Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-12-13 / 268. szám
Műemlékeink — az egykori Tisza-kastély. Geszten 1772-ben, barokk stílusban épült a Tisza-kastély, amelyet az idők folyamán többször bővítettek, átalakítottak. Mai formáját az 1890-es években nyerte, ekkor cserélték zsindelyes tetőzetét és nyílászáróit. Az épületben a földszinti helyiségek boltozottak. A szép kastélyépület ma iskola és művelődési ház „A suszter maradjon a kaptafánál” B Mindenki mindenkivel címmei a múlt héten mutatta be nagy sikerrel új, koalíciós kabaréját a Mikroszkóp Színpad Sas József ' művészeti igazgatót három rövid kérdéssel kerestük meg a premier után. — Elégedett-e Sas József, az igazgató, és Sas József, a művész ? — Mint művészeti vezető nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sokan látogatják a színházat; kinevezett igazgatója, barátom, Per laky Pista szintén nagyon boldog, de rmnt a darab rendezője, a legboldogabb én vagyok, mégpedig három dologtól. Az egyik, hogy ennyien kíváncsiak erre; a második, hogy ilyen nagy sikere van annak az ötletnek, miszerint a politikusok élőben konferálják, a harmadik pedig, hogy nem csak az ötlet, hanem az előadás is nagy siker. Szeretnék még valami érdekeset hozzáfűzni ehhez; úgy látszik, nem mennek jól most se a dolgok, rengeteg a hiba. De az elmúlt négy évben mintha nem lett volna humoruk a politikusoknak. Ugyanis hiába küldtünk meghívókat, kevesen jöttek, szinte senki. Most viszont a bemutatón többen voltak, mint összesen az elmúlt négy évben. Legalább humoruk van. — Mindenki mindenkivel — ez az új kabaré címe. Személyessé formálva a címet: Sas József kivel-mivel nem, soha nem, semmilyen körülmények között? — Én mindenképp mindenkivel, kivéve azokat a szélsőségeket, amelyek ezt a kis országot, amit én nagyon szeretek, rossz irányba viszik. Ennek voltak jelei az elmúlt időszakban. És nem, semmiképp azzal a demagógiával, ami mögött nincs valódi tartalom. — A minap egy interjúban azt mondta, hogy „a kabaré szerepét ma sajnos időnként átveszi egy-két politikus.” Nem volna kedve viszonzásképpen átvenni valamelyik politikus szerepét? Mit szólna mondjuk egy miniszteri tárcához, vagy pártelnöki funkcióhoz? A kabarépárt nem is hangzana rosszul... — Van erre egy nagyszerű magyar közmondás, mint általában mindenre: a suszter maradjon a kaptafánál. Mert a suszter akkor jár jól, ha suszter marad, és nem miniszter. Tehát én „suszter” vagyok, ehhez értek valamennyire, és én ezt kívánom folytatni. —Köszönöm a beszélgetést! — Én köszönöm, és mint ottani születésű, külön üdvözlöm a békéscsabaiakat, és a csabai színház művészeit! Tóth Ibolya Fekete fehéren Törvényt nem sértettek Hóm Gyula kedden a Parlamentben a korrupció elleni harcot tartotta a kormány legnagyobb gondjának. A miniszterelnök szerint egyesek hatalmukkal visszaélve jutottak nagy vagyonokhoz. Mérhetetlen erkölcstelenségük közepette is ügyeltek azonban arra, nehogy áthágják a jog határait. Az ember némi gyanakvással hallgatta a kormányfő szavait, úgy érezte, van bennük adagnyi túlzás, mert a korrupció az korrupció, megfogható, tetten érhető. Aztán nap se telt el, összeült az Állami Vagyonügynökség és eladta a Gyulai Húskombinátot. Az új tulajdonos, egy német—osztrák cég, 100 millió forint és 650 milliós tőkeemelés árán jutott hozzá élelmiszeriparunk egykori büszkeségéhez. Mondhatnám: bagóért. De nem mondom, mert tudom, hogy a kombinát felhalmozódott hiteltartozása másfél milliárd forint. Vagyis, ha nem jön a német—osztrák, következik a felszámolás. Az Á VÜ döntéséért tehát lelkesednem kellene, de képtelen vagyok rá, mert tudom, már 1990-ben is jött egy német a kombinátért. Egymilliárd 200 milliót kínált az akkor még virágzó húsüzemért. Ám helyi kiskirályok, Békés megyét az Antall-kormánytól „bérbe vevő” ambiciózus „politikusok” úgy vélték, itt a vezérigazgató átmentési akciójáról van szó. Vétót emeltek hát a privatizáció ellen, majd a vezérigazgató értésére adták: jobb, ha megy. Ami azóta történt, az maga a rémdráma: munkanélküliek tömege, vegetáló üzem, megyén kívülre kötött termelői szerződések, a térség gyarmattá silá- nyítása. A gazdaságilag lepusztított húskombinát feltámadása — az elűzött vezér visszatérésével és a privatizációval — talán most elkezdődik. De ki kárpótolja az áldozatokat, a megyét, az országot az elszenvedett sérelmekért? Nem létezik, hogy nincsenek felelősök. Meglehet, — mert törvényt nem sértettek, „csak” mérhetetlenül erkölcstelenek voltak — felelősségre nem lehet vonni őket. De megnevezni igen! Legalább megnevezni! Árpási Zoltán « Nyolcvanéves Határ Győző A gyomai születésű Kossuth-díjas költő, író, a Liturgikon, a Haj- szálhíd, a Lélekharangjáték, a Bábel tornya, Az őrző könyve, a Filozófiai zárlatok és sok más mű szerzője, Határ Győző holnap lesz 80 éves. Első regényét — Veszélyes fordulatszám — 1938- ban elkobozták, majd 1943-ban a csodák országa hátsó eurázia című regényciklusáért 5 évif egyházra ítélték. 