Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-16 / 271. szám
ißtkti.'IEljVEIHIRUP MEGYEI KÖRKÉP 1994. november 16., szerda © Földink volt. Horváth Jenő történész, tanár 1881-ben ezen a napon született Gyulán, és 1950-ben Budapesten halt meg. 1905-től gimnáziumban tanított. 1911-ben a kolozsvári egyetemen magántanári képesítést szerzett, 1912-tőla nagyváradijogakadémián tanított. 1928—31- ben a Háborús felelősség című folyóiratot szerkesztette. Vezető szerepet játszott a Magyar Külügyi Társaságban, részt vett a Népszövetségi Liga nemzetközi tanácskozásain. Számos, főleg magyar diplomáciatörténeti vonatkozásban érdemes tanulmányt tett közzé. Véradás. Kaszaperen a Vöröskereszt helyi szervezetének közreműködésével november 18-án délelőtt, a megszokott formában szervezik meg a véradónapot. Ezúttal az orvosi rendelőben várják a sokszoros és az új véradókat. Munkanélküliek klubja. Battonyán a József Attila Művelődési Központban november 22-én 17 órai kezdettel tartja alakuló ülését a munka- nélküliek klubja. Az érdeklődők felvilágosításért Sztano- jev Ivánnéhoz, a vállalkozás- fejlesztési iroda vezetőjéhez fordulhatnak. Maksa-hiradó. A batto- nyai József Attila Művelődési Központnak ma, november 16-án Maksa Zoltán a vendége. Az ismert humorista műsora 18 órakor kezdődik. Nyelvi szakkör. Szerb szakkör is működik szeptembertől Battonyán a magyar általános iskolában. A mintegy 30 tanuló két csoportban Roczkó Milán pedagógus vezetésével tanulja a nyelvet, ismerkedik a szerb kultúrával. Az iskolavezetés a nemzetiségi származású szülők kérésére hozta létre a szakkört. A nyelv tanításának feltételei adottak, hiszen a szakkörvezetőn kívül még két szerb szakos tanára van az intézménynek. „Ez volt az utolsó Erzsébet-díj kiosztó gálaest!” A mezőqyáni iskolaszövetkezel tíz képviselője, akik a díjátadásra Budapestre utaztak: (balról jobora) Bodó Péter, Szilágyi Balázs, Tárnok Ibolya, Szarka Balázs, Papp Adrienn, Mándi Barnabás, Fejes Attila, Kenderesi Norbert, Vári Ildikó, Puj Mónika Fotó: Kovács Erzsébet Nívódíjas a mezógyáni iskolaszövetkezet A Gyula és Vidéke ÁFÉSZ 1986 óta támogatja a mező- gyáni általános iskolában működő iskolaszövetkezetét. Többek között az itt dolgozó vezetőknek is köszönhető, hogy a mezőgyáni iskolaszövetkezeti tagok már évek óta állnak az iskolai szövetkezeti mozgalom élvonalában. Legelőször 1991 -ben kaptak elismerést. Ekkor vehették át a Kiváló Iskolaszövetkezeti Csoport oklevelet. A következő évben nívódíjasok lettek, amelyet 1993-ban is megkaptak. Még ugyanebben az esztendőben részt vettek a Mezőkövesden megrendezett országos iskolaszövetkezeti vetélkedőn, ahol harmadik helyezést értek el. Az idén nívódíjat és nagydíjat kaptak, amely harmincezer forintos pénzjutalommal párosult. Mindezt még a Mészöv Alapítvány is megtoldotta ugyanennyivel. A díjat a közelmúltban vette át a mezőgyáni iskolaszövetkezet tíz képviselője Budapesten, ahol a gyerekek a Nevesincs Színház művészeinek előadását is megtekinthették. A legközelebbi országos iskolaszövetkezeti vetélkedő 1996-ban lesz Gyulán, amelyet már most szigorúan számon tartanak a mezőgyáni- ak, hiszen az iskolaszövetkezet hírnevét — mindenki úgy gondolja — ezek után nem szabad lerontaniuk.