Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-02 / 259. szám
MiS MEGYEI HIRLAPn MEGYEIKÖRKÉP 1994. november 2., szerda r © Földiák voll. Weil Emil orvos, egyetemi tanár, Kossuth- díjas Dombegyházán született 1867-ben, és 1954-ben ezen a napon halt meg Budapesten. Orvosi pályafutását röntgeo- lógusként kezdte. 1928-ban kapcsolódott be a munkás- mozgalomba, egyike volt a szocialista orvoscsoport megalapítóinak. Több, mint kilenc évet ült börtönben baloldali tevékenysége miatt. Előadásaiban az egészségügy társadalmi vonatkozásai mellett az orvostudomány fejlődésének elvi kérdéseivel foglalkozott. Számítógép a könyvtárban. A battonyai városi könyvtár két helyi és egy budapesti alapítvány segítségével a közelmúltban 160 ezer forintért vásárolt egy nagy teljesítményű számítógépet. A könyvtár dolgozói azt tervezik, hogy már a közeljövőben számítógépiek) segítségével végzik a kölcsönzést, az olvasók nyilvántartását, valamint a helyismereti anyag feltárását is. Szabadidős programok. Gazdag heti programot állítottak össze a szabadkígyósi általános iskolában. A hét első napján mindig a kézilabdá- sok, a számítástechnika szerelmesei, az irodalmi színpad tagjai találkoznak. Kedden a földrajz szakkör és a diákönkormányzat tagjait várják a klubteremben. Szerdán a kémia szakkörösök és a kézilab- dáSok, csütörtökön ismét a ké- zilabdások és a szolfézst tanulók tartanak foglalkozást. Pénteken pedig az iskolai könyvtár áll a gyerekek rendelkezésére. A légikatasztrófa áldozatainak hozzátartozói nem maradnak anyagi támogatás nélkül A Hungária gyorsan és méltányosan segít Az október 22-ei orosházi légikatasztrófáról — mely tíz ember életét követelte — az elmúlt napokban több alkalommal írtunk. Kétmondatos rövid hír jelent meg arról is, hogy a Hungária Biztosító Rt. valamennyi elhunyt hozzá- tartóinak 200—20Ó ezer forintot soron kívül kifizetett. E hír nyomán kerestük meg Nemes Gyulát, a Hungária Biztosító Rt. megyei igazgatóját azzal a kérdéssel, hogy volt-e egyáltalán biztosításuk az utasoknak, kinek kell ilyen esetben ezt megkötni, és milyen módon érintett a Hungária Biztosító Rt. a légibalesetben? — A katasztrófa bennünket, és személy szerint engem is megdöbbentett, hiszen az áldozatok közül többeket személyesen is ismertünk. Ami a kérdést illeti, társaságunk Bács-Kiskun megyei igazgatósága biztosítási szerződést kötött a Horex Kft.-vel, mely szerződés a szerencsétlenül járt HA—BDF lajstromszámú helikopter mindenkori utasainak balesetbiztosítását és ezen túl felelősségbiztosítási elemet tartalmaz. A szerződés szerint a balesetbiztosítási összeg — baleseti halál — esetén 1—1 millió forint személyenként, maximum a pilótával együtt nyolc főre, hiszen ennyi a helikopter által szállítható személyek száma. —Igen ám, de a gépen nem ennyien voltak, hanem többen. Ez azt jelenti, hogy nem mindegyik áldozat hozzátartozója kapja meg az említett összeget? — Nem, egyáltalán nem ezt jelenti. Társaságunk igazgatóságának döntése értelmében az elhunyt kilenc utas törvényes örökösei valamennyien megkapják az 1— 1 millió forintot annak ellenére, hogy a szerződés maximum hét utasra szól. Azt gondoljuk ugyanis, nem a felszálló utasoknak kellett volna tudniuk, hogy a gép hány személyes, illetve, arra mennyien szállnak fel. A felelősség- biztosítási elem tartalmazza az elhunyt utasok dologi kárait (poggyász-, ruházat-, temetéssel együttjáró költségek), melyek a baleset során, illetve a baleset kövekezménye- ként keletkeztek, valamint tartalmazza az úgynevezett „szerződésen kívüli harmadik személynek okozott károk” megtérítését. Fontos, hogy a felelősségbiztosítási módozat alapján történő kárrendezést a Horex Kft. képviselőivel közösen végezzük, a szerződés speciális kitételei és szabályai szerint. —Mikorra várható a kárkifizetés a balesetbiztosítás és a felelősségbiztosítás alapján? — A kárrendezést a mi apparátusunk kapta feladatul, természetesen szorosan együttműködve a Bács-Kiskun megyei igazgatósággal és a Horex Kft.