1945-től újra publikálhatott, de ismét szembekerült a hatalommal. 1950- ben tiltott határátlépés kísérlete miatt két és félévi börtönre ítélték, szabadulása után építészmérnök, majd műfordító. 1956- ban emigrált, 1957 óta Londonban él. 1957-től 76-ig a BBC magyar osztály munkatársa. Művei újabban Magyarországon is megjelennek. 1991-ben kapott Kossuth-díjat. T ludom, hogy népszerűtlen vagyok. Miért? Nem haragszom senkire, mégis vannak haragosaim. Kedves vagyok és csendes — talán ezt nem tudják megbocsátani, egy dühös és zajos korban. Ezért aztán folyton más állatokhoz hasonlítanak, és a hasonlat az én rovásomra dől el. A kutya fürgébb és szolgálatkészebb, mint én, a baromfi szaporább, a birka szelídebb és a disznó kiadósabb. Még a hangyát is többre becsülik, mert, ha másnak nem hajt is hasznot, legalább magának gyűjt vagyont, és az ilyesmi elragadtatást kelt az emberekben. Az én bűnöm az, hogy nem keresem a sikert. Nem versengek sem a kutyával, sem a hangyával. A derék eb humanizmusát némi szánalommal szemlélem. Mindenkihez jó, mindenkinek segít, minden munkát elvégez. Mindig azt ugatja meg, akire a gazdája haragszik, mindig ott van, ahol lennie kell, minden rúgást eltűr, és minden falatot hálásan megköszön. Mint általában a humanisták, minden érdeket tisztel, kivéve a magáét. Nem irigylem. De nem irigylem a hangyát sem, ezt az agresszív és nyárspolgári tömeglényt, mely rovarokat, csigákat, lepkéket és növényeket pusztítva menetel, zárt sorokban, a vagyon felé. Fullánkja mindig célba talál, raktárai mindig dúsak. Dorombolni viszont csak én tudok. Nekem nincsenek nagy ambícióim. Nyugodtan ülök a küszöbön, és derűsen szemlélem a nyüzsgő világot. Csak annyi kell nekem, amennyit fáradtság és megalázkodás nélkül tudok megszerezni. Ezért érem be olyan kevéssel. De egyhez ragaszkodom: a függetlenséghez. Én vagyok az egyetlen állat, melyet még nem sikerült idomítani. Nem végzek mutatványokat, nem ,, szolg á- lók”, és nem adok kezet. Ezért sokan butának tartanak. A tárgyilagos közvélemény döntésére bízom, hogy ki a buta. Nem igaz, hogy nem szeretem a ház népiét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokon- szenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet. Szememre vetik, hogy költözködés után visszaszököm a régi lakásba, hogy nem az emberekhez vagyok hű, hanem a helyhez. Ez ilyen formában nem igaz. De el kell ismernem, hogy az új környezetet nehezen szokom meg.. Néhány zajos, fecsegő ember társasága nem kárpótol a régi falak, fák és tejesköcsögök elvesztéséért. De nem becsmérlést, hanem elismerést érdemiek, amiért elsősorban intézményekhez ragaszkodom, és nem egyénekhez. Kegyetlenül bánok az egerekkel? Beismerem. De megfigyeltétek-e már alaposan az egérjátékot? Nem vettétek észre, hogy pontosan úgy játszom az egerekkel, mint a fiaimmal? Elkapom, és újra elengedem őket, hadd tanuljanak rugalmasságot, erőt, kitartást, merészséget. Megkísérlem a lehetetlent: macskát szeretnék nevelni belőlük. De mindig csalódom. Nem értik meg a szándékomat, nem akarnak túlnőni nyomorult kis egyéniségükön. Ragaszkodnak a dohos, puha egérlyukhoz, az örök rágcsáláshoz, a serény kis nyüzsgéshez, elveik vannak, pocakot eresztenek, nagyképűek, gyávák, unalmasak, és azt hiszik, hogy a szürke a legszebb szín a világon. Mindenhová eljutnak, mindent kiszimatolnak, mindent kirágnak, és erre rettenetesen büszkék. Hiába minden kísérletem, reménytelenül egerek maradnak. Mit tehetek hát? Elszomorodom, és megeszem őket. Ha lenéző véleményt mondanak rólam, ha félreértenek, ha támadnak, nem felelhetek mást, mint egyik ősöm, a Fekete Macska, mikor színe miatt ócsárolták: „Lehet, hogy sötét vagyok, de mégis az én szemem világít a sötétben.” Bálint György: A macska naplójából
