Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-23 / 303. szám
Félszáz csabai gyerek Jézuskája „Édesanyám sírt, amikor a csomagot felbontotta...” Köszönet mindenkinek! (9. oldal) Mmi íiíriM wm ~ö----------1 7-32. oldal A mellúszó király és a mester Mester és tanítványa. Rózsa Norbert Széchy Tamás keze alatt érett világklasszissá. (16. oldal) 1994. DECEMBER 24-26., SZOMBAT-HÉTFŐ ÁRA: 16,30 FORINT XLIX. ÉVFOLYAM 304. SZÁM Lehoczky Péter felvétele Remények ünnepe, karácsony íl nyár derekán egy tóparti x\ strandon keresztfiam — hozzám fordult és minden átmenet nélkül megkérdezte: mondd, miért a legnagyobb ünnep a karácsony? Meglepetésemben azt válaszoltam: azért, mert már augusztusban várod. A gyerek egyetértőén bólintott, aztán hozzátette: mindig várom. Valóban nincs ünnep amit annyira várnánk, mint a karácsonyt. Benne van vágyaink teljesülésének, minden mulasztásunk pótlásának reménye, a megélt esztendő élménye, öröme, keserűsége. A hívő ember számára a csodás misztérium, az Isten-gyermek születésének öröme, a világ — benne önmagunk — megváltásának lehetősége. És benne van a két legnagyobb dolog a földön: a békesség meg a szeretet. Az emberiség önmagának állított csapdája, hogy mindig ezek hiányától szenved. Kivéve a karácsonyt. Akkor sem mindig és mindenütt. A karácsonyélmények meghatározója a gyermekkor. Mindannyian őrzünk és tovább is adunk ebből valamit. Kinek mi jutott, kinek mi maradt. Olvasgatom a gyerekek Jézuskának címzett leveleit, melyeket szerkesztőségünk felhívására írtak. Mások szívét megdobogtatva így szeretnénk segíteni azokon, akik semmit sem várhatnak karácsonyra. A levelekből összeáll 1994 karácsonyának mozaikképe. íme néhány részlet: „4 szüleim munkanélküliek és nem tudnak venni sok ajándékot. Ezért nem drága ajándékot kérek tőled, csak egy pólót és egy pár zoknit.” Más: ,,Anyukám munkanélküli, apukám fizetéséből élünk. Az ötéves kistestvérem kér egy Kindert, én meg egy pár szem szaloncukrot.” A következő: ,,...nekünk még fenyőfánk se lesz karácsonyra. Rajtunk még soha senki nem segített. Köszönöm, hogy elolvasták.” Torokszorító, ugye? A levelek száma több száz és jobbára hasonló tartalmú. Nem kétséges, milyen karácsonyemlékeket őriznek és adnak majd tovább ezek a gyerekek. Nehéz karácsonyok máskor is voltak. Elviselni segített a legnagyobb összetartó, a család. Korosztályom felcseperedő gyermekként élte át a második világégést, amely családok millióit csonkította meg. Örökre, vagy hosszabb-rövidebb időre. Azon a három szentestén egy hely üresen maradt az ünnepi asztalnál, egy teríték érintetlen, egy gyertyát nem gyújtottunk meg. Vártuk, csak egyre vártuk azt, akihez minden gondolatunk szállt, aki idegen ország fogságában szenvedett. S amikor évek múlva fellobbanhatott annak a bizonyos gyertyának a lángja, értettem meg igazán, hogy a reményt soha nem szabad feladni. Igen, ez az ünnep a legnagyobb. Vágyaink beteljesülésének reményét hordozza. Újra és újra a levélíró gyerekek jutnak most eszembe, akik egy pár zoknit, néhány szem szaloncukrot kértek. Nekik ez is elérhetetlen, ők erre vágyakoznak. Mások egy szép játékról álmodoznak, s akad talán követelőző is. Számomra két gyermekszív a legmegka- póbb, az egyik az a pusztaföldvári hatodik osztályos gyerek, aki, miután mást nem tud szüleinek adni, verset írt karácsonyra. A másik fiúcska, azt szeremé a legjobban karácsonyra, hogy: „apukám és anyukám újra szeresse egymást és engem.”... Lám, a gyermeklélek ösztönösen az otthon békéjére vágyik, a legnagyobb ajándéknak a szeretetet tartja. Mert hiányzik. Ahogyan az életben minden valódi értékre rendszerint akkor döbbenünk rá, amikor elveszítjük. így vagyunk a szeretettel, a családdal, az otthonnal és *i szülőfölddel is, — mindazzal, aminek ünnepe a karácsony. Idős emberek tízezrei várják szívszorongva az eljövendő decemberi napokat, és lesik, jön-e ritkán látott fiuk-lányuk, a család, az unokák. S olykor hiába. Érintetlen marad a terített asztal. Valami nagyon elromlott, széthullott az elmúlt évtizedekben: a családok generációkra tagolódtak, szétestek, a távolság szakadékká mélyült. Rémülten kapkodjuk a fejünket: gonosz indulatok munkálnak, ember embernek farkasa, megnőtt a törpék árnyéka, butaság és gonosz indulatok munkálnak. A nagy változásokkal terhes világban mintha a két ellenpólus, a jó meg a rossz egyre erősebben körvonalazódna. A leltár elszomorító, de beletörődni bűn lenne. Karácsony üzenete erősítheti bennünk a reményt, a hitet. Ezekben az ünnepi percekben nem lehet nem gondolni arra az ötmillió magyarra, aki a világban szétszóródva él. Nem irigylem őket ezen az estén, a gazdagját sem. Lehet, némelyüknek jól megy sora, de azt nem hiszem, hogy karácsonyestén a gyertyafénynél ne ho- mályosodna el a szemük, ha eszükbe jut Magyarország. És nem lehet nem gondolni arra, hogy vannak a világon helyek — közvetlen közelünkben is —, ahol e szent napon is dörögnek a fegyverek. Indulatok feszülnek egymásnak, legyűrve a józan észt, megcsúfolva minden tiszta érzést. Fortyog körülöttünk a világ, ülünk a puskaporos hordók tövében és nem marad más csak a bizakodás, hogy végül mégsem robbannak fel. Egy népmonda szerint a karácsonyfa eredete arra az időre nyúlik vissza, amikor Jézus a földön járt, s üldözői elől menekülnie kellett. Búvóhelyet keresett a fák között, de mind elutasította, egyedül a fenyő merte — lombja negt lévén — ágai között elrejteni őt. Az Úr ezért megáldotta a fenyőfát: virulj és zöldülj szüntelen, légy az emberek öröme, és emlékezetemre gyújtsanak majd rajtad karácsonyi gyertyát! Szép történet, ha mese is, tanulságos: amíg állnak, élnek közöttünk bátor fenyők, addig van remény. Boldog karácsonyt! Seleszt Ferenc