Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-15 / 270. szám
SBÉÉM1ÉLAPINTERJU 1994. november 15., kedd A történelem nem adja könnyen titkait Beszélgetés Hanák Gáborral, a történeti interjúk videotárának igazgatójával Viharokkal telített századunk legvitatottabb eseteinek elemzésekor megbízhatóan reális, forrásértékű dokumentumokhoz csak nagyon nehezen juthatunk hozzá. Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Videotára ezt a kutatómunkát szeretné segíteni. A Magyar Könyvtárosok Egyesülete Békés megyei szervezetének meghívására a közelmúltban Békéscsabán járt Hanák Gábor, az említett intézmény igazgatója. A történésszel ekkor beszélgettünk. — Úgy tudjuk, a történeti interjúk videotára igazi szerepét csak az utóbbi időszakban töltheti be. Milyen anyagokkal várják az érdeklődőket? — Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Videotára már korábban is létezett, ám való igaz: a nagy nyilvánosság számára csak az idén nyílt meg. Intézményünknek két nagy gyűjtőköre van: egyik századunk szemtanúinak megszólalásait, a másik a magyar mozgóképek másolatait tartalmazza. A különböző beszélgetésekből 1797 órányi interjút, a mozgóképek kategóriájában pedig 2765 művet (2233 órás anyagot) őrzünk. — Milyen lehetőségeik — beleértve az anyagiakat is — vannak a gyűjtemény gyarapítására? — A magyar mozgókép megismertetéséért folytatott munkánkhoz a Magyar Külkereskedelmi Banktól eddig összesen 32 millió 420 ezer forintot (ebben az esztendőben például 12 milliót) kaptunk. Ezekből a támogatási összegekből minden magyar mozgóképről, amely mozibemutatásra vagy televíziós sugárzásra került kutatási célú másolatokat szeretnénk beszerezni. Ez a régebbi időkre ugyanúgy vonatkozik, mint a maira, ugyanis kötelespéldányokat mostanában sajnos csak a szexfilmekből kapunk. Ez utóbbiak készítői közül sokan azt hiszik, ha egy kazettát elküldenek az Országos Széchényi Könyvtárnak, akkor ezzel már legalizálták terméküket. Századunkról több száz szemtanú vallott — Hány személy szólal meg az eddig összegyűjtött interjúkon, s melyek azok az esztendők, amelyek mozgóképanyagai önöknél hiánytalanul megtalálhatók? — Az interjúalanyok száma több százra tehető. Közülük nagyon nehéz kiemelni bárkit, Bibó Istvántól, Cserépfalvi Imrétől, Fábri Zoltántól, Kállay Miklóstól, Nagy Imrétől és másoktól van hanganyagunk. Ami a mozgóképeket illeti: a jelenkor kutatásához a híradó- és dokumentumfilmeket tartjuk a legfontosabbnak. 1948-tól 1963-ig minden magyar híradó, dokumentum- és játékfilm megtalálható intézményünkben másolatban. Nemrégiben pedig elkezdtük 1931-től, a magyar hangosfilm kezdetétől a híradók, dokumentumfilmek és játékfilmek másolását. A munkával 1934-ig jutottunk el. — Ön, mint a történeti interjúk videotárának igazgatója bizonyára több különös, sokat vitatott történelmi esettel találkozott. Kérem, ezek közül említsen meg egyet! — Például 1958 júniusáról sok mindent tudunk, az ítélet, az ítélet iratai végre hozzáférhetők, de mintha a kor felidézése a jelen számára nem volna elég erőteljes. Ha a hagyományos forrásokhoz bevonjuk az 1958. június 19-én, tehát Nagy Imréék kivégzése után néhány nappal megjelent filmhíradót, akkor különös beszámolót idézhetünk fel belőle. A „szocialista” Csepel üzemeit népes küldöttség rohanja le, ott van, aki él és mozog, a magyar politikai élet vezetői: nemcsak Kállai Gyula, de Kodály Zoltán, és a szellemi élet más képviselői is. Mintegy hitet tesznek a népfrontos riportban arról, hogy a szocialista építés megelégedésükre folyik. Ugyanakkor erről az időszakról Bibó István a vele 1977-ben készült életútinter- júban így vall: „Nem vitatkozhat om azokkal, akik megteszik a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár még Rákosi Mátyás rendezvényeire is. Neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadaloméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.” Rejtély, hogy ki írta Nagy Imre beszédét — Mint történész, hogy látja, megismerhető-e mindig tényszerűen a múlt? — Fő vonalakban igen, de összességében aligha. Például még ma sem tudjuk, hogy a Nagy Imre által november 4- én hajnalban elmondott beszédet, melyet néhány órával korábban rögzítettek magnetofonra, ki írta. A törvényes magyar miniszterelnök szavait az egész világ hallhatta, de akik ott voltak a beszéd szövegének születésénél különbözően emlékeznek. Másként Nagy Imre, és másként Donáth Ferenc. — Meg tudják állapítani, hogy ki mikor próbálja a valóságtól eltérően tálalni a történteket? — Általában igen. Például van a könyvtár különgyűjte- ményében egy különös interjú. Ehhez annyit kell tudnunk, hogy Losonczy Gézát, a forradalom államminiszterét 1957 decemberében a börtönben megölték. A