-vel. Ennek értelmében múlt héten szerdán munkatársaim személyesen felkeresték valamennyi elhunyt hozzátartozóit és előlegként átadtak 200—200 ezer forintot, egyben tájékoztatták a hozzátartozókat a kárrendezés további menetéről. Kértük a hozzátartozókat, hogy a dologi károkkal kapcsolatban felmerült kiadásaikat, költségeiket mielőbb közöljék, hogy a kft. képviselőivel az egyeztetést, illetve a kárrendezést mielőbb érdemben elkezdhessük. Természetesen tudjuk, hogy a legdrágábbat, az életet nem adhatjuk vissza, de úgy gondoljuk, kötelességünk segíteni a bajban a hozzátartozóknak. S.F. Adják és fizetnek érte. Négy óriás plakátot helyeztek el a közelmúltban Sarkad belterületén, s mint megtudtuk, egy két hónapon belül újabb 25 hasonló nagyságú hirdetőplakát kihelyezését tervezik a város forgalmasabb csomópontjaira. A nemzetközi reklámokat megjelenítő több óriás plakát színesíti a település látképét, ráadásul több százezres nagyságrendben közterület-használati díjbevétele származik belőle a városnak ' Fotó: Kovács Erzsébet Döntés másfél millió forintról Szeghalmon a helyi önkormányzat egy korábbi döntésével 1,2 millió forintos alapot hozott létre azzal a céllal, hogy a város lakóinak útépítési törekvéseit támogassa. Az érdeklődésre jellemző, hogy kilenc pályázat érkezett be, de például a nagyon hosszú Árpád utcából három közösség is bejelentette igényét. A pénzre azok pályázhattak, akik megfelelő saját erővel is elősegítették, hogy utcájukban út épülhessen. A képviselők legutóbbi ülésükön a bizottságokra ruházták át döntési jogukat, akik nemrég mind a kilenc pályázót meghívták a döntéshozó bizottsági ülésre. A város- fejlesztési és környezetvédelmi, valamint a városgazdálkodási és költségvetési bizottság együttes ülésén a mérlegeléskor a legfontosabb szempont az volt, hogy milyen szervezettséggel bír a pályázó utcaközösség. Az is eldőlt, hogy mindenhol három méter széles út épül, melynek négyzetméterenkéntiköltsége 1600 forint körüli. Az igen kedvező ár kialakítását nagyban befolyásolta Hidi Sándor helyi vállalkozó — egyben önkormányzati képviselő is —, aki nagyon kedvezményesen vállalta a szállítást. A két bizottság döntése végül is előnyben részesítette az Árpád utca első szakaszát, ahol 22 ingatlanból 18 vállalta a 30 ezer forintos hozzájárulást, a Csaba utcát, ahol megjelent utcaképviselőjük szerint valamennyien vállalták a befizetést, és a Sárrét utcát, ahol 17-ből 16-an döntöttek az út megépítése mellett, biztosítva a saját erőt. A három utcának megítélt támogatás összege több, mint az idei tervben jóváhagyott összeg, tehát szükséges még a testület jóváhagyása is. „A” kategóriás koszorúja van „Szalmázgató” mester Kardoskútról A Magyar Művelődési Intézet Elő népművészet címmel XI. Országos Népművészeti Kiállítást rendezett. Ekkor adták át a népművészeknek járó díjakat is. Szalma-, csuhé- és gyékénykategóriában a kardoskúti Andrékó Pálné és lányai bronzplakettet érdemeltek ki — eddig a rövid tudósítás, amit az esemény kapcsán kapott szerkesztőségünk. A szalmafonás értő mesterét