Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14-15 / 12. szám
1995. január 14-15., szombat-vasárnap #BÉKɧ MEGYEI HÍRLAP Hosszú, kegyetlen útra indult ötven esztendővel ezelőtt, pontosan 1945. január 10-én Gyuláról 53 tehervagon, minden vagonban 30-40 ember, és közülük csak keveseknek adatott meg a visszatérés. Gyuláról, Mezőberényből, Gyomáról, Dobozról, Csabáról, Elekről és más, környékbeli településekről deportálták őket szovjet utasításra. Úgy szólt az ukáz: mindenki, akinek az ereiben német vér folyik, bizonyos korhatár figyelembevételével a Szovjetunióba kerüljön helyreállítási munkára. A szomorú évfordulóra emlékezünk ezen oldallal, a Gyulai Füzetek 4. számából átvett dokumentumokkal. Az 1990-ben megjelent kötetet Erdmann Gyula állította össze, „Deportálás, kényszermunka. Békési és Csanádi németek szovjet munkatáborokban” címmel. Deportálás, kényszermunka Gyula, 1945. január 2. Hirdetmény Dobolandó azonnal minden kerületben Ismételten felhívja a szovjet katonai parancsnokság mindazokat, akik munkaszolgálatra ma délelőtt 10 óráig jelentkezni tartoztak, hogy haladéktalanul jelenjenek meg a városházán. Amennyiben ezen felhívásra sem jelentkeznének, így ellenük a hadbírósági eljárás nyomban folyamatba lesz téve és az elkészített kimutatás alapján haladéktalanul elő lesznek állítva. Dr. Marik Dénes sk. polgármester. Az orosz katonai parancsnokság közli az érdekeltekkel, hogy nem büntetési szándékból szállítják el őket, hanem munkaszolgálatra, jól fognak velük bánni, és vissza fognak térni hazájukba. 1945. január 24. Az éj folyamán többnyire ment vonatunk. A reggeli órákban elértünk egy nagy gyárvárost. Dnyepropetrovszk. Ismét gyászhírek: két sorstársunk a szerelvényen elhunyt (egy kisújszállási tanár és egy mezőberényi ember). Ismét megállt vonatunk, megkezdődött az erdőirtás. Kirohant az utazó- közönség és csákánnyal, fűrésszel neki a kis erdőnek, hordják a vagonokba a tüzelőanyagot. A reggeli órákban ismét csetepaték a víz miatt. Ebéd után mégis sikerült vízhez jutni. Élelemosztás is volt: minden ember kapott egy evőkanál cukrot, fél kanál kincstári fekete kávét, egy negyed szál kolbászt és 1 kg kenyeret. Utána az egész szerelvény' vacsorát is kapott. A vacsora káposztalevesből és hajdinakásából állt. Mindenki jóllakott, észrevehető volt, mert este nótára perdült a társaság. 1945. január 25. Ismét vízosztás. Biztató beszédek a kiszállásról: egyesek úgy mondják, hogy még 18 km-t megyünk. Megörült a társaság, hogy vége az egyik nyomornak. (...) 1945. január 27. Megtörtént a fürdés. Mire lakásunkra értünk, teljesen kivirradt. Ezen az éjjelen megint nem aludtunk. Nem abba az épületbe tettek vissza bennünket, amelyikben voltunk, hanem a mellette valóban szállásoltak el bennünket. Ez már modernebb épület annyiból, hogy itt már a szobákon ajtó is van, és a fal be van meszelve, pucolva. Egy szobába 15 embert tettek. Itt már priccsek is voltak emeletes formában: 7 ember alul, 8 pedig felül feküdt. Egy emberünknek el kellett menni ebédért. Vajon mi az ebéd? Megérkezett egy vödör burizsleves, de a vödörben a fele ott maradt, olyan finom volt. A társaságot elkapta a hasmenés és a körvizelet. Itt már kissé elhelyezkedett a társaság. Egy kicsit már aludni is tudtunk. No de elege volt szegény tűzhelynek: ahány lábos csak ráfért, az mind rá lett téve. Sütött-főzött