---RIA P énzügyi gondok Szeghalmon Az intézmények türelmetlenül várnak Napjainkban nem kevés szó esik Szeghalmon a város pénzügyeiről. A képviselő- testület legutóbbi ülésén olyan téma merült fel, amely megérdemel egy alaposabb beszélgetést Baji Ferenccel, a polgármesteri hivatal „pénzügy- miniszterével”. —Hol tart a volt pártbizottsági épület értékesítésével, fizetett-e már a vevő ? — Ha egyetlen szóval kell válaszolnom, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Talán érdemes azonban végigtekinteni az egész ügyön. Az egykor új pártszékháznak indult, majd félbemaradt épületet nem kevés huzavona után kapta meg a város. Testületi döntés alapján értékesítésre hirdettük meg, majd ez év februárjában az egyetlen jelentkezővel, Cser- nák Ferenccel az adásvételi szerződést megkötöttük. Ezek alapján a vevőnek az idén augusztus elsejéig 18 millió forintot — a vételár több mint felét — ki kellett volna fizetni. Ez nem történt meg, ezért a képviselő-testület újabb határidőket határozott meg. A legutolsó október 31-ével járt le. A vevő számtalan alkalommal ígért újabb és újabb fizetési időpontokat, ám ezeket eddig nem tartotta be. Most a november ötödiki faxban arról értesített bennünket, hogy az összeg átutalása folyamatban van. Sajnos, a pénz a mai napig, november 11-éig még nincs a számlánkon. Azonban erre a pénzre szükségünk van, hiszen intézményeink egyébként jogos többletigényeit ebből tudjuk finanszírozni. Azt is el kell mondani, hogy az intézmények egyre türelmetlenebbül várják a képviselők által már jóváhagyott pótelőirányzatokat. — Mi történik akkor, ha Csémák úr egyáltalán nem fizet? — Abban az esetben az egész idei költségvetésünket újra kell gondolni, esetleg hitel felvételére is sor kerülhet. (folytatás az 1. oldalról) Ám a kialkudott kamat biztonságát az .ügyeletes szakmumusok’ időről időre kikezdték és év végére válságossá fajult a pénz borítékolása. Csonkításra ítélték. Ez a krízis idén agóniához vezetett. Ahhoz, hogy a végleg megegyezett 12 százalék kamat szerint oszthassam a díjakat, kötelezvényt kellett aláírnom, miszerint tudomásul veszem: ,a jövőben az általános üzleti kamat elszámolási szabályokat alkalmazzák’. Hát én kérem nyolc évvel ezelőtt nem üzletet jöttem kötni, hanem alapítványt létesítettem dollártőkével, kölcsönösen elfogadott kamatjáradékkal. Érveltem, hadakoztam, az illetékes fűtől az illetékis fákig futkostam. Hiába. Legyőztek. De valahogy az az érzésem, nem is én, Speter Erzsébet, hanem a színház felszentelt papjai győ- zettek le. No meg azok a lelkes tíz- és tízezrek, akik az ország legeldugottabb falvaiban is szaporán töltögették ki szavazócéduláikat, drukkolva kedvenceikért... Hölgyeim és uraim, nem csak az a baj, hogy ez az ország még gyerekcipőben jár, hanem az, hogy ez a gyerek beteg. S ez nekem borzasztóan fáj, mert én — köztünk maradjon — egy szentimentális tehén vagyok, csak sovány. Ne tessék a vágóhídra vinni... Nem érdemes! Én szeretem ezt az országot: korom jogán, s emlékeim jogán is. Én ezen a nyelven és ebben a nyelvben nőttem fel... Én szabadon szólhatok, úgymond kinyithatom a szám. Senki nem veheti el az állásomat, a kinevezésemet, mert engem nem valamelyik kormány nevezett ki Speter A 44-es főúttól a kétsopronyi faluközpontba vezető utat egykor hatalmas fák szegélyezték, melyek a nagy melegben nemcsak kellemes hűvöst biztosítottak, hanem