Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-31 / 257. szám
KITEKINTÉS 1994. október 31., hétfő' 0 Buddy kutya előtt titkolózni kellett... Családba csöppent Papa, mama meg a gyerekek Mede Márta amerikás magyar lett. Egy évnyi kinntartózko- dás már bizonyára annak számít. Tavaly januárban ösztöndíjat nyert a „Fiatalok a megértésért” (Youth for understanding) nevet viselő nemzetközi szervezettől. Huszonötén kerültek az utazó csoportba, ebből tizenegyed magával ösztöndíjasként. Tavaly augusztus 9-én indultak Budapestről — illetve egy szál maga egészen Gyuláról — az Amerikai Egyesült Államokba. Márta végcélja Montana állam Hardin nevű, háromezres városkája volt. — Arrafelé főként a mező- gazdaságból élnek az emberek — emlékezik Márta az ott töltött napokra. — Kukoricát termelnek, tehenet, lovat tartanak, utóbbit főként a rodeók „alapanyagául”. Cowboy- kultúra virágzik azon a vidéken, akár Texasban. Budapesten döntöttek az utazásunk felől, ám előtte angol nyelvből külön szóbeli és írásbeli vizsgát kellett tennünk. — S most, visszaérkezése után mennyire tud angolul? — Sokkal jobban. Főként „amerikaiul”. Kinn egy ott diplomának mondott bizonyítványhoz jutottam. Ez felsőfokú nyelvvizsgának számít idehaza. A második évet végeztem el a gyulai Erkel gimnáziumban, amikor kiutaztam. Hardinben egy öcsém és három „nővérem” volt: ketten a tizenkettedik osztályba jártak, s ikrek voltak (a harmadik fiatalabb volt náluk). Praktikus okokból én is tizenkettedikes lettem. Az ott kapott bizonyítvány lehetővé teszi, hogy kedvezőbb feltételekkel érettségizzem. Most az Erkel magántanulója vagyok. —Mi akar lenni, ha „nagy” lesz? A Leman család, akiknél Márta ideiglenesen állomásozott. Hátul, balról: Wayne, James, Elena. Elöl, balról: Karen, Deborah, Esther Oregoni kiránduláson, karácsony táján Kulcskérdés Atlantában Az első nap után hullafáradtan szálltunk meg egy csoporttal Atlanta egy jókora szállodájában. Magam voltam a szobában. A kezdeti vizsgálódás után éppen azon tanakodtam önmagámban, hogy a két gigászi franciaágy közül melyiken töltsem az éjszakát, mikor kedvem támadt — nyitott — folyosói levegőt szippantani. Ilyen helyen az ember fokozottan vigyázzon az értékeire! — s már be is csaptam magam után az ajtót, nagy körültekintéssel. Szomorú felfedezés: az amerikai szállodák legtöbbjének ajtaján kívülről csak kulccsal a kezünkben léphetünk be. Ám az én kulcsom — mind a kettő — bizony a szobában maradt. Később jó volt látni, mily sokan fáradoznak olykor az emberért. Persze mindhiába. A megnyugvást csak a főportás érkezése hozta el: neki minden probléma megoldásására van egy (pót) kulcsa... Amerikai gombóc Amint megérkeztem, első teendőim közé tartozott a családi ház felfedezése. Eközben néhány apróság elgondolkodtatott. Mindjárt ott volt a bevetett ágy: faalapon matrac, lepedő, párna. A paplan alatt újabb lepedő, amiről nem nagyon tudtam, hogy mi célt szolgálhat. Vékonynak elég vékonyka volt, tehát lepedő. De sosem feküdtek rá, elvileg tehát takarózni kellene vele. Hát, én nem így tettem! A hőségben ugyanis folyvást rámtapadt, s reggelre öklöm- nyi gombóccá gyúródva nyomta az oldalamat. Ennek ellenére fogadóanyámnak újra és újra sikerült becsempésznie egy-egy frissen mosottat az ágyamba... A konyhában, a mosogató lefolyójába beépítettek egy szemétaprító berendezést. Erre abból kellett rájönnöm, hogy majdnem ledaráltam vele a kezem. Rossz gombot nyomtam meg a sok közül, amikor egyik ujjammal éppen a lefolyó nyílását próbáltam „duguláselhárítani”. Sokáig ijesztően hatott rám a fürdőszobába lépés is. Abban a pillanatban, ahogy felkattintottam a villanykapcsolót, földrengés rázta meg a szobát. Később rá kellett jönnöm, hogy azzal a halvány kis kattintással nemcsak a világítást kapcsoltam be, hanem a fürdőszoba kényszerszellőztetését szintén. Volt aztán a családnak egy Buddy nevű kutyája is. Kutya létére szuperintelligens volt, csak hát külön