Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-19-20 / 274. szám
Békéscsaba, Kossuth-tér: a brönz Kossuth-szobrot 1 905. szeptember 19-én avatták Juhász Gyula: Kossuth szobor Alföld porában, kisváros sarában A napban és a hóban nyugodtan áll. Némán is harsog és nem bántja lárma, Sem a tömeg, mely gyűlöl vagy csodál. Az emberek alatta rendre járnak S elmennek mind a temetőbe ki. O áll, fölötte minden változásnak, S az évek adnak patinát neki. Orosháza, Szabadság tér: 1904. szeptember 18-án állították fel Horvay Kossuth-szobrát Egy kettős életű szerző Dr. Trunkó Barnabás a Magyar Biztosítók Szövetségének 47 éves főtitkára, akit doktori címe nélkül humoristaként ismer az ország. A humor és a szakma nála elválaszthatatlan. —A titkárnője megsúgta, hogy kellemes ember, és ,,teljesen normális főnök”. Otthon, a családban legalább érezhető, hogy egy humoristával élnek egy fedél alatt? — A mindennapi életem nekem sem vicces, de a családom humorérzékére nem panaszkodhatott). A feleségem közgazdász és bár nem kreatív humorista, azért jól tűri a heccelő- dést. Persze nem is tehet mást, ha négy vidám fickóval él egy háztartásban. A három fiam a leglelkesebb drukkerem és ők olvassák elsőként az írásaimat. Annál is inkább, mert számítógépen dolgozom és csak ők értenek hozzá, hogyan kell egy- egy anyagot előhívni. — Gyakrabban hallani a nevét humoristaként, mint biztosítási szakemberként. — A Hócipőben és a Nép- szabadságban vannak állandó rovataim, tagja vagyok a Rádiókabaré szerkesztő gárdájának és a Mikroszkóp Színpad dramaturgjaként is dolgozom. — Akkor talán tudja a választ: miért lett ennyire komor az ország? Hová tűntek a viccek? — Sokan vallják: a humornak az a szerepe, hogy átsegítse az embereket a nehéz helyzeteken. Régen, a pártállam idején, mindenki meg volt arról győződve, hogy a kabaré a társadalmi feszültségek levezető szelepe. Ezért is híresztelték, hogy bizonyos embereknek — a Hofinak és a Komlósnak — számozott igazolványa és hivatalos engedélye van politikai kabarét csinálni. Ez persze butaság, hiszen egy társadalmi feszültséget egy viccel nem lehet elintézni. Ellenben az valóban érdekes, hogy a rendszerváltás után eltűntek a pesti aszfaltról a viccek. Pedig a humoristák nem lazsáltak, a kabarék telt házzal mentek. Mégis valahogy mindenki lógatta az orrát. Nem tudom igazán a magyarázatát, de valószínű, hogy a 90—94-es időszak vicchiányos korszakából még kandidálni fognak társadalomtudósaink. Az okok között feltehetően ott lesz, hogy az elmúlt négy évben a közélet vezetői nem igazán tudtak mit kezdeni a humorral. Bölcs és igaz mondás, amely szerint: „Akinek humora van az mindent tud, akinek viszont nincs, az mindenre képes!” Sajnos az elmúlt évek sok tekintetben igazolták ezt. Németh Zsuzsa Fekete fehéren Sokasodó felhők Németh Miklóst hazavárják! -— röppentette fel a hírt a héten az országos bulvárlap. A cikk szerzője tudni véli, a vezető kormánypárt műhelyvitái mögött az a szándék húzódik meg, hogy Németh Miklós „hazahozatalával” alternatívát állítsanak Horn Gyulával szemben. A hír igaz vagy sem, mindenképp jelzés értékű. Szaporodnak a gondok a szocialisták háza tájékán: a képviselő-választás idején tapasztalt diadalmenetnek vége, csökken a párt népszerűsége, a napi kormányzati gondok, a megoldatlan problémák tömkelegé lassan, de jól láthatóan morzsolják szét a párton belüli egységet. Egyre nyilvánvalóbb, a tagság és a képviselők egy része képtelen elviselni a sikertelenséget. Nem tud belenyugodni abba, hogy a megváltás helyett az emberek elé kell állni és világosan kimondani: mi is csak könnyet és verítéket tudunk ígérni. Miközben tehát sokasodnak a felhők a párt felett, a diadalmenetbe vetett vakhit a régi. Különben mi mással magyarázhatók a polgármester-jelölésekkel kapcsolatos furaságok. Egyik városunk sikeres polgármesterének újrajelölését például — aki függetlenként, szocialista támogatással futott be négy évvel ezelőtt — mindegyik párt támogatja — kivéve a szocialistákat. Másutt félresöpörték a demokratikusan előkészített, széles körű közvélemény-kutatásra alapozott jelöltállítás gondolatát, majd a tagság keményebb részére támaszkodva jelöltette magát a polgármester-aspiráns. Végül itt a csabai példa, ahol a város suttogása ellenére jelölt polgármestert a párt, majd időben belátva, hogy egy város nem hiába szokott suttogni, új jelöltet állított. Úgy tűnik, kísért a múlt. Sokak zsigereiben máig működnek a múltbeli beidegződések. A Németh Miklós utáni vágyakozás árnyékában talán nem felesleges leszögezni: lehet őt hazavámi, a rossz reflexeken azonban ő sem tudna változtatni. Azokkal mindenkinek magának kell leszámolni. Árpási Zoltán Ötven éve halt meg Horvay János szobrász Számos köztéri szobor alkotója, Horvay János szobrász 1873. május 29-én Pécsett született, és ötven ersztendeje, 1944. november 19-én Budapesten halt meg. 1889-től 1895-ig Bécsben tanult. 1901-ben Párizsban, 1902-ben Olaszországban, 1928-ban Amerikában járt tanulmányúton. 1897-től élt Budapesten. Első nagyobb műve a ceglédi Kossuth-, majd a pécsi Zsolnay-szobor volt. 1913-ban a Nemzeti Szalon aranyérmét kapta. Az ő terve nyerte meg a budapesti Kossuth-szobor felállítására kiírt pályázatot. Ennek kivitelezésére azonban csak később került sor: a fővárosban Kossuth-szobrát 1928-ban leplezték le, majd 1952-ben eltávolították eredeti helyéről, 1958-ban Dombóváron állították fel. Itthon és határainkon túl is számos Kossuth-szobra hirdeti a nagy magyar emlékét: bronzszobra áll New Yorkban — 1928. március 15-én avatták —, megyénkben pedig a békéscsabai, az orosházi és a szeghalmi Kossuth-szobor Horvay János alkotása. f&Aé B'átyást kifárasztották az elmúlt napok eseményei: a szállítás, a talapzatra helyezés, a vezérekkel való újratalálkozás és végül a teret elárasztó nép hullámzása, zsivaja, ünneplése, amelyben Őt és a Mestert, Fadrusz Jánost részesítették. Tulajdonképpen sokáig ellenállt a Mester unszolásának, hogy hagyja el az idők temetőjét, kezdjen új életet szülővárosában — az igazság, a méltányosság, a szabadság, a tudás és a képzelőerő egyetemének eme különös vívópástján, ahonnan kitűnő bajnokok érkeztek Európa küzdőtereire, ám azok a módosabb, nyugalmasabb, gőgösebb városok sohasem viszonozták, jószerével meg sem köszönték Kolozsvár csodálatos csőriéit. Most már örült, hogy kötélnek állt, mert jól érezte magát a Mester formáiban. A babérkoszorú, a páncélruha és e kései század tereinek talán legszebb idomú bronzlova ugyan némileg elterelték figyelmét a közügyekről, s arra kárhoztatták, hogy tekintetével örökké a Hadak útjának csillag-porfelhőjét kövesse, amely éppen fölötte ívelt át Kelet és Nyugat között, de amikor sűrű éljenzések közepette lehullott róla a zöld lepel, beleborzongott az örömbe, mert az októberi napsütésben szemébe villantak a visegrádi nyári palota vörösmárvány falikújának a faragványai, s orrát megcsapta a budai könyvtár hűvöse, a Corvinák bőrkötésének édeskés illata. A vereségekről már nem szerzett tudomást, mert elgyötörtén bár, de boldog álomba merült. Még látta azt az áldott állapotú fiatalasszonyt, aki kifulladva érkezett az Egyetem utcája felől, mert nem akart kimaradni a nagy pillanatból, aztán a térről egyenesen szülni vitték; Jókai éppen súgott valamit Apponyi Albertnek, egy színésznő könnyesen integetett; a homály azonban egyre sűrűsödött, és az izgalmaktól kimerültén, nyitott szemmel — elaludt. Álma hosszú és könnyű volt, hiszen már nem az Ó feladata volt csatákat, terveket, országépítést szőni, hanem azoké, akik naponta elhaladtak mellette, fölnéztek reá, vagy reá sem kellett pillantaniuk, annyira tudatukba, életvitelükbe, sejtjeikbe sugárzott át a megújulás, az örök újjászületés reneszánsz vágya és kényszere. Arról már mitsem tudott, hogy ettől a perctől nem volt napja az évnek, amikor ne kattant volna fényképezőgép a téren, s hol a firenzeivel