Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
►BÉKÉS MEGYEI HÍRLAfKARÁCSONY 1994. december 24-26., szombat-hétfő Televíziós játék orosházi szemmel Mindent lehet a Zsákbamacskában, kivéve: a műsorvezetőt, Rózsa Gyurit paradicsommal dobálni Orosházi olvasónk mikrofonja elől sem zárkózott el a Zsákbamacska házigazdája, Rózsa György A legnépszerűbb televíziós vetélkedők egyikének, a Zsákbamacskának a felvételén járt egy orosházi házaspár. Ez manapság már nem is olyan eget rengető, de az már említésre érdemes, hogy a fiatalember szóra bírta a játékvezetőt, Rózsa Györgyöt is. De ne vágjunk a dolgok elé, az elsőbbség bennünket illet, először mi faggatjuk ki Vizi Lászlót. — Minek köszönhettétek a budapesti közönségszerepet? —Nagyon érdekel a műsorszervezés, kapcsolatban állok számtalan olyan emberrel, akik a fővárosban ezzel foglalkoznak. A kíváncsiság vezetett engem és feleségemet a Kunigunda utcai stúdióba, ahol tudomásom szerint mások is jártak már Orosházáról a Szerencsekerék forgatásán. Utólag be kell vallanom, óriási élményt jelentett a stúdiók világa. —Beavatnád olvasóinkat is ebbe a különleges légkörbe? — Természetesen, hiszen már az induláskor elhatároztam, nem jövök haza üres kézzel, így született meg a Rózsa úrral készített beszélgetésem is. Előbb azonban a saját benyomásaimról: Böröczky József jóvoltából ismerkedhettünk meg azzal, ami a stúdióban ránk várt. Előbb azonban be kellett odajutni. Biztonsági emberek gyűrűjén keresztül vezetett az út a színhelyre, ahol 3 színpad és természetesen rengeteg fény várta a játékosokat. Böröczky úr tapspróbát tartott, elmondta, mikor, mit kell csinálnunk, milyen sorrendben zajlik majd a felvétel. Egy nap egyébként a Zsákbamacska 3 adását rögzítették. Mi kettőn vettünk részt, de nem aktív játékosokként, hanem nézőként. A részletekre nem térnék ki, mert akit érdekelnek az ott történtek, annak javaslom, nézze meg december 27-én, kedden a Zsákbamacskát! Azt viszont fontosnak tartom elmondani, hogy a manökenek, akik asszisztáltak a műsorban, roppant közvetlenek, kedvesek, a játékvezetőről nem is beszélve! S hogy ennek ékes bizonyítékát is adjuk, íme Rózsa György válasza Vizi László kérdéseire. — Kíván-e különleges felkészülést a műsorvezetőtől ez a fajta játék? — Éppen olyan felkészültnek kell lennem, mint a Mindent, vagy semmit című műveltségi vetélkedőt vezető kollégának. A feladat viszont egészen más. Előttem nincsenek leírva a kérdések, és a rájuk adható válaszok. Itt a memória tomáztatása nélkül meghalna az ember. Egy nap 3 adás, mindegyikben 4 játék, játékonként 3 rejtekhely. Egy nap tehát rengeteg rejtekhelyét, ajándékot kell megjegyeznem. A sorrendiségre nagyon figyelnem kell, nem is beszélve arról, hogy mitől válik izgalmassá a játék: mikor mutassak macskát, mikor fődíjat stb. A pszichológiai fel- készültség sem árt, hiszen soha nem tudom előre, milyen játékossal kerülök szembe: megingatható-e, hogy reagál. Mivel élő adást rögzítünk, így nincs még egyszer. A koncentrációra is nagyon nagy szükségem van. — A nézők mindegyike szeretne játékos lenni. Mi a kiválasztás szempontja? — A stúdióban ülő nézőket számítógép választja ki, ezért nem fordulhat elő, hogy két műsorba ugyanazok kerüljenek be. A szerencsés nézőkből a véletlen alapján választok. Sétálok, és ahol megakad a szemem, onnan szólítok. Általában a kirívó öltözködés, a különös egyéniség megkapó számomra. Ha például csoportok jelentkeznek, közülük egyet feltétlenül kihívok, mert a többiek lelkesen