Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-29-30 / 256. szám
Többször felmerült az utóbbi idődben a kérdés, hogy változott-e az őszi tárlat és közelebbről az is, hogy mennyiben és miben. Egyben biztosan nem változott ez a kiállítás: az érdeklődés ma is olyan nagy iránta, hogy az október 9-ei megnyitón a három termen és a folyosón túl, még az utcán is álltak és vártak a „bebocsájtatásra” a tárlatlátogatók. Nem csökkent azonban az érdeklődés a művészek részéről sem. A meghívott 220 alkotóból 183-an éltek a lehetőséggel és 502 művet adtak be. A bírálóbizottság, mivel a Tornyai Társaság falai nem tágíthatok, alig valamivel többet, mint felét (269) tudta elfogadni. Szintén a } szokásos szinten nyilvánult meg az önkormányzati, intézményi megbecsülés: összesen 25 díjat és munkajutalmat adtak ki. Várkonyi János: Lélekharang Lonovics László: Munkácsy parafrázis Vili. Az arculat változott Gondolatok a 41. Vásárhelyi Őszi Tárlat képei előtt Változott viszont a kiállítás rendezési metodikája. Pogány Gábor művészettörténész az idén szakított a régebbi gyakorlattal, amely a rokon törekvésű műveket egymás társaságában helyezte el. Eltérő törekvéseket képviselő művek kerültek egymás mellé. A rendező szerint így „beszélgetnek” egymással ezek a munkák. Talán vitáznak is és ütköznek. Mindenesetre elég eklatánsán érzékeltetik a mai magyar képzőművészet több- szólamúságát. A rendezéstől függetlenül, az idei tárlaton szépszámú, élményt nyújtó, értékes művel találkozhatnak a tárlatlátogatók. Ritka az őszi tárlatok történetében, hogy grafikus kapja a tárlat legnagyobb elismerését, a Tomyai-plakettet és a vele járó 50 ezer forintos díjat. Az idei tárlaton gondolatébresztő és szuggesztív litográfiáival Pásztor Gábor érdemelte ki ezt a kitüntetést. Pár hónapja bekövetkezett halála miatt, fájdalmas érzéssel kell megállni Németh József megszokott, színvonalas munkái előtt. Megrázó festményrekviemmel búcsúzik Németh Józseftől kedvelt fűzfái megidézésé- vel a festőtárs-jóbarát, Pataki Ferenc. Mintha érezte volna, hogy fokozott helytállással kell enyhítenie a bekövetkezett hiányt, Szalay Ferenc — enyhe hullámvölgye után, ez alkalommal négy, egyéni varázsú, gazdag líraiságú festménnyel szerepel. A vásárhelyi gárda törzstagjai: Fejér Csaba, Fodor József, Fülöp Erzsébet, Hézső Ferenc eltérő megjelenítési módban, de azonos szellemi és magatartásbeli alapállásban alkották meg műveiket. Vásárhely tágabb „holdudvarának” alkotói közül Szurcsik J ános és Vecsé- si Sándor művei érdemelnek figyelmet. Mint kollektíva elismerést érdemlő munkákkal szerepel a Gyulai Műhely is. Székelyhídi Attila, Szakáll Ágnes, Balogh Gyula és a hozzájuk először csatlakozott Szabó Éva Mária most is elsősorban friss, világos, derűs, a couleur loceleból táplálkozó akvarellképeikkel gazdagítják a tárlatot. Tőlük dinamikus formáival, élénk kolorit- jával Szeredai Ilona festménye térek Lóránt János természeti és tájélményt költött át oldott fes- tőiségű, finoman rejtelmes ak- varellé. Várkonyi János ez alkalommal is a lírai groteszk és az irónia területén alkotva színesítette a tárlat palettáját. Lonovics László parafrázisai részletekből építkezve idézik Munkácsy szellemét. Széri Varga Géza érzékletesen megformált éremsorozata mellett kis mérete ellenére is monumentális Szőlőhegyével van jelen. Szőke Sándor az örök modell, Király nénit örökítette meg életteljesen színezett terrakottájával. . A „tiszteletbeli” békésiek közül Tóth Ernő sajátos, most valamivel érdekesebb, drámaibb festői világa és Kiss György csupa lendület, sodró dinamikájú Repülés bronz kisplasztikája állítja meg a tárlatlátogatót. Sajátosan kötődnek az Alföldhöz Tácsik János vitatható, de nem gondolat nélküli tárgy applikációs festmény tiszteletadásai. Kurucz D. István, akit 80, születésnapja alkalmából külön üdvözöltek a nyitáson, fénykorára emlékeztető két festménnyel szerepel. Kiss Tibor bravúros mesterségbeli tudással kacsint össze velünk Velasquez hátaktja ürügyén. Simorka Sándor játékos, barokkos bronzokkal, Nikmond Beáta zárt gránitokkal színesíti a plasztikát. Gyulai Liviusz részlet- és ötletgazdag litográfiái szintén örömet szereznek. Kétségtelen, hogy az évtizedek során az őszi tárlat arculata változott, de szerencsére nem az érték rovására. DömötörJános Békési Galéria Békési Galéria címmel lapunk hétvégi mellékletében új rovatot indítunk, ahol igyekszünk olyan információkat adni a képzőművészet világából, amelyek megyei vo- natkozásúak, vagy kapcsolódnak szűkebb környezetünkhöz. Bemutatjuk a megyében élő és innen elszármazott kortás képzőművészeket, nem titkolva a szándékot, hogy milyen jó lenne a megyeszékhelyen egy galéria! Először a Békés Megyei Hírlapban, ami képet adhat kiállításokról, alkotótáborokról, műtermekről. S talán egyszer a valóságban is... Szeretnénk bevonni az olvasókat a Békési Galéria híranyagainak összeállításába. Kérjük, írják meg, támogatják-e elképzeléseinket, és mire, kire, kikre kíváncsiak. A képzőművészeket arra kérjük, kiállításaikról küldjenek meghívókat, vagy gondjaikról, ötleteikről tájékoztassák szerkesztőségünket, hogy az információkat megoszthassuk az olvasókkal. Egyúttal játékot indítunk, aminek lényege: a bemutatott művészek kérdéseket tesznek fel az olvasókhoz. A helyes választ beküldők között egy képzőművészeti alkotást sorsolunk ki, és a nyertes nevét ebben a rovatban közöljük. Kérjük, olvassák a Békési Galéria híreit és vegyenek részt a szerkesztésében! A megfejtéshez kellemes szórakozást kívánunk! „Harangvirágok" Olaj, 40x30 cm Rozó emléke Éppen egy évvel ezelőtt, ’93 októberében búcsúztunk Kosz- ta Rozótól, a gyulai festőművésztől, a kortárs képzőművészet kimagasló egyéniségétől. Fájdalmas volt, bár tudtuk: hosszú évek, évtizedek óta küzdött a halálos kór ellen. S most, amikor a korábbi hagyományokat folytatva — vagyis a művészeteket és ezen belül a képző- művészetet megkülönböztetett figyelemmel tüntetjük ki — Békési Galéria címmel új sorozatot indítunk, lelkiismeretünk azt diktálja, mindenekelőtt Rozóra emlékezzünk! Egyetlen esztendő oly kevés, mert túl gyorsan elszalad, mégis sok, ha a hiány nyomja rá bélyegét. Valakinek a hiánya, akit mindannyian tiszteltünk és szerettünk, akivel mindig öröm volt beszélgetni, aki mindig mosolygott és mindvégig remélt. Csak egy évvel kellett volna hamarabb kezdenünk ezt a sorozatot, és nem lett volna kérdéses, kivel. Késő, marad az emlékezés. Elballagunk a Béke sugárúti házhoz, ahol a gesztenyefák együttérzően bólogatnak. A temetőben már vigyázni kell, mert az októberi szél kegyetlen, könnyen kitépi kezünkből a virágot. Te elmentél, de velünk vannak a képeid. A máriafalvi házak, fehér falak és lila háztetők. S még azt mondják, a fehér meg a kék hideg szín! Hát Nálad nem. Ezekből a házikókból, jellegzetes fáidból, tájképeidből és portréidból melegség, gyöngédség, megértés, türelem, szeretet sugárzik. A gyermekkorunkat idézed fel, életünk legszebb éveit. Emlékszel, amikor rajzolni tanítottál? Erőt merítünk, vigasztalódunk. Ránk fér. Alkotásaidban velünk vagy, kedves, drága Rozó... N.K.