a puszta látványuk is üdítően hatott. Bő évtizeddel ezelőtt a területileg illetékes Békés Megyei Közúti Igazgatóság szakemberei balesetveszélyesnek találták a száradásnak indult fákat, s az összesét kivágták. Erzsébetnek. Én nem kockáztatok semmit... Csak az életem értelmét!!! A legnagyobb csalódásom az volt, amikor kezdett kiderülni, hogy ez a szeretett ország még nem mindenben jogállam. Ugyanis valaki vagy valakik egyoldalúan megszegték azt a banki szerződést, amely szavatolta, hogy a tartós letétbe helyezett pénzem, a kialkudott — ismétlem, 12 százalék — kamattal dolgozzék a díjazásra kerülő művészek javára. ...A magyarok istenének fogom elmondani, hogy könnyebb lett volna megvenni bagóért az egész magyar alumíniumipart vagy cipőipart, beleértve a gyerekcipőgyárakat, mint megteremteni a magyar művészek önkéntes, érdekmentes elismerésének, jutalmazásának és ünneplésének gálanapját kizárólag saját pénzemből. Lehet, hogy a nyugati tőke előbb-utóbb jól keres majd a magyar ugaron, sok pénzt visz ki innen. Lám, én csak hozni akartam. Talán ez volt a baj!... Én, Speter Erzsébet az Egyesült Államokból nyolc évvel ezelőtt Magyarországra hoztam pénzem egy részét, hogy alapítványt, s annak kamataiból díjat létesítsek. Ennek biztosítására tartós szerződést kötöttem—vagyis házasságra léptem — a magyar állammal. Az állam nem bizonyult jó férjnek, nem bizonyult megbízható élettársnak. Ezért kénytelen vagyok bejelenteni: válók! Ez volt az utolsó Erzsébet-díjkiosztó gálaest. Hölgyeim és uraim, viszontlátásra!” (A gálaestre lapunkban még visszatérünk.) S. F. így az út ismét megfelelt az előírásoknak, viszont a táj kopárrá, lehangolóvá vált. A csaknem ezerötszáz lélekszámú falu lakói az idén ősszel úgy döntöttek: a bekötőút mentén mielőbb ismét fákat szeretnének látni. Megkezdődött a terület faültetésre való előkészítése, majd az elmúlt hét péntekén fejezték be a háromszázhetven darab hársfa telepítését. (Magyari) Újratelepítették az útmenti fákat PÍézem a képernyőn a színházve- zetőket (vajon hányán nézik őket ebben az országban?), s nem az jut eszembe, ami Toldi Miklósnak, a „Szép magyar leventék, aranyos vitézek!” láttán. Vagyis nem szeretnék köztük menni, köztük lenni. Örülök az obsitnak! Nekem már nem fáj a fejem a deszkaárak emelkedése miatt, nem kell gázsikról, produkciós pénzekről tárgyalni, ami pedig a költségvetést illeti... Nem, hiába színészkedek, mégiscsak fáj a fejem. De erről majd később... Egyelőre csak nézem a képernyőn ezeket a jól ismert arcokat, s megdöbbenve állapítom meg, hogy két-három esztendő alatt — vagyis mióta nem találkoztunk — mennyit öregedtek. Talán a legfiatalabb öregedett legtöbbet... Vagy nem is az öregség jelei ezek, csak a fáradtságé? Olyan fáradtságé, amit már nemigen lehet kipihenni. A szakma krémje ül a kamerák előtt. Már valamennyien bizonyítottak hazai és a nemzetközi porondon: papírforma szerint a legjobb korban vannak, s hihetőleg a tehetség ritka állapotában. (Mert a művészi tehetség nem állandó tulajdonsága az embernek, hanem állapot.) Egy szóval, reményünk lehetne arra, hogy most érkeztek alkotói életük újabb — minden bizonnyal felfelé ívelő — szakaszához, ha... Ha a színházcsináláshoz nem kellene pénz is. Pénz pedig nincs! — csak ezt a színházi urak képtelenek tudomásul