rokon, acélkék ég egy darabkájával, hol karácsonyi hólepelben, hol az általa valamikor helyreállíttatott templom dohányszín kőfalára rajzolódva filmezték mind messzibb, s mind érzékenyebb műszerek. ...Felerősödő hangzavar riasztotta fel kábult- ságából. S mintha nem ugyanannak a mámoros városnak az élő gyűrűjében állna! Vagy oly tökéletes varázslatot vitt volna végbe Fadrusz Mester, hogy ama kegyetlen bíró népié is feltámadt, talán bírástól, akit kivégeztetett a szegények sanyargatása miatt? — ...Bizony mondom, Felséges uram, a mi bíróink már nem értenék a Te beszédedet, mint ahogy a miénket sem értik, csak ha az ő nyelvükön szólunk... — Ezt is' megszoktuk volna, ha nem arra szolgálna a nyelv, bármelyik nyelvre bízzuk is: gondjainkat, hogy szavakkal forgassanak ki öntudatunkból és magunk becsüléséből... — Merthogy házunkból, földünkből, marháinkból már rég kiforgattak... — Az én hazámat, meg az egész utcát lebontják, de a szomszédommal megfogadtuk: az utolsó percig nem lesz nap, hogy ne szépítenénk a házunkat... — Zöld paradicsomaimra buldózerek tapostak... — Kertemből traktorral huzatták ki a gyümölcsfákat...-—Olyan bírók jöttek, Királyom —jöttek, mert magunk közül emberöltő óta nem választhattunk, bár úgy, mint régen, felváltva a németekkel — akik eltévednek a város utcáin, öreg kapuk kilincsét nem merik lenyomni, bennünket futásra ösztönöznek, közben ptoroszlóik ingünkbe kapaszkodnak, mígnem a kezükben marad... — Ellopták éveimet, a szárnyas éveket, amelyekkel repülhettem volna, s le kellett késnem az összes vonatokról. — A lányom egy hollandhoz ment férjhez, s amikor kiengedték, nem volt joga a férjével I. osztályon elhagyni az országot, csak II. osztályú kocsiban utazhatott... — Horváth Piroskát nem engedték be Ausztriából az édesanyja temetésére, a kazettára vett sírást tették a koporsóba... — Velem fogadalmat írattak alá, hogy nem festek többé tulipánt... — Mi megtanultuk a kisebbség kötelességeit, ők miért nem tanulták meg a többség kötelességeit?... — A legyőzöttnek tilos a gyűlölet... — Ha nem képesek valamit utánunk csinálni — megszüntetik... — Ha úgy szeretik ezt a földet, hogy örökké tolvajt kiáltanak azokra, akik megművelték, hol vannak világutazóik, akiket Tibetitől. Rodostóból, Amerikából teli táskával csábít haza a honvágy?... — Országokat adtunk, fővárosokkal; Pozsony, Ungvár, Újvidék, Kolozsvár; belőlünk mégsem lett főváros, csak a szívünkben... — Mikor lesz bátorsága bíróinknak, hogy ítélkezés helyett kezet nyújtsanak?... —- Sem Veled, sem Nélküled nem tudjuk többé megvívni azokat a csatákat, ütközeteket, forradalmakat, amiket rendre-rendre megvívtunk és elveszítettünk... — Soha ilyen közel és ilyen messzi a halál... — Vezess ki bennünket bárhová, keress növelünk új hazát, hontalan hazafiak immár nem „fekete”, hanem „fehér seregével”... — Vezess akármilyen kietlenségbe, mi újra felépítjük a várost templomaival, sírköveivel, a Te szülőházaddal, iskoláival... — Olyan várost keresnek alattunk, amelyet sohasem építettek meg, mert amelyiket mi építettük, abban nem találják magukat, újat építeni viszont restek... ... Ahogy zúdultak a panaszok e kései szobor- leplezők ajkáról, Mátyás fokozódó éberséggel pillantott körül. Aztán egyszerre elcsendesedett a tér. Katonák, rendőrök, fegyveresek vették körül a tömeget. Nem bántották, de elmozdulni sem engedték őket. Ahol az imént az a színésznő könnyesen integetett, egy öregasszony összevizelte magát, mert nem engedték kilépni a kordonból. Elnyűtt arcokra, mozdulatokra, ruhákra, mosolyokra árnyékolódon az alkony. A király, megszegve a Mestertől rászabott törvényt, lassan felegyenesedett a nyeregben, majd leszállt a lóról, s gyalogokhoz illően maga is gyalog, elindult a polgárok fehér serege élén a Tejút felé. A Föld nagy csillagvizsgáló központjaiban azóta sem értik: mitől sűrűsödött meg oly hirtelen a bolygóközi országút évtizedek óta ritkuló pora? Banner Zoltán: Gazdátlan bronzló
