Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21-22 / 18. szám
In memóriám Sík Ferenc Mert az ő szíve a színház maga volt. Ezért ha kellett; ironizált vagy meg is alázkodott, kért, érvelt, üvöltött. (6. oldal) „Nem bírom a kötöttséget” Vasútállomást sohasem akartam venni, amennyit keresek, elég ahhoz, hogy tűrhetően éljek, legfeljebb nem teszek félre. (7. oldal) Az élet örömével a kínok fölött Patikatisztaságú kis lakás. Az ebédlőben vékony, mosolygós asszony. Nyújtja a kezét. — Oláh Györgyné, Ildikó vagyok — mondja és csupa jóság sugárzik a szemeiből. A kézszorítása erőtlen. De nyújtja, és fogni tud vele! Mert volt időszak, amikor végtagjai nem engedelmeskedtek az akaratának. Sem a kezeit, sem a lábait nem tudta használni. „Sorsdöntő volt az életemben, hogy a férjem kitartott mellettem. Nem tudom eleget hangsúlyozni, milyen szerencsés ember vagyok" Ildikó 17 éves volt, amikor a 18 éves Gyurival, későbbi férjével megismerkedett. Ekkor a román gimnázium diákjaként az iskolapadot koptatta. Esze ágában sem volt korán férjhez menni, csakhogy olyan mély szerelem szövődött közöttük, amely — ahogyan Ildikó fogalmaz — csak keveseknek adatik meg. Azóta sem találtam hozzá hasonlót! — állítja a fiatalasszony nagy szeretettel a hangjában. A férj ül velünk szemben, s pillantását egy percre sem veszi le feleségéről. Ildikó időrendben avat be életébe. Beszél arról, hogyan került Ké- tegyházára képesítés nélküli tanítónak, s arról, miként házasodtak össze abban a tudatban, hogy az ifjú férjet csak évek múlva viszik katonának. A sors tudvalévőén kiszámíthatatlan, s a nászút után egy nappal Gyurit mégis behívták. Ildikó pedig gondolt egy nagyot és felvételizett Debrecenbe a tanítóképzőbe. Felvették. Teltek az évek, Gyuri leszerelt, Ildikó pedig, hogy együtt lehessenek, levelezőn folytatta tovább tanulmányait. Szerelemből bénulásba A fiatal pár 1983-ban Újkígyóson telepedett le, s rögvest építkezésbe kezdtek. 1984-ben, pár nappal a szülés előtt Ildikó sikeres államvizsgát tett, június 24-én pedig egy gyönyörű, egészséges kisbabának adott életet. — Maradéktalanul boldog voltam — emlékszik vissza Ildi. — Sajnos csak egy hétig tartott. Szülés után pár nappal ugyanis zsibbadni kezdett a lábam. Az orvosok nem értették, mi bajom, talán azt gondolták, hogy hisztis kismama vagyok? Nem tudom. Azóta is sokat gondolkodtam ezen... Figyeltem Ildit ahogyan mesél, ahogyan néha cigarettára gyújt. Az arcára kiül valami végtelen nyugalom. Számomra teljesen érthetetlenül, hiszen húszéves korában egy szörnyű traumán esett keresztül, s ennek következményét tíz év után is viseli. Ez a viselkedés nagy önuralmat, fegyelmezettséget takar, vagy valami mást? Elcsatangolt gondolataimat a fiatalasszony mondatai terelik vissza. — Amikor hazaengedtek Gabikával a kórházból, elkezdett fájni a gerincem. De nem akárhogyan. Nem tudtam szoptatni a kislányomat, olyan iszonyatos fájdalom tört rám. Kihívtuk az orvost, ő sem tudta, mi a baj. Éjszaka mentő száguldott velem vissza a kórházba az idegosztályra. Teljesen lebénultam. Iszonyatos vigasztalások — Szegedre szállítottak, ahol különféle vizsgálatokon mentem keresztül. A nyakamban találtak valamit, amiről azt hitték, daganat. Felvágták, szövetmintát vettek. Műtét közben leállt a légzésem. Amikor észhez tértem, már semmi mást nem akartam, csak a lányomat látni, és ellátni. Ma sem értem, hogyan gondoltam, hiszen még egy kanalat sem tudtam megfogni. Azt hiszem, az orvosok nagyon emberségesek voltak, mert oda engedték hozzám az anyámat és a férjemet. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy meghalhatok. Pedig — ahogyan később megtudtam — úgy engedtek haza, hogy legfeljebb egy, fél évem van... — Nagyon szerencsés ember vagyok — ejti ki a megdöbbentő szavakat Ildikó —, hiszen a rokonok olyan nagy szeretettel vettek körül, hogy az példáértékű. Mellettem voltak, vigasztaltak, segítettek. Az anyám, az anyósom, a férjem, a húgom. — Szörnyű volt — szólal meg, most először a férj. — Hazaadják a fiatal feleségemet azzal, hogy nem sok ideje van hátra. Erről ő természetesen mit sem tudott. Anyám és anyósom felutaztak a fővárosba, az Amerikai úti idegsebészetre, hogy megtudják, van-e valami apró remény a megmentésére? Hiába vittük fel, nem találtak semmit, azt monták, örüljünk, hogy él... — Rehabilitációs intézetbe vittek — folytatja egy sóhaj kíséretében a történetét Ildikó, miközben megisszuk a Gyuri által felszolgált kávét. -— ígérték, modern gépekkel próbálnak meggyógyítani. Ezzel szemben tolókocsiba tettek. Nem akartam maradni. Életem legkeserűbb óráit töltöttem ott. Beszélgetésünk óta először látom Ildi arcát egy sóhajtásnyi időre elborulni. A férje elhagyja! — Aztán nagy csoda történt velem, mint olyan sokszor, amióta beteg vagyok. A főorvos a lelkemre hatott, amikor azt mondta: „Maga nyomorék, a férje elhagyja, az anyja meg bolondokházába kerül, ha hazamegy.” Egy pillanatra magamba zuhantam és feladattam egy táviratot: „Ne gyertek értem.” És itt jött a csoda. A szomszédba kézbesítették a táviratot, mert ott is él egy Oláh György. így az enyéim nem kapták meg, s értem jöttek. Nagy boldogság töltött el, amikor a kicsi lányomat megláttam, mellém fektették. Csodálhattam, ahogyan fejlődik, ahogyan rám nevet... Akkor is boldog lehet — Pokolian sajnáltam magam, talán elsősorban azért, mert nem vehettem a kezembe a gyerekemet, hiszen nem tudtam fogni. Aztán lassan, fokozatosan lefoglaltam magam és tornázni kezdtem. Nagy élmény volt, amikor egy icipicit már mozgatni tudtam a kezeimet, próbáltam felülni. Eleinte párnát tettek a hátamhoz. A férjem készített egy járó-tartó keretet és annak a segítségével megpróbáltam megállni. Azt hiszem sorsdöntő volt az is életemben, hogy Gyuri kitartott mellettem. Nem tudom eleget hangsúlyozni, milyen szerencsés ember vagyok. Amikor már tudtam a kezeimet használni, bot segítségével járni, megtanultam autót vezetni. Gyerekek népesítették be az otthonomat, mert korrepetálást vállaltam. S borzasztó büszke vagyok, mert pótvizsgával kezdjük és 4- es 5-ös eredménnyel folytatják tanulmányaikat a gyerekek. Furcsa lesz amit megint mondok. Ezért is jó, hogy beteg lettem. Tudja, eszembe jutott, mennyire szerettem a jó képességű gyerekeket. Most meg arra döbbenek rá, hogy ezekbe a gyengébb képességű csemetékbe mennyivel több emberség szorult. Ha vége az órának, nem ugranak fel nagy örömmel, hanem azt kérdezik: már vége? Micsoda jó érzés! — Elvárja a kislányától is, hogy jó jegyeket hozzon haza? — Eleinte nem igazán törődtem ezzel. Arra okítottam, ha takarítónő lesz, akkor is nagyon boldog lehet, és élhet boldogtalanul, ha orvosnak tanulna. Nem az a fontos, mi lesz belőle, hanem az, hogyan fogja fel a körülötte lévő világot, hogyan fogadja el a mellette élő embereket. Remek kislány, de ahogyan már említettem, engem csupa remek ember vesz körül. Bármennyire furcsa, sokszor eszembe jut, ha egészséges maradok, talán átsiklok sok minden fölött. így mélyebb, emberibb kapcsolatokat tudtam kiépíteni rokonokkal, idegenekkel egyaránt... Béla Vali