venni. Ez a makacsság, ez az értetlenség kicsit kihozza a sodrából a minisztériumi főtisztviselőt, aki most egy asztalnál ül a színháziakkal. Őt is nézem: fiatal — indulattól át- hevült —arcát, dús, sö- • tét haját; bajszát, mely olyan, mint a végvári vitézeké lehetett. (Egy ilyen bajusszal, ha jól kipedrik, fel lehet nyársalni a Szikora János-féle okve- tetlenkedőt, aki mit sem törődik az ország bajával: mindenáron színházat akar csinálni. Mégpedig művészszínházat.) Nézem a magyarfejű lelkes magyart, s hirtelen újabb és újabb arcok kopírozódnak képére. Nem túlzók! Tucatnyi főtisztviselő arca villan elém a művelődéstörténeti közelmúltból. Egészen különböző karakterek (más-más világnézetűek és párt- állásúak), de a szövegük szinte azonos: SZEGÉNY AZ ORSZÁG! KIMERÜLT A TEATRÁLIS KASSZA! Már Bajza Józsefet — a Pesti Magyar Színház első direktorát — is ezzel riogatták, aki ennél fogva csak havi hatvan forint fölött diszponálhatott. De ne menjünk ennyire vissza, elég ha az elmúlt 20—25 év sirámaira gondolunk. Nos, az ország tényleg szegény (talán Mátyás király idejében volt utoljára gazdag). De! — És ebben biztos vagyok — soha nem a kobzosok, lantosok, poéták és teat- risták, képírók és muzsikusok tették szegénnyé. Viszont az ostor mindig rajtuk csattant. Emlékezzünk például a jó Tinódy Lantos Sebestyénre, aki nagy búvában, s hideg szobában szerzé énekeit, miközben: „Gyakran fű körmébe, mert nincsen pénz tarsolyában.” S mit kap páratlan szolgálataiért! Az udvarbírák és kulcsárok büdös borral traktálják. Szegény az ország! — mondták újabb időkben, Hóman Bálinttól Aczél Györgyig, minden rendű és rangú minisztériális emberek. De inkább csak tényként közölték ezt; nem akartak bűntudatot ébreszteni a kulturális körökben. Vagy nem annyira, mint most. Napjainkban, ha panaszra nyitja száját egy tanító, mert nincs kréta — felettesei megsértődnek. Hát még akkor, ha béremelést kér! Nem értik ezek a krétakoptatók, hangszemyű- vők és kifestett komédiások, hogy szegény az ország. Hát hogyan költhetnek milliócskákat a teatristák arra, hogy létrehozzanak egy festett világot, csak azért, hogy abban játszadozhassanak?! Igen, szegény az ország, de ha nem játszanak a teatristák, elnémul a muzsika, nem lesz festett világ, s ha az utolsó lyukas balettcipőt is tűzre dobják, akkor leszünk csak igazán szegények. Menthetetlenül szegények. Sok a baj, de a lélek színpadán még nem aludtak ki a fények... Vigyázzunk! Nézem a képernyőn ezeket a fáradt (még nem fásult), de megviselt színházi arcokat. Még mozgékonyak, még lélekből játssza mindenki a reá osztott társadalmi szerepet. Ezeknek ez a mániájuk, na! A hivatalnokok is megtanulták a maguk szerepét. Színház az egész világ... A fenét! Inkább cirkusz, ahol mi vagyunk a kárvallott bohócok, az örök balekok, akik hiába sóvárgunk a szép műlovarnőért, akik hasztalan akarunk a trapézban megkapaszkodni; akiket mindig átvernek és fenéken billentenek. Csak bukdácsolunk a manézs fűrészporában és folynak a könnyeink. De a soros istállómester átnyújt egy lócitromot, s az arcunk felragyog: elhisszük, hogy aranyat kaptunk. Ó, nagy dolog a bohócok hite! Nincs is más kincsünk. Csak nehogy ezt is elveszítsük (elvegyék tőlünk, kiverjék belőlünk), mert akkor mi tartja majd a cirkúszsátor oszlopait? Gyarmati Béla Manézs