szurkolnak, így jobb a hangulat is. — A felvétel során alig kell tapsra buzdítani a nézőket, sőt! Inkább a mérséklésből volt több. — Aki eljön, az némi játék- szenvedéllyel rendelkezik és itt ki is élheti. Jó játék esetén a hangulat ragadós, a stúdióban együtt rezzen mindenki. — Milyen visszajelzéseik vannak a Zsákbamacskáról? — Soha nem hagyatkozom a levélírók véleményére. Lehet, hogy ez nem túl udvarias tőlem, de így van. Véleményem szerint ugyanis az emberek akkor ragadnak tollat, amikor felháborodnak. Az elégedettek nem írnak annyian. De mit jelent esetleg két panaszos levél, amikor nem ismerjük a többi tízmilló ember állásfoglalását?! Fordítva is így működik. Biztosabb jelzéseknek tartom a közvéleménykutatásokat. Ezeknek a jelentéseiből kiderül számomra, hogy a 15 százalékos kezdeti érdeklődés után napjainkban 38,3 százalékos a nézettségünk. Rövid idő alatt a duplájára emelkedett a játék iránt érdeklődők száma. A televízió saját gyártású műsorai közül a Szomszédok című teleregény előzi meg, a Szerencsekerékkel pedig felváltva szerepel a népszerűségi listán. Ez elképesztő eredmény, hiszen nem főműsoridőben jelentkezünk. — Köszönjük a beszélgetést! (A nyilatkozatnak vége, a magnószalag viszont pereg tovább, ismét Rózsa György hangját halljuk, amint instrukciókat ad a nézőknek: —Jó napot kívánok, kezüket csókolom! A mozgás áldás a szervezetre, kérem, mozgassák meg tenyereiket, tartsunk tapspróbát! Nagyszerű, most a zárókép felvétele következik, ahol mindent lehet (integetni, tapsolni, gratulálni stb.), kivéve a műsorvezetőt paradicsommal dobálni... Lejegyezte: Csete Ilona A &Á<!< IGLjj U****^dd C . rx., Tóni bácsi Csanádapácáról azt vallja: „Aki dalol, sose fárad el, aki fölnéz, sose csügged el” A mindig mosolygós, beszélgetésre bármikor kapható Annus Antalt ismeri az egész ország. Népszerűségét a televíziós szereplésnek köszönheti. A Leg, Leg, Leg című műsor szerkesztője leutazott Csanádapácára, hogy a cipészmestert magával vigye a legek produkciójába. Azóta már többször megjárta a Magyar Televízió stúdióit a hetedik X-et is betöltött Tóni bácsi. Hiába, a kaptafa mellett a nyilatkozás, a kötetlen beszélgetés a híres cipész erőssége. Attól sem zárkózik el, hogy egy borongós téli délután a műhelyében felkeressük, és munka közben faggassuk ki. Miközben egy csizma talpa- lásával múlatja az időt Tóni bátyánk, elbeszélése nyomán megelevenedik a múlt. — A negyvenes évek elején inaskodtam, majd segédként dolgoztam, amikor megérkezett a behívó.'1944. augusztus 28-án indultam Battonyára a 31 -es határvadászokhoz. A katonáskodásom átszervezéssel kezdődött, átkerültem a 601- es munkás zászlóaljhoz. Társaimmal Szolnok és Török- szentmiklós között lövészárkokat ástam mindaddig, amíg meg nem érkeztek az oroszok. Mi pedig elindultunk gyalogosan. Feljegyzéseim szerint egy noteszt ott rejtegettem a zubbonyom zsebében — Németországig 113 településen keresztül vezetett az utunk. A hadifogság keserves hónapjai Cvisselbergben vártak reánk. A jó Isten ege alatt volt a szállásunk, a dróttal bekerített tá^ bor földjébe gödrök voltak ásva, abba kellett belefeküdnünk este. Ha valaki kimozdult onnan sötétedés után, azonnal lőttek az amerikaiak. A csontjaink zörögtek, olyan rossz állapotban voltunk. A zöld herének az apró részét is megettük, hogy éhségünket csillapítsuk. Életkörülményeink akkor javultak meg, amikor átadtak bennünket a franciáknak. Frei- burgban egy cipészhez kerültem, nála dolgozhattam, de annyira le voltam