled! Minden este elfog az álom, minden álmomban utánad vágyom! Álmodom felőled csendes, szép meséket, s mindig az a vége, hogy: SZERETLEK TEGEDÜ! ('92. X. 03.) — Tőlem — Pegazus—posta „Hiú lelkem önzőn sír” Rovatunkba elsősorban fiatal, kezdő toliforgatók irodalmi próbálkozásait várjuk. A legjobb alkotásokból — lehetőségeinkhez mérten — közlünk. „Sajnos emberi tulajdonság — velünk született, vagy csak belénk sulykolták az iskolában — a szürke veréb szindróma. Mindenki egyforma, nincsenek gondolataid, nincs egyéniséged. Legyél szófogadó, elfogadó, megalázkodó, megalázott, széttaposott, oldalba rúgott, politikai ököllel simogatott, az állam szerves része, türelmes, véleménymentes.” — írja költeményeinek kísérő levelében az a húsz esztendős fiatal, aki a Név nékül jeligét választotta. Szerencsére levélírónk azt is megjegyzi: „egyáltalán nem vagyok pesszimista, ha így is látszana, tényleg csak látszat.” A toliforgatói próbálkozásokat átolvasva, azért találtunk ez utóbbinak ellentmondó sorokat is. Például: „Honnan jött, s hová nem is sejthetem./ Csak azt tudom, hogy egy csalfa perc alatt/ elúszott vele röpke életem." — hangzik a Nagy folyó című vers záró strófája. Ám egy biztos, verselési szenpontból (is) érettebbek a remánykedő sorok: „Eljön majd szép időm,/ hiszem, egyszer lesz erőm./ Hiú lelkem önzőn sírj láncon van bennem az ír./ Marcangolva tép a vágyj mennem kell, mennem tovább..." Mindent összegezve, a tehetség szikrája ott lappang a fenti sorok alkotójában, ám ahhoz, hogy igazán jó verseket írjon, több kell, sokkal több. Minden sors mögött más személyiség áll A hajléktalanokról Az utóbbi időben egyre többet hallunk a hajléktalanokról, akiknek nincs otthonuk, állandó hajlékuk, ahol fejüket békésen és háborítatlanul nyugovóra hajthatják. Ide tartoznak azok is, akik máról holnapra tengetik az életüket, és sokszor a napi betevő falatot is nélkülözik. Munkahelyük általában nincs, ezért mindenhol előfordulnak, ahol jelenlétük szánalmat kelthet az emberekben (aluljárókban, piacokon, metróállomásokon, pályaudvarok terein). A kéregetés a fennmaradásukat éppen hogy biztosítja. Sokan az alkoholban lelik * egyetlen örömüket, és állandóan a hatása alatt élnek. Testük, ruházatuk ápolatlan, önmagukkal nem sokat törődnek. Sokszor többen, csoportosan élnek, egymástól nemigen különböznek, főleg külsőjükben, viselkedésükben. Valójában azonban, mint rajtuk kívül minden ember, személyiségükben ők is különböznek egymástól. Mindenkiben felvetődik a kérdés, mitől alakult így a hajléktalanok sorsa, mi az oka személyiségük negatív irányú változásának. A válasz sokféle lehet, hiszen minden sors mögött más és más személyiség áll. Van, aki szinte „beleszületett” ebbe az életbe, van, aki azzá lett családi tragédia, válás, családból való kitagadás, vagy iszá- kosság útján. Akad olyan is, akinek a korábbi munkavégzésből nem tellett lakásvásárlásra. Vannak szép számmal olyanok is, akik gyámoltalanok voltak egész életükben, semmiféle tö- rekvési vággyal nem rendelkeztek, s akiknek a felfogására az „ahogy esik, úgy puffan" mondás jellemző, életfelfogásuk semmi esetre sem a küzdés, a családalapítás és otthonteremtés. Néhányukat fiatalon elűztek otthonról, s nem mernek hazamenni, nem akarják vállalni az örökös veszekedést. Mi a közös jellemzőjük a hajléktalanoknak? Legfőképpen az, hogy valamennyien lelkileg sérültek, gyenge akaratúak, ezért képtelenek önmaguk erejéből a normális életvitelre, nem tudnak kikerülni abból a körből, amelyben élnek. Erősen rányomta bélyegét életükre a nem megfelelő családi háttér, a környezet, egyeseknél az öröklött hajlamok kedvezőtlen alakulása, érvényesülése, de nem kis szerepet játszik a társadalom kellő odafigyelésének a hiánya is. Tudomásul kell venni, hogy minden élőlény, akár állat, akár növény, nem lehet egyforma, mindig akad köztük olyan, amely nem kellően életképes, nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek alapján ki tudná védeni az élet megpróbáltatásait, s áldozatokká válnak. Bármilyen furcsán is hangzik, de a sorsukat létrehozó, illetve befolyásoló tulajdonságok, azok megmutatkozása az életben az embert jelentik. Mindez az emberre jellemző. Ha ez nem így lenne, ilyen sorsok sem léteznének. Igenis, ilyen az ember általában, és nem más! Ilyen is tud lenni az ember, ha a belső és külső körülmények