a társaság. Most már megérdeklődtük, hogy hol is vagyunk. — Sahti város volt a válasz. (Gyula— Sahti, 1944. december 30. — 1945. október 7. Schriffert Mihály naplója — részlet) ...A helyi lakosságból az idősebbek rendesek voltak velünk, időnként még máiét is adtak, jószívvel és együttérzéssel. A fiatalság már gyűlölködő volt, ők ellenségnek láttak minket. Az őrök nemigen bántottak minket, a politikai tiszt (ha jól emlékszünk, Bobrovnak hívták) szívesen beszélgetett volna velünk, de a nyelv sok akadályt jelentett. A férfiak fizetést is kaptak, a nők viszont alig, mert „nem jól teljesítették a normát” — holott ugyancsak igyekeztek jól dolgozni. Márpedig a kevés rubel is jól jött, hiszen kevéske kecsketejet, túrót és egyebet lehetett rajta vásárolni. Fürödni egyszer lehetett hetente. Szökés előfordult, de általában visszahozták az illetőt. Ismerünk olyat, aki ismét megszökött és sikerült is Elekre jutnia. Ez azonban keveseknek sikerült, hiszen nem ismerték a járást, nem tudták a nyelvet, idegenek voltak. 1946 őszén kerültünk haza, mint gyengélkedők. Az út hazafelé gyönyörű volt. Szép őszi időben utaztunk keresztül a csodálatos.Erdélyen, a Királyhágón. Előbb azonban Foksániban kb. 2 hetet töltöttünk; ott sok hadifogoly is csatlakozott hozzánk. A többség egyébként 1947—48 folyamán indulhatott haza. 1947-ben már volt csoport, melyet egyenesen Németországba indítottak... Olyanokat is Németországba szállítottak, akiknek a családja Eleken maradt, de megesett ez fordítva is. Hazafelé, Debrecenben sokan kérdezték az állomáson: nem tudunk-e erről vagy arról. Sokan csodálkoztak Debrecenben: nőket is elvittek a Szovjetunióba? 22 hónap után jutottunk vissza Elekre. Addigra megtörtént a kitelepítés is. (Zielbauer Antal és neje—Elek—visszaemlékezéséből) így sír az eleki temetőben Egy rab magyar imája Hazám te édes, te drága Magyarország, Ha tavasszal bimbóból fakasztod a rózsát, Ha nyílnak az akácok sok-sok utcáidban, Hullass egy könnyet érettem titokban. Hazám te édes, te drága Magyarország, Ha nyáron kalásszal borítod a rónát, Ha pendiil a kasza és csendül a nóta, Gondolj a sok-sok széjjelszórt magyarra. (...) Hazám te édes, te drága Magyarország, Ha odahaza megint fehérek a rónák. Ha karácsony ünnepén zúgnak a harangok, Ne feledd, hogy vannak árva rab magyarok. Segítsd innen haza árva magyarjaid, Hisz elsírta már mind utánnad könnyeit. Hazám te édes, te drága szülő hazám, Halld meg könyörgésem, mindennapi imám. (Egy gyomai deportált verse, AMIT A JÓVÁTÉTELI KÉNYSZERMUNKÁN ÍRT) Kedves Anyukám! Ma megint sokat gondolok haza, úgy szeretném, ha ide látna. Ma, ahogy kiléptem a liftből, az jutott az eszembe, hogy anyu most lát, amint feketén lemegyek a fürdőbe, megfürdök, s jövök a lágerba, látja mit ebédelek: két kása, két cékla, hat piski, két adag pire, egy tésztaleves, azt mondaná, nem élek rosszul. Nem is panaszkodok, ahányszor megéhezek, annyiszor jóllakok. A honvágyam az nagyon nagy. Ma olvastam egy újságot, s olvastam, hogy újból megkezdik a kitelepítést. Nem izgat, hisz olyan messze vagyok ettől, de ha engem kitelepítenek, ne adja az Úristen, hogy fegyverrel a kezemben B erény be jussak. Itt a hazamenésről az a hír, hogy fele most hazamegy, a másodikfele pedig a városba megy, s olyan tudó, szudá munkát fog végezni. Nem bánom már, csak a bányától