gyengülve, hogy látványomra egy francia tiszt megkérdezte, hány éves vagyok. Amikor bevallottam, hogy 24, hitetlenkedve csóválta a fejét, majd leváltatta azt a német szakácsot, aki kispórolta kosztunkból a húst. A váltást követően kezdtünk mindannyian kipendülni. Karácsonyra már csak a lelkünk volt beteg. Egyik társam nagyon hazagondolt, láttam rajta, el van ám keseredve! Ekkor írtam meg a Hadifogoly karácsonya című versemet. Merthogy rímfaragásra adtam a fejemet! Emlékszem, a fenyőfát azok a társaink szerezték be, akik az erdőben dolgoztak. A konyhai munkások krumplit loptak, hogy legyen mit az ágakra tenni. A Himnuszt szerettük volna elénekelni, de elsirattuk a végét, így azután az otthoniakra gondoltunk, vajon mi lehet velük. Másnap német iskolások jöttek közénk, énekeltek, verseltek, de mi nem sokat értettünk belőle, viszont nagyon örültünk az almának, az irkának, amit tőlük kaptunk. Mint később megtudtuk, az itthoni Vöröskereszt küldte nekünk. Ha már az ünnepeknél tartunk: Freiburgban történt az alábbi eset is. Szilveszter éjszakáján bejöttek a szobánkba a francia őrök, az alvókat is felköltöt- ték, kezet ráztak mindannyiunkkal, boldogságot kívántak. A barakk másik oldalán németek laktak, őket viszont leoldott nadrágszíjjal páholták el, így kívánva nekik boldog új esztendőt. A szabadulásra viszont 1946. október 4-éig kellet várni. S hogy miként alakult a megtörtén hazatért fiatalember élete az ötvenes években? Ismét kezébe vette a kaptafát, inaskodott, majd 1961-ben kitűnővel letette a mestervizsgát. Annus Antal 1972 óta ebben a műhelyben szolgálja az apácaiakat, ahol sok kincs rejtőzik, ha valaki alaposabban körülnéz. — Először egy férfiméretű 83-as óriás cipőt készítettem el, de az unokáim arra kértek, olyat csináljak, amibe valamennyien úgy beleférnek, mint a tutajba. Am legyen — legyint nevetve mesterünk. —Találtam egy termetes fadarabot és 1983-ban megcsináltam a 144-es kaptafát, majd 13 darabból összehoztam a cipőt. De van itt picike cipőcske is! — mutat a dobozban őrzött pöttöm topánokra Tóni bátyánk. — Nagykamráson a lakodalmakban az a szokás, hogy a menyasszonynak ellopják a cipőjét. Én is hivatalos voltam ilyen helyre, és — a mulatság kedvéért — a siránkozó ifjú menyecskének elkészítettem ezt az 5-ös cipőt. Beszélgetésünk során jönnek cipőjükért az emberek, benéznek a kis műhelybe a barátok, a jó komák, a cipészmester pedig mosolyog, fáradhatatlanul dolgozik és közben mesél, mesél és mesél, mert a történetekből bizony kifogyhatatlan. így tudjuk meg azt is, hogy a Marika hadnagya című színdarab valamikori Pocok Gyurkáját tisztelhetjük vendéglátónkban, aki ezek szerint nem csak poéta, hanem színész is. — Még segéd koromban történt az eset, vándorszínészek jártak a falunkban. Én meg eljátszottam a rám szabott szerepet. Úgy megtetszettem a színészeknek, hogy magukkal akartak vinni. Én viszont inkább maradtam. Maradtam és megalakítottam a suszterok zenekarát. Én voltam a prímás. Társaimmal közösen készítettük el a nagybőgőt is, hogy teljes legyen az összhang. Hát ilyen mozgalmas élet van énmögöttem — mondja huncut mosollyal szája szegletében Apáca híres mestere, aki azt vallja, hogy „Aki dalol, sose fárad el, aki fölnéz, sose csügged el”. A híres apácai cipészről kevesen tudják, hogy rímfaragónak és színésznek se utolsó Fotó: Such Tamás Cs. I. Pocok Gyurka szerepében Annus Antal (középen, elöl) komor tekintettel néz ránk valamikor a harmincas évek végén, amikor vándorszínészek jártak Csanádapácán