úgy alakulnak. Ha a családi környezet nem képes az ilyen sorsok kialakulását meggátolni, a társadalmi összefogásnak válik nemes feladatává, illetve kötelességévé, hogy megtegye, és gondoskodjon az elhagyatottakról. Senki nem higyje, hogy ez megoldatlan probléma. A társadalomnak ezt a betegségét igenis célszerű meggyógyítani, a fájdalmat enyhíteni, mert ha ezt nem tesszük meg igaz szívvel, akkor ez a betegség az egészséges lelkületű embereket is megmérgezi. Az ember nem érezheti jól magát, ha környezetében elhagyatott életek vergődnek. A jó cselekedetek—amelyekből sajnos napjainkban annyira kevés van — mindig nemesítik a lelket, formálják jellemünket. Minden emberen múlik egy kevéske, hogy körülöttünk ne legyenek olyan nagy számban életunt és elkeseredett emberek. Azt hiszem, hogy mindegyikünk örömére szolgál, hogy a társadalom kissé érezhető módon kedvező lépéseket tett és tesz életük átalakítására, helyzetük javítására, s reméljük ez a jövőben csak fokozódik. Dr. Lépold Józsefné GRAFOLÓGUS SZAKÉRTŐ Könyv Jackieröl. C. David Heymann amerikai író, a Kennedy család közvetlen barátja könyvet írt a nemrégen elhunyt Jackie Kennedyről. Ebben többek között azt is megírta, hogy Jackie — tudatában gyógyíthatatlan betegségének — öngyilkos lett. Képünkön a boldog időkben a Kennedy házaspár FEB-fotó Vers, mese gyerekeknek Weöres Sándor: Magyar etűdök Dercét adnak Remetén, kukoricakását, oda sósa megyek én, azt a kutyafáját! Csirizt adnak Konotán, sose liba máját, nem eszem én, egye más, sovány lakomáját! «f* «In «In A rátád ürgepásztor álmodott egy vég kolbászról, aztán álmát felkötötte kéményben a rőzsefüstre, majd álmodott egy kabátról, amely föl-le fut magától, a kéménybe is fölszaladt, elvitte a kolbászrudat. '|V Holló a kopár fa ágán, nincsen nékem puha párnám, öreg este beterít az árnyék, nincsen, hová hazajárnék. alt »L» «IN «IN *TN „Hallod-e feleség, egy csibe nem elég!" Peti, Bözsi kiabál: „Igen üres ez a tál!” „Hát üres, az a baj? Ennyire nagy a zaj? Adj forintot, Pityi Pál, nem lesz üres ez a tál.” \ly -nL. «JN 'fv ,,ltthon-e a gazda?" „Nincs, nincs!" „Hát a gazdasszony?" „Az sincs!” „Mikor jön a gazda?” ,,Holnapután kiskedden!” „Hát a gazasszony?" „Ebijesztő pénteken!” Isten csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hű vitézei testőrökkel nem védik a tatárok nyílzáporától. Két vitéz kétfelől megragadta a király lovának kantárát, a többi meg köríilfogta, s úgy mentették meg a király életét, elvágtatván torony irányba. Valahol Torna megyében állapodtak meg, sűrű rengetegben: nyomukat vesztette az üldöző tatárcsorda s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kőre. Fájt a szíve, majd megszakadt. — Miért nem. hagytatok ott, hadd estem volna a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hű vitézek vigasztalták a királyt: — Ne keseregj, uram, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene! A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltárnád a szép Magyarország. Kimerültén dőlt le, fejét a kőre fektetvén. Alom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá: —Adjatok egy csepp vizet! A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tűvé tették az erdőt, de sehol forrásra nem találtak. — Úgy látszik, a források is kiszáradtak — mondja a király nagy szomorúsággal. — Etlen- szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illően haljak meg! A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre: — O, uram, teremtőm, mutass utat nekünk! S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás- búgás támadt az erdőben, hasonlatos ahhoz, mikor áfák közt madársereg repül át. — Nézzetek oda! — kiáltott egy vitéz.—Vadgerlicék! Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdőn, s csöndes bugással, burukkolás- sal emelkedett följebb, följebb. egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállóit. —Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat! Összeszedték utolsó erejüket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegőbe, de mintha biztatók volna a vitézeket, búgván, burukkolván: — Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk. A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok. AszikláshegynekazótaGalam- boskő a neve. Ha arra jóitok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király! (Benedek Elek nyomán) A galambok