otthonában kerestük meg, hogy kifaggassuk nyári sikereiről, a felkészülés időszakáról. Mert bármennyire hihetetlen, nemcsak a sportolók ismerik a felkészülést, az azzal járó terhelést, idegi és fizikális megter- heltséget! A kézművesek is komoly „edzéssel” hangolódnak rá a pályamunkákra. Andrékó- né pedig egyszerre több koszorún is dolgozott a nyáron. — Lányaimmal, Katival és Csillával — nyolcadikos tanulók — a Békéscsabán megtartott előzsűrizésre 12 aratókoszorút és szentségtartót vittünk el. A téma, amit kiválasztottunk: az aratókoszorúk változatai Magyarországon. Nyolc munkánk átjutott az első rostán. Innen Mezőkovács- házára kerültek a szalmafonatok, majd a már említett kiállítás következett, ahol a bronzérmet sikerült elnyernünk — mesélte az általunk már népművésznek kinevezett hölgy, aki korrigált bennünket: a népi iparművész cím elnyerésére még várni kell, mert ehhez egy „A” és 15 „B” kategóriás zsűrizett munkára van szükség. Andrékónénak eddig 6 darab „A” kategóriás koszorúja van, a legjobb úton halad a megtisztelő cím elnyeréséhez. Különleges, egyedi darabjai január 9-éig láthatók a Néprajzi Múzeumban. Csete I. • • «Hát el kell búcsúznunk egymástól, öreg. Most bekerülsz valamelyik fiókba — persze jó helyre, a fontos dolgok közé — s aztán meglehet, hogy soha az életben nem találkozunk. Mert mik azok a fontos dolgok? És meddig fontosak? Milyen fontos volt annak idején egy kollokvium, akárcsak egy aláírás is a leckekönyvben, vagy egy levél a Kedvestől, a különböző minősítésekről már nem is beszélve. S most? Elég az élethez egy nyugdíjas szelvény. Foglalkozása? — kérdezte minap a közjegyző neves kutatónkat, akit tanúnak hívott. S a tekintélyes szakember, akinek tankönyvei még most is forgalomban vannak, csak ennyit mondott: nyugdíjas. Hát most te is nyugdíjba mész öregem. Ez az élet rendje. Nem is tudom, miért vagyok annyira meghatódva. Végül is mi vagy te, egy kis formátumú blokkfüzet; egy telefonregiszter. Hogy jó két évtizeden át becsülettel szolgáltál, hogy nálad nélkül meg sem tudtam mozdulni? Hát aztán, majd veszek egy másik telefonkönyvecskét, vagy egy menedzserkalkulátort. Talán az utóbbit. Ez a korszerűbb. Jobb emberek már ebben rögzítik a fontos és a titkos adatokat. Azt mondod, hogy az csak egy gép. Hát igen, tényleg nem őrzi meg a kézjegyünket. Mint például, ahogyan te őrződ... Most, hogy lapozgatlak, nemcsak az derül ki, hogy mikor milyen eszközzel írtam, hanem jól látszik például a szemüveg előtti korszakom is. Aztán az is egyértelmű, hogy mit jegyeztem be, csak úgy futtában; az utcán, autóban, villamoson; mit a térdemen írva, s mi az amit gondosan bemásoltam. Az Országos Onkológiai Intézet (pontos címmel, telefonszámokkal, az illetékes orvosok nevével stb.) például nagyon gondos bejegyzés. De miért van a betűrendes könyvecske elején? Hát Anya miatt. A — anya. Szomorú intimitás. Ebben az intézetben feküdt az anyám, mint gyógyíthatatlan beteg. Nem tudtam, hogy ez volt egykoron a Siesta Szanatórium, ahol József Attilát gyógyították 1937-ben. Míg anyám kezelőorvosára várakoztam (vajon miért vár, s mit vár ilyenkor az ember?) lemásoltam a költő márványba vésett sorait: „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok. / írnak is nékem, én hát olvasok! / S dolgozom, imhöl a papírhalom; / a működésben van a nyugalom.” Soha nem voltam nyugtalanabb, mint ott és akkor... Az élet két évtizedének minden hordaléka itt van ebben a kis könyvben. Hány embert túléltek ezek a gyűrött, szamárfüles lapok! Azt a Nefelejts