használati utasítás tartozott hozzá. Hallás után ismerte a „labda” és a „sétálni” szavakat, így azután, ha zavartalanul akartunk beszélgetni, * rejtjelezésre kényszerültünk. Például: „Tegnap voltam es-é-té-á-el-ni”. Ellenkező esetben a kérdéses szavakat meghallva Buddy azonnal lerántotta a polcról a pórázát, s addig nem hagyott nyugtot senkinek, míg el nem vittük őt is es-é-té-á-el-ni! — Valahol médiaközeiben szeretnék maradni, tanulásban és munkában egyaránt. —Mekkora honvágya volt? — 1993. augusztus 9-től idén július 5-ig tartó. Az egy év alatt — a szabályok szerint látogatót nem fogadhattam, haza nem jöhettem. Családban éltem. A papámat Wayne, a mamámat Elena Lemannak hívták. Két tizennyolc és egy tizenöt éves lányuk, valamint egy közel tizenöt éves fiuk van. A lányok egypetéjű ikrek. S amíg ott lehettem, gyermeküknek és testvérüknek érezhettem magam. Márta íróasztalán a tábla, mellyel a repülőtéren fogadták Puszimuszi helyett A Salt Lake Cityből Billingsbe tartó repülőjáraton már alig tudtam örömmel hódolni a táj szépségeinek. Izgatottá tett a fogadócsaládommal való találkozás közelsége. Leginkább az nyugtalanított, hogy nem nagyon tudtam megbarátkozni az Államokban dívó divattal: a ottaniak találkozáskor és a búcsú pillanatában puszimuszi helyett simán megölelik egymást. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a reptéren váró, egy éve „ügyeletes” családomat ne pusziljam arcon, hanem valami sután előadott, idétlen öleléssel próbáljam tudtukra adni: itt vagyok, s már annyira vártam ezt a találkozást! Agytomaként gyakorolgattam, hogy miként emelem majd fel a kezem, vállon veregetem őket — vagy mit csinálok —, s mindezt ölelés közben. A repülőtér várócsarnokában már messziről észrevettem az integető kis csapatot. Veszettül arra koncentráltam: ölelni, ölelni, ölelni! (Ez nem egy Lenin-idézet.) A fizikai közelség aztán megtette a maga hatását, kellőképpen összezavarodtam. Önfeledt baráti ölelésüket hasonlóképpen és sikeresen viszonoztam. Aztán, adózva magyaros ösztöneimnek is, belepusziltam — a levegőbe... Márta egy alkalmi hódolójával a szokásos évi bálon. Ilyenkor az ifjak délceg limousinokat bérelnek — két-három pár egyet —, fiúk-lányok kiöltöznek oly csicsásán, ahogy csak az amerikaiak tudnak. Elmennek egy méregdrága étterembe vacsorázni— olyan azegész, mintha egy sajátos beavatási szertartás lenne... Európa, onnan nézve A harmadik hónap kezdetétől, egy iskolai csoport tagjaként magam is részt vettem különféle versenyeken. Egyik ilyen kiruccanásunk alkalmával — már a nap végén—hullafáradtan ültünk be egy gyorsétkezdébe. Kísérőnk mindenkinek egyenkaját rendelt, a szokásosat: hamburgert, sült krumplit ketchuppal, és valami innivalót. Amíg vártuk a rendelésünket, beszélgettünk, mások amerikai focit néztek a tévében. Aztán hozták az ennivalót, tálcán, kiábrándító műanyag és papír csomagolásban. Egy zacskóban — ilyen se volt még! — műanyag kést és villát is találtam. A legtöbb amerikai — a felnőtt is — csak kivételesen erős vészhelyzetben hajlandó kést venni a kezébe, az étkezés viszont általában nem számít ilyennek, így minden gondjukat megoldják puszta villával. Velem másként álltak a dolgok. A villát beleszúrtam a kajába, a késsel levágtam a számba valót, balommal villástól a számhoz emeltem a falatot. Közben kerek szemmel csodálkoztam rá a tévébeli reklámokra, falatozgattam. Véletlenül felpillantottam: senki sem evett, mindenki engem bámult. A csendet egy még ártatlan korú, elsős kissrác törte meg: — Mondd, miért eszed késsel és villával a sült krumplit? Ilyet én még nem láttam! Tiszta röhej... Kínomban mit válaszolhattam volna? — Azért eszem így, mert európai vagyok. — Igen? De jó neked, hogy már jártál ott! Egyszer űn is el akarok menni abba a városba. Ballag ási torta a jobb szélen álló Mártával és az ikrekkel Elena tortát sütött Mártának májusi születésnapjára Az oldalt Kiss A. János és Mede Márta írta.