szabaduljak, nagyon utálom. Édes Anyukám! Úgy látom magát, az arcát, sokszor olyan tisztán, mintha itt lenne előttem, beszélgetek Magával. Lacikával, Linusival, úgy látom magukat jönni-menni-főzni-mosni. Most van pénzem, s szépen beosztva a következő fizetésig elég lesz, 600 rubelt kaptam utoljára. Még az a hír, hogy háború lesz, de hát itt nem tudunk biztosan semmit, nemcsak mi, de még az oroszok sem. Ma nem megyek dolgozni, szabad éjszakás vagyok. Holnap vasárnap. Otthoni vasárnap, s itt: ez kettő! Lassan csak eljön az idő a szabadulásra, de minekünk már minden perc nagyon hosszú. A kis Gubis Juli kával szoktam viccelődni; megjött a kérvény, holnapután megyünk haza. O is jól bírja, Hála Istennek jó helye van, a konyhán, egész nagylány lesz, mire hazemegyünk. Úgy vágyok a szabadság után, egy kicsit udvarolni, táncolni, rendesen étkezni—-nem céklát, tököt. Rendes ágyban aludni, s minden után, ami otthon vár rám. 25 éves vagyok, a három legszebb év itt telt el. Nem fogok már csellózni, műkedvelőzni. Olyan egyedül vagyok, jövök, megyek, nem találom a helyem. Hiába van annyi ember a lágerban, nincs miről beszélni, mindenki csak a hazamenésről akar tudni. (...) (1947 szept. 12.—El nem küldött levél) Utószó helyett 1948. január 15. Ma szabadnapos vagyok, s borzadok a holnaptól, nem tudom miért félek úgy a lemenéstől. Főztem tésztalevest, s krumplistésztát. Jokihoz bejött a német kislány, szépen felöltözve, megfésülve. Úgy elfogott a vágy egy nő után, egy csók után. Benézek már a kis konyhába, valaki citerál. Jóllaktam igazán, még egy kis jókedv s Julika, de nem is mék felé sem. (Naplótöredék) Azokban a helységekben, ahonnan százával hurcolták el az embereket, az életben maradottak hazatérésük után is kontaktusban maradtak. Sokan igyekeztek megszabadulni német nevüktől, magyarosítottak, magyar nevű házastársat választottak, hogy ne legyenek kitéve további üldöztetéseknek. Mezőberényben minden év júliusának utolsó vasárnapján az evangélikus templomban hálaadó istentiszteletet tartanak hazatérésük emlékére. 1987-ben a negyvenéves évfordulót méltón szerették volna megünnepelni, de erre engedélyt sem a tanácstól, sem a pártbizottságtól nem kaptak. Sőt, a megyei pártbizottságon azt a választ kapták, hogy ilyen nem volt, polgári személyt nem deportáltak a Szovjetunióba. így egyházi kereteken belül tudták csak megtartani a megemlékezést. Vagy kétszázan jöttek össze, voltak Gyomáról, Gyuláról és Békéscsabáról is a hajdani bajtársak. Gyulán a hazatértek napját évente hálaadó misével ünnepük azok, akik még élnek. 1988. július 17-én a korábbi évekhez képest többen, mintegy 400-an jelentek meg a Szent József-templomban. Jöttek mezőberényiek, s nagyon sokan a Gyuláról elszármazottak is. Szervezés nem volt, az oldottabb politikai légkörben spontán keresték egymást a volt sorstársak. A félelem megszűnt, már nem kell szégyenkezniük amiatt, amit bélyegként hordoztak magukban. A négy évtized elmúltával ismét egymásra találó meghurcolt emberek örömtől könnyező szemekkel ölelték át egymást. A misét fogadás, ismerkedés és beszélgetés követte. Számosán hallani sem akarnak a történtekről, emlékeiket a tudatalattijukba szorítják. A gyomai Bensrodt Adám ugyanakkor társas utazást akart szervezni hajdani megpróbáltatásaink színhelyére, de elégtelen számú jelentkező miatt ez elmaradt. (...)