utcai számot soha nem fogom már felhívni, ahol egykori iskolám igazgatója lakott. És Váci Mihályt sem hívhatom, és K. Lacit, gyerekkori pajtásomat sem, akit mindig készültem Balatonfüreden meglátogatni... És itt van Polgár Géza száma és a P. Katikájé, és persze Benedek Miklósé — amit kívülről is tudtam. De hiába tárcsáznék... Pedig szívesen tárcsáznék! Érdekes, hogy elsősorban azokat, akiket már nem lehet. Akiket „kikötöttek” a vonalból. Aztán vannak „elszakadt” vezetékek. Meglehet mások számára még élnek ezek, de számomra... A tinta, a festék még el sem halványult a lapokon, de a barátságok, szerelmek már régen kihűltek. Ki tehet róla? Némely helyen szinte magától nyílik ki a könyvecske, ma már azt sem tudom, hogy miért. „Csalunk és megcsaltunk” — mondotta volt a magyar színművészet nagyasszonya. Azt hiszem igazat kell adnunk neki. Azért jó nézni a más kéz írta betűket, számokat, melyeket a friss ismeretség, a születő barátság, vagy akár csak udvariassági gesztus vetett papírra. Lám ezek egy leningrádi orvosnő kezének nyomai — valamelyik színház előcsarnokában firkantotta telefonszámát füzetembe. S mennyi kassai kapcsolat! S íme egykori osztálytársam, a volt miniszterhelyettes. Milyen gondos, szép írása van. Sokszor hívott, sokszor várt. Nem is tudom, miért nem mentem. Valami ostoba szeméremből: a szegények rá- tartisága nem engedett mozdulni. Most már tényleg meg kellene látogatni a „fiút”. Nem mi- nisztériális ember, „csak” vezérigazgató. S ha már egykori iskolámnál tartok, itt egy svájci szám. Sokkal gyorsabban megkapom, mint Debrecent. Magdival negyven évig nem láttuk egymást, de, ha telefonáltunk, úgy beszéltünk, mintha naponta találkoznánk. Mindvégig számon tartottuk egymás gyerekeit — azok előmenetelét —- majd unokáit is. A genfi számot nem kell hívnom többé: barátaim hazatelepülnek. Vajon bele szabad-e pillantani más telefonkönyvébe? Nem, nem hiszem. Hisz mennyi—jóllehet szándéktalan — intimitást produkálnak az évek során bejegyzett adatok. Mondjuk itt van É. — aki férjhez ment, majd elvált, s ismét házasságot kötött. Istenem, most milyen „né” is éppen? Aztán megtalálom Ági címét, számát is. Az egyik rokongyerek felesége volt; az egész család nagyon szerette. Sajnos a fiatalok elváltak. Most ne szeressem (ne ismerjem) Ágit? És mi legyen az elvtársakkal? Mert egy telefonkönyv nemcsak szerelmeket és barátságokat él túl — hanem rendszereket is. Annak idején szükségem volt ezekre a számokra. Mint újságírónak különösen, de később is. Vagy később méginkább... ezeket a drótokat elvágta a történelem kombinált fogója — hogy stílszerű legyek. Ámbár, ha nemcsak hivatali volt az a vonal, akkor él a kapcsolat. Más számon természetesen. De nem a szám fontos. A kérdés mindig az: ki van a szám mögött? Ki beszél? Emberi hang-e az a hang? Ez mind szép, de mi a feladatom praktice a regiszterrel? Gondolom át kellene másolni a még érvényes adatokat: neveket, számokat. Vagy áthúzni a kihunyt számokat, s befűzni, egy „pótkötetet” a régi füzetbe. Nem, nem! Kihúzni (törölni, elfeledni) senkit, semmit nem lehet. Életszakaszainkat —melyeknek egy-egy kis telefonjegyzék is fontos, szerves része — nem hatálytalaníthatjuk. Legfeljebb elzárhatjuk egy fiók mélyére. Ha tudjuk, ha van hozzá bátorságunk. Magam is erre készülök, ám félek, hogy ez a régi telefonkönyvecske — melyet egykoron Karlovy-Varyban vásároltam, ahol filmsztárok jártak az utcán, melegen sütött a nap és finom volt a sör — még sokszor fel fog csöngetni... Gyarmati Béla Halló, halló...