börtönorvossal, Kövér György történész barátommal együtt videointerjút készítettünk. Ebben a börtönorvos így nyilatkozik: „Egy mesterséges táplálás nagy trauma. Ugyanis ehhez egy általában másfél centiméter átmérőjű gumicsövet kell a gyomorba ledugni, aminek a végén egy tölcsér van, és ebbe kell az élelmiszert beletenni, ami az életben maradáshoz szükséges. A mesterséges táplálás tulajdonképpen abból állt, hogy csináltam egy kb. 6000 kalóriás italt, aminek az alapja tej volt. Ebben volt tojás, vitaminok, szóval ilyen ma- dártejszerűen volt elkészítve, mondhatom kakaós madártej. Namost, Losonczy Gézának többször elmondtam, hogy Géza, ha te nem eszed meg, nekem csinálsz vele bajt, kellemetlenséget, mert engem gyötörnek emiatt. És hajlott rá, hogy ezt a 7-8 deci tejes ételt, ami kint az előszobájában a hűtőszekrényben volt, megigya.” Ezt a mesét, ha látjuk a mesélőt, halljuk hangját, nem hihetjük, mert leleplezi önmagát a mentalitása. így általam elmondva, viszont talán csak a cella előszobájában lévő fridzsider tűnik valótlanságnak. Bibó István / és Göncz Árpád „különbözősége” — Ha neves személyiségeknek adott korról szóló visszaemlékezéseit összevetik, találkoznak-e ellentmondásokkal? — Olykor igen, s ezért óvnunk kell a kutatót az emlékiratok, a videoemlékezések hitelességét illetően akkor is, ha a legjobbak emlékeznek. Ezek igazolására konkrét eseteket tudok említeni. Például a márianosztrai megve- retésgre Bibó István így emlékezik: „Voltak különböző forrófejű fiatalok, a szomszéd cellában elbarikádozták magukat, és a cellaablakon keresztül a szabad mezőre kiabáltak. Ilyeneket: mondjátok meg, hogy itt minket kínoznak, jogtalanságok történnek velünk. A gondolat rendkívül ötletes volt, mert azokon a szabad mezőkön a börtönőrök hozzátartozói művelték különböző illetményföldjeiket. A börtönőrök lebontották a barikádot, és nagy kiabálások közepette elvitték őket, mire a börtön szokása szerint ilyenkor dörömbölt. A kidörömbölés a raboknak épp olyan ősi joga, mint az éhségsztrájk. Én egyet vagy kettőt ütöttem az ajtóra a becsület kedvéért. Nem tudom, hogy nekem az öregségemet respektálták-e, de kevesebbet kaptam. De azt a keveset is elég rosszul viseltem, mert az alsó, vesetájékra kaptuk az ütést, és én reflex- szerűen minden ütés után fölugrottam, s erre kaptam a fölső hátamra is, hogy legyek szíves lehajolni. Külön csíkban voltak láthatók az ütések, csúnya, kék, lila, fekete nyomok voltak, nem véreztek.” Göncz Árpád így emlékszik ugyanerre: „A földszinten elkezdték énekelni a Marseil- laise-t. Szigorúan tilos dolgok voltak ezek. Minden, ami a forradalomra utalt, minden, ami a szabadságra utalt, légyen az Petőfi, vagy minden, ami az Istenre utalt, az mind tilos volt, és féltek tőle, mint a tűztől. Rohantak, hogy fogják be a szájukat. Akkor átvették az éneket a második emeleten, megszólalt a vészcsengő, isten tudja hányán dobogtak fel, teljes volt a hisztéria. Akkor már mindenki verte az ajtót ököllel, és a padot a földhöz. Nem is tudom, hogy azért, mert Pis- táék (Bibó Istvánék — a szerk. —) verték a legtovább, mert Pistában volt civil kurázsi, vagy pedig a fal hullott le, és abból állapították meg, vagy mert Bibó István volt, szóval őket elvitték, és ügyészi engedéllyel megverték. Nagyon jellemző Bibó Istvánnak az utólagos reakciója, mert azt mondta, hogy kérlek szépen, én azt hittem, hogy sokkal jobban fog fájni.” A múlt tényei kopottak, mint az emlékezet — Annyi változás, és főleg megpróbáltatás talán sohasem érte a magyarságot mint ebben az évszázadban. Az idevonatkozó tények objektív feltárására milyen lehetőségei vannak ma a történésznek? — A jelenkor történetkutatása legalább olyan problematikus, mint a forrásbázis. Ez a munka, akarjuk nem akarjuk, része a politikának. Ez nem minősítés, de tény, amit jobb, ha tudatosan számításba veszünk, és így talán kevesebb sötét verembe zuhanunk munka közben. Az elektronikus hordozóra rögzített interjú készítője és felhasználója talán a régészhez hasonlítható, aki pontos feltáró munkát, végez, vázlatokat készít, belehelyezi a részt az egészbe, és szomorú szívvel, de ha kell, visszatemeti a lelőhelyet, bezárja a jövőnek szánt palackot, ha bármi okból —például a személyiségi jogok védelme, a hozzátartozók érzékenysége miatt — ezt szükségesnek tartja. Megőrizve mindent a későbbi korok szerencsésebb kutatójának. Hiszen a múlt tényei sajnos nem olyanok, mint a törött festett váza cserépdarabjai: a kép elmosódott, a forma vitatott, a cserép élei kopottak, mint az emlékezet. Magyari Barna Hanák Gábor: „Óvnunk kell a kutatót az emlékiratok, a videoemlékezések hitelességét illetően akkor is, ha a legjobbak emlékeznek." Fotó: